Csináld magad!

Idén elsőáldozó lesz a kissebb.
Ez nincs felkészítés, fekészülés és újbóli rácsodálkozás nélkül. ( M. két éve volt elsőáldozó. )

Otthon, amikor még kislány voltam és magam is készültem a napra, akkor az utunkat a papunk kísérte hittanórákon a suliban, ill. szombat délelőttönként a templomban. A téma hasonló volt mint itt és most, beszélgettünk barátságról, családról, szeretetről és mindarról, amit a rajongott és tisztelt lelki vezetőnk jónak tartott, mindezt tette irántunk érzett nagy szeretettel. Ezért is lehet, hogy míg élek nem felejtem el sem a gesztusait, sem a mosolyát, pláne a mondandójának lényegét.

Hogy ez mostanság otthon hogyan zajlik, nem tudhatom, de itt az ünnepi nap előtt 6 alkalommal (Erstkommunionstunde) összegyűlnek a gyerekek, 6-7 fős csoportokban egy-egy arra vállalkozó anyukánál (Tischmutter), akivel a fent említett témakörökben beszélgetnek. Beszélgetnek, ahogy ő emlékszik a saját gyermekkorából, vagy ahogy ő jónak tartja.
Ahogy elnéztem a megbeszéléseken, ill ahol időnként összeverődik a sok gyerek és a szüleik és még történetesen a plébános úr is, a mikorokról, mikéntekről, hogyanokról, az anyukák döntenek, szegény lekipásztorunk legfeljeb összekulcsolt kézzel a sarkáról a lábbujjaira, majd vissza  a sarkára helyezi a súlyát, hümmög egyet és sommásan bólint, esetleg felnéz, valahová fel.
Jómagam nézem az arcokat, és próbálom eldönteni nekik miért jó az, ha a jó öreg szerepeket ilyen határozottan és számukra magától érthetődően magukhoz ragadják.

Mindemellet meg kell jegyeznem, anno M. szerette ezeket az órákat és most A. is lelkesen megy.