Szóval az elmúlt év

aminek a második feléről jóformán nem is írtam. Ejnye.

Volt a nyár, amit mi a fiúkkal autó nélkül éltünk meg (valahol itt szakadt félbe a rege), majd az iskolakezdés a rengeteg utazással, ami egy hónap után egész elviselhető lett - miután a tecchalott autónkat végül mégis sikerült életre kelteni. Nagyjából ebben az időben a tanítás is beindult M. iskolájában, a sok tanári továbbképzés miatt hiányzó tanárok lassan visszatértek, lassan kiderült ki, melyik csoportban fog tanítani (a német és a magyar órát két külön csoportban tartják a gyerekeknek aszerint, ki magyar, ki német anyanyelvűnek vallotta magát beiratkozáskor (!!!)) és szintén lassan beállt a kezdetben orbitális pofonként csattanó követelményszint (az angoléra célzok).
Közben, alig egy hónapja sorrakerült fogadóóra következményeként leesett a kő is szívemről, mert addig biza présben éreztem magam, ugyanis csak kevés tanártól kaptunk visszajelzést, a kétely meg csak a biztostól múlik...

Októberben történt még, hogy visszaigazolást nyert azon örök érvényű, immár saját bőrön megtapasztalt Murphy-törvény, miszerint ami eltörhet, az el is törik. Az én esetemben össze : egy, már megszokottnak, úgyismint rutinszerűnek érzett (ködös) reggeli elindulást feldobtam egy, a házunk előtt parkoló (előző nap nem volt ott) autó összemorzsolásával, mindezt úgy, hogy a mi autónknak semmi, SEMMI baja nem lett, míg a másik...
A lelkemről nem is beszélve.

Kiderült az is, hogy kissebb fiam olyannyira nem szeret tanulni, hogy inkább megtanul bármit percek alatt, csak vissza se kelljen néznie - mehessen játszatni, mert minden más időtöltés szerinte csak elvesztegetett idő. A számonkérések értékelései alapján nem kell dünnyögni vele: tudja, kész.
A nagyobbunkat visszont, A.-val ellentétben figyelni kell és elküldeni időnként (rendszeresen) pihenni, játszani, mert figyelmeztetés nélkül nem tenné. Tudom, szerencsés a hozzáállása, de nálunk mindent végletekben kell érteni. Ha szorgalmasak, akkor nagyon, ha a nyunyó ráül a vállukra, világfájdalom mellettük megmaradni, ha boldogok, az égig szárnyal a lekük... stb.

A karácsony futkosós volt, de viszonylag nyugis és sikeres -hehe, hiszen 3 év után először sikerült feladni is a képeslapokat, amik meg is érkeztek, még 24-én Londonba is, pedig csak előző pénteken adtam fel-.
Az óból az újba koccintással, tüzijátékkal léptünk, aztán három napot maradt a szilveszteri társaságunk, majd az itt zárva tartó vízkereszti ünnepnap után, tegnap útra kélt kicsi és nagy, hogy a két hét pihepuha, zölden és pirosan csillogó nyugi után ismét felvegye a kesztyűt.



Elvileg visszatértem.