Nem aprózzák el

120 szavas fogalmazást ír angol házi gyanánt az a fiam, aki tíz éves és szeptember előtt alig pár kifejezést ismert angolul. Hála érte a rendkívül irgalmatlan, a tananyaggal szélsebesen száguldó, egyébként a fiam által istenített angoltanárnak.

.

Mutattam a srácaimnak a mai .hu-s guglit. És tudták, tudták, hogy mivégre leng a zászló.*
A suliban beszéltek róla a tanárok a gyerekekkel és a nagyfiam magyartanára kokárdát is viselt. 18 év külföldön töltött év után, külhonban megélni ezt, higyjétek el, nagy szó. Libabőrös élmény.

*Nem meséltem idén róla. Belőlem augusztus 20, ill. március 15 a legszentimentálisabb érzelmeket váltja ki. Ahogy halad az idő, egyre inkább.

Biztos időjárásváltozás lesz,

mert megint kóválygok itt reggel óta mint az a bizonyos gólyaf.s a levegőben. Fiatalabb már nem leszek.

Délután másfél órát vártunk az ügyeleten, mire fogadta a fekete-virsliujjút  egy orvos. ( M. szemében láttam a kívánságot, hogy azonnal húzzunk innen, mikor egy férfi félig lógó, a sebéből több egység vért eregető ujjal és falfehér arccal jelent meg a váróban. ) Bár azért mentünk, röntgenről szós em lehetett: szégyenlős mosollyal célozgattak rá, hogy jah, a röntgen az sajnos még nem működik, majd a csendes, egyébként magyar doki megtette azt, amit előző nap már magam is, végigtapogatta és mozgatta az összes szóbajöhető csontocskát az egyébként ezt rém fegyelmezetten tűrő úrfi kezén és eljutottunk addig, hogy kötést azt azért kap és másnap ( ma ) azért és a biztonság kedvéért leszünk szívesek visszafáradni a talán működő röntgenhez.
Szépen sínbe tették, mire felkerült volna az í-re a pont, a kötésre a ragasztó, beesett egy félig zavart nővérke, hogy időnként már hajlandó lőni a röntgen, esetleg elkészülhetne mégis az a felvétel.
Kötés, sínestől le, a nővér az elképedt feketeujjúval balra el...
Még repedés sincs, hálisten, de a sínt egy hétig méltóztatik az úrfi viselni, aztán finoman, kíméletesen lehet újra használatba venni, de legalább kettő, vagy három hétig mellőzni a tesiórákat, pláne az edzést.
Beugrottunk az edzőhöz, kesergett, hogy nem az ő felügyelete alatt történt a dolog. ( Biztos hatalmában áll az ilyen gikszerek kivédése, no jól van, hiszen viccelt, látszott, hogy aggódik a játékosáért. )

Az este, ill az inokolatlanul nagynak tűnő sín megannyi kacagtató szitut szült. Potyogtak a könnyek míg vetkőzött, míg fűrdőt vett, majd öltözött és kitalálta mit vegyen fel ( mibe fér el a bumszli ), a táskapakolásnál nem kacagott, viszont jó volt látni a már majd elfeledett jóhavert, az összeszorított ajkai közül kikandikáló koncentrálós nyelvcsücsköt.

Most

igen jólesne a lelkemnek ha mesélnétek kicsit Magatokról, ha beszélgetnétek kicsit velem. Bármiről, ami Benneteket foglalkoztat, Veletek történik éppen.
Örülnék.

Nyau

Finom szóval kínáltam magunkat és ínyencségeket, egyszerű helyet, de nagy szeretetet, hiába. Szó nékül bevetette magát a bozótba, a saccolt korához képest meglepően fürgén.
Csalódottan szálltam vissza az autóba - a villámcsapásként jött ötletek jól szoktak elsülni.

No, így nem lett macskánk.

Ma

egy kicsit csevegtem, kicsit engedékenyebb voltam ( néztek filmet, x-boxoztak, kétszer ), kicsit porszívóztam; kicsit elestem a lépcsőn, kicsit sajnáltam magam - mert kicsit nagyon beütöttem a lábam; kicsit pakoltam, kicsit olvastam, kicsit sem főztem és nem is sütöttem; nagy bókot kaptam - igaz vissza, de no; sokat mostam és teregettem, ill. a figyelem központjában voltam, gyertyát nem fújtam, de kívánni fogok, majd éjjel odakint a hullóktól - mint régen.

Gyászos

Eszembe jutott már, ha hirtelen meghalnék, vajon a családom írna pár sort róla, vagy csak itthagynák a blogot, keringjen annak rendje - módja szerint mint addig kedvére, esetleg törölnék?



Szeretek blogot annak humoráért, csodás képeiért, a blogíró átélt kalandjaiért; a sorok közül kiabáló elme nagyságáért, a kikukucskáló én iránti kíváncsiság csillapításáért; mert az írója szimpatikus, mert hasonló, vagy teljesen más; mert olyan helyekről mesél, ahova -általa- már vágyom is... ugye.
Néhányat pedig azért, mert óriási lekesedéssel mesél eszméletlen érdekes, lebilincselő dolgokról.



És, hogy mi lesz egy bloggal, aminek az írója már nem mesélhet többet?
A család óhajára olvasható marad - ne merüljön feledésbe a kedves, lekes alkotó.

http://juharizsuzsanna.blog.hu/

Jóságos ( ? )

Eddig négy pályázatot adott le M., persze többségében az iskolán keresztül, de mindig nyert valamit. Nem országos szinten első és idén nem az iskola legjobbja lett a rajza, de értékelhetőnek ítéltetett az eddigi összes.

A.-ék péntekre* aranyos műsorral készültek a népiskolai ünnepségre, modern elemekkel átszőtt, de dialektusban előadott meserészletekkel. A mi kis szöszkénk a betanulás kezdetén lobogtatott itthon egy lapot, hogy a "Császár új ruhájának" ő a mesélője, ímhol a szövege, egyszer felolvasta és később, mikor közelgett a péntek kérdeztem mi újság, azt mondta ő tudja, de el nem mondja, legyen mégiscsak, legalább részben meglepetés az előadáson.
Mikor felsorakoztak cetli nélkül, akkor azért nyeltem nagyokat és az egyetlen támogatóm, M. szemében kerestem a megváltást: most mi lesz, nincs a kezében a szöveg.
Az úrfi kiállt és gyönyörű némettel, magabiztosan, minden hanggal a helyén alőadta amit kellett.
A műsor végén az igazgatónő többek között a szülők közreműködését is megköszönte, hogy felkészítették a gyerekeket, mert lám, milyen szépen megtanulták.
Lapítottam.

Tegnap míg megmérettetett az autó ( műszaki ), a rámszakadt 45perces szabadidő behajtott pár cipőboltba ( azért vettem könyvet is, hármat, darabonként 1 petákért ), és ahogy egy vászoncipővel a lábamon azon morfondíroztam velem jöjjön-e a leárazott, bár csinosnak jóindulattal sem mondható, ellenben kényelmes és hófehér vászon, akkorát sóhajtottam, hogy a szomszéd sorban rámoló eladó odalépett mi a gond. Elmondtam, azon kesereg a szívem, hogy nem vagyok-e már ehhez túl öreg, majd odacsődített a hahotájával egy másik, nála fiatalabb eladót aki azzal próbált vígasztalni, hogy ugyan már, a vászoncipőhöz sincs korhatár, meg különben is, ő még harminc évesen is hordott ilyet!
Így közelebb a negyvenhez, azért jólesett, vagy a fene se tudja, de végül velem is jött -már a vászon-, mert a 23 peták nem 45 és ennek lehet örülni. Meghát fehér, hófehér! Igaz, a pántos, meg nem pántos, rövid, meg a hosszú ruháimhoz még mindig nincs cipőm, de nyaralásig hátha lesz.
Különben is, divat mezítlábazni. De ha így, akkor a 23 is csak pénzkidobás volt.





*A tanítás után fancsali képpel érkezett, véres pólóban, sebes térdekkel, bőr nélküli tenyerekkel, mert mindkettőt lenyúzta, és a tenyérnyi horzsolással a mellkasán. A mécses, csak a zuhany alatt törött el, hát még mikor lefújtam a sebkezelővel, mert elesett a suliban. Persze az ünnepségre nem akart elmenni, mert ciki sebesen megjelenni...

Szeretem és becsülöm

ezt az időszakot. Odakint fogcsikorgató hideg, idebenn pattog a tűz és D. is többet van velünk, mint az év bármely más szakaszában. Ma leutazott Magyarhonba megbeszélni. Találkozón megbeszélni és ha már ott van a műhelyben, a múltkor otthagyott anyagból álmot teljesít. Az enyémet.
A kézműveskedésem kellékei, szerszámai jobb híján dobozokban, és a ruhásszekrényünkben (az odavalókat kiszorítva) tornyosulnak, meg dülöngélnek, de főként bújócskáznak. De ha a tervezett szekrényke elkészül, ki és bepakolás, pláne hosszadalmas keresgetés nélkül tudok bárminek ripsz-ropsz nekiállni.
Szeretem.

Bárki

bármit mond, a legszebb, legfinom módja a kapcsolattartásnak (persze a személyes találkozás után), mégiscsak a képeslap-küldés.
Javítsatok ki, ha tévednék!
Nem.

Nagyon kedves ismerősöm képeslapjait és horgolt munkáit szeretném Nektek ajánlani.
Valamennyi finom és nézzétek csak: tökéletes...

Ez a kép is Tőle van, ami közvetlen átjáró, Őhozzá. Klikk!

Az egyik -a folyós- varázslatos kép a fentiek közül itt van már velem.
Köszönet érte Kedvesmárta!

Közben

nagy lett. Számmal is kifejezhető: 11.

Mutatom

az úrfi órarendjét és a magyar tankönyvének kezdőlapjait:

Leírhatatlan milyen érzés az, hogy magyart fog tanulni. Ill. magyarul is a többi tantárgyat.
L-e-í-r-h-a-t-a-t-l-a-n!

...és most,

hogy így két hét után lassan felocsudok a kábulatból (akkor esett térdre a szürke villámhaver, végülis várható volt -a két hét kényszerállás után már alig ment, ha meg végre valahára felgyorsult, hát alig akart megállni, de enyém volt, az én legeslegelső autóm, drága négykerekű szerelmem, de aztán) jött a következő: lehet hogy holnap már egy autónk sem lesz (már a lehetőség is, az elmélet is úgy képentalált, hogy csak csillámokkal, csőrikékkel teleszórt széltörcsért látok magam körül, merhogy lehet holnap megveszik a kéket).

Istenem, hát mi lesz most?

Milyen könnyű

leírnunk, mondanunk: megszületünk és meghalunk.
A kettő között ünnepeljük az elsőt és nem hisszük, hogy megélhetjük a másodikat. Még akkor sem, mikor közben, mások elmennek. Nem, nem hisszük igazán. Hiszen ott az a különös érzés: ha.
Ha újra belépnék azon a kapun és végigsétálnék a járdán, el a rózsabokrok mellett, majd fel, azon a négy lépcsőfokon -hiszen most is ott az az üveges, kétszárnyú bejáratiajtó- lenyomnám a kilincset és egészen kicsit, de megnyikordulna az ajtópánt, hatalmas az előszoba: ünnepeken három asztalt toltak ott egybe, hogy a vakítóan fehér abroszok körül helyet kapjon a hat lányunoka is..., bal kéz felől ott találnám a konyha ajtaját -üveges az is-, láthatnám a ráfeszített csipkeföggönyön át nagyapát, ahogy az asztalnál erőspaprikát tör a levesébe, feje fölött a szegre akasztott zsebórát és ha kihúznám az asztalfiókott ott találnám az olvasószemüveg mellett a pakli magyarkártyát; vagy nagyanyát, ahogy a körülöttünk szorgoskodik, ill., ahogy már később tette, csendben üldögél a háttámla nélküli széken, a mosogatónál.
Nem, nem mennék, a házat már mások lakják. A rózsabokrok még illatoznak - időnként megnézem, de nem jó már látni.
Néha mennék, mert mintha még várnának.


A héten elkelt még egy ház. Öröm és bánat.

Mik vannak!

Úgy másfél éve D. az egyik kuncsaftjától, másfél tucatnyi könyvvel jött haza (Tieger Team, Die drei ??? Kids...  -magyarul nem ismerem őket, nem tudom Nektek belinkelni), hogy majd, miután a fiúk kiolvasták beugrik velük, de ráér.
Tegnap járt arra. A könyvek nekik már nem kellenek, a kissrácaik ugyanazt már nem olvassák újra, ajándékozzuk tovább, meg vannak újak amik feleslegesek, mikor D. legközelebb megy, elhozhatja.

Nagyon csípem ezeket a megmozdulásokat.

Nagyon nem egy anyagból gyúrtak minket ezzel a társasággal. Jómagam hiába olvatam valamit, nehezen válok meg tőle. 
Még azt a kötetet is őrizgetem, amit alig két és fél év alatt sikerült csak legyűrnöm. Majd belepusztultam, de végül csak legyőztem!

Hóhérhiány

Közel három hete már, hogy a hím ficánkák (Endlers guppik) mellé, nőstényeket hoztam az úrfiak kedvéért. Mondjuk, hogy csak az ővékért.
Az egyikük, mint azóta kiderült többük is, már ÚGY érkezett.
Ha hamarosan nem lép valaki (én nem, D. lesz az), az akvárium helyett hamarosan halászlétulajdonosok leszünk, annyi lesz benne a hal.

Ahogy elnézem, úgy három tucat gyerekhal zsibong a vízfelszín közelében.
Nem, a kisállatkereskedésbe nem veszik vissza. Ingyért sem.

Anyáknapi

verset tanulnak együtt, odafent, kevésbé titokban mint szeretnék.
Ez a házijuk, ugyanis. Péntekre. 
M.-é négy versszakos, A.-éról pedig még ennyit sem tudok.

Nem, nem késtek el vele, itt ezen a vasárnapon lesz.

Remek írás,

olvassátok!

Jah,

és ma három éve, hogy nyilvánosan írogálok.
Mik vannak!

Hiányzott

a kulcslyukon beszűrődő hangja: jaj, anya nekem is kell, most mehetek fel...
Nem, ez nem hiányzott. De ők nagyon!

Vígan jöttek és ahogy gondoltam fáradtan és telve felejthetetlen élményekkel.
De jó is gyereknek lenni!