Freitag

Milyen könnyű

leírnunk, mondanunk: megszületünk és meghalunk.
A kettő között ünnepeljük az elsőt és nem hisszük, hogy megélhetjük a másodikat. Még akkor sem, mikor közben, mások elmennek. Nem, nem hisszük igazán. Hiszen ott az a különös érzés: ha.
Ha újra belépnék azon a kapun és végigsétálnék a járdán, el a rózsabokrok mellett, majd fel, azon a négy lépcsőfokon -hiszen most is ott az az üveges, kétszárnyú bejáratiajtó- lenyomnám a kilincset és egészen kicsit, de megnyikordulna az ajtópánt, hatalmas az előszoba: ünnepeken három asztalt toltak ott egybe, hogy a vakítóan fehér abroszok körül helyet kapjon a hat lányunoka is..., bal kéz felől ott találnám a konyha ajtaját -üveges az is-, láthatnám a ráfeszített csipkeföggönyön át nagyapát, ahogy az asztalnál erőspaprikát tör a levesébe, feje fölött a szegre akasztott zsebórát és ha kihúznám az asztalfiókott ott találnám az olvasószemüveg mellett a pakli magyarkártyát; vagy nagyanyát, ahogy a körülöttünk szorgoskodik, ill., ahogy már később tette, csendben üldögél a háttámla nélküli széken, a mosogatónál.
Nem, nem mennék, a házat már mások lakják. A rózsabokrok még illatoznak - időnként megnézem, de nem jó már látni.
Néha mennék, mert mintha még várnának.


A héten elkelt még egy ház. Öröm és bánat.

4 Kommentare:

Szabad a véleményezés, de kérlek légy kedves! Itt nem bántott senki.

A régebbi bejegyzésekhez írt hozzászólásod, csak engedélyezés után jelenik meg.