álltam

jobb kezemben az alig pár hónapja rendelt profi hajvágó olómmal* és néztem a cirókseprűre megtévesztésig hajazó ( ! ) hajszálaimra, mi legyen?
Nekem az önfazonírozásról mindig a sok közül az egyik unokanővérem jut eszembe, aki a hűtleség okozta fájdalmában és hiszti öhm dühében a saját haját csonkította meg, bár neki van szempillavágó múltja is, de ez már igazán nem tartozik ide.
A mérleg nyelve a ne csináld! felé billen, pláne, mert még soha nem csináltam hasonlót sem, hátul nincs szemem, mihez viszonyítsak, az egyenes hogy nem lesz görbe?
Ugyanakkor mit veszíthetnék? Utoljára a hirtelen felindultságnak is az lett a vége, hogy a fodrásznak fizettem, itthon meg magam igazgattam, legalább elől legyen egyforma hosszú a két oldal.
Tegnap este anyu is arra kért, gondoljak rá majd hétfőn, mert ő már most fél, kapott időpontot a fodrászhoz, úristen mi lesz? a vész, a tragédia karnyújtásnyira, ő már nem is érti mi vehette rá a telefonálásra, mégis inkább le kéne mondani...

Az első nyiszatolás után, már ment mint a karikacsapás, hullottak a hajvégek...
Egyenes, egyforma hosszú hátul meg úgyis csak azok látják, akiknek hátat fordítok.



*idő közben többszörösen visszajött az ára.
Már olyan frankón megy a hajvágás, akár szalont is nyithatnék, ha nem kellene mások fejéhez/hajához nyúlnom, ugye.