A sok átírt, félbehaygott és törölt poszt után rájöttem, hiába a viszonylagos névtelenség, vannak témák, amikről nehéz mesélni. Az is világos már, hogy saját magam miatt nehéz ezeket megfogalmazni. Keresem a szavakat de egyik is, másik is kevés, vagy egyenesen semmitmondó a történések érzékletes leírásához. Persze az ember nem író, nem kell, hogy aki olvassa mind ugyanazt gondolja, érezze utána, de a megnyiláshoz kell a tudat, hogy jól értik amit mesélsz, mert jól mondod.
Posts mit dem Label gondolat werden angezeigt. Alle Posts anzeigen
Posts mit dem Label gondolat werden angezeigt. Alle Posts anzeigen
Donnerstag
.
Mittwoch
komment helyett
A Sorstársak című, Anyus bejegyzésére
Olvasni könnyű és igen, némi megkönnyebbülést hoz: nem vagyok egyedül, a többi kamasszal is nehéz, túlélhető / majd lesz valahogy - semmi szívroham, csak ősz hajszálak.
Megszólalni pedig a bűntudat nem enged, hát hiszen biztos én szúrtam el valamit, azt meg nem szívesen teszem ki az ablakba. A tavaly még kedves, mosolygós, beszélgetős kamasz zárt ajtók mögött merül a net színes, villódzó világába és jó, ha egy-egy közös étkezésre visszalép a valóságba a maga flegma, nyegle, posztó modorában. ( Többnyire este nyolc előtt elszedem a kütyüket attól, aki önként nem hozza és késő délutánig ügyesen elbliccelem az időt, míg a könyörgő megkapja. )
A durva talán mégis az, hogy nem is a nagy, a közel 13 éves akiről a panasz szólhat, merthát a hatalmam erejével egyszerűen elveszem az eszközt - miről beszélek? eszközöket -, hanem a 10 éves.
Ő határtalanul elviselhetetlen stílusban, üveghangon visít, ha valami nem tetszik és neki hetek óta nem tetszik.
Nem, ha starnadra mennénk, mert autóba kell ülni és ott úúúgyis hányingere lesz.
Utálja a kaját, mert gomba, paprika,... van benne és mi ez a zöld a sóskában?
Mikor lesz már szeptember, iskolába akar menni... egy hete meg azon kesereg, hogy már csak pár nap és fúj, kezdődik az edzésre járás.
A fürdőszobájukban minden nap lehet sikálni, mert nem normális amit maguk után hagynak, pedig pár hónapja még tudták hogyan húzzák le a wc-t, hogyan a zuhanyzó üvegét, hogy a mosdót nem szép fogkrémmel és köpetekkel száradni hagyni, korábban még a porszívót is megtalálták, mert a szobájuk az ő dolguk, elvileg és gyakorlatban is, ezért isten őrizz attól, hogy oda bárki benyisson...
Azt hiszem ezért hallgatok. Csúnya panaszáradat, amiről nem szerettem volna emléket, hátha csak egy szösszenetnyi epizód, holnap reggel két angyal kel fel az ágyból türelmesen, mosolygósan, szófogadóan... és vidáman énekelve, kart, karba fonva szökellünk Jokischberg lankáin, míg világ a világ és még egy nap.
És azért nem a helyére írtam, a bejegyzésed alá, mert itt ha úri kedvem úgy tartja, egy mozdulattal eltüntethetem és akár le is tagadhatom ( nyilván nem ).
Olvasni könnyű és igen, némi megkönnyebbülést hoz: nem vagyok egyedül, a többi kamasszal is nehéz, túlélhető / majd lesz valahogy - semmi szívroham, csak ősz hajszálak.
Megszólalni pedig a bűntudat nem enged, hát hiszen biztos én szúrtam el valamit, azt meg nem szívesen teszem ki az ablakba. A tavaly még kedves, mosolygós, beszélgetős kamasz zárt ajtók mögött merül a net színes, villódzó világába és jó, ha egy-egy közös étkezésre visszalép a valóságba a maga flegma, nyegle, posztó modorában. ( Többnyire este nyolc előtt elszedem a kütyüket attól, aki önként nem hozza és késő délutánig ügyesen elbliccelem az időt, míg a könyörgő megkapja. )
A durva talán mégis az, hogy nem is a nagy, a közel 13 éves akiről a panasz szólhat, merthát a hatalmam erejével egyszerűen elveszem az eszközt - miről beszélek? eszközöket -, hanem a 10 éves.
Ő határtalanul elviselhetetlen stílusban, üveghangon visít, ha valami nem tetszik és neki hetek óta nem tetszik.
Nem, ha starnadra mennénk, mert autóba kell ülni és ott úúúgyis hányingere lesz.
Utálja a kaját, mert gomba, paprika,... van benne és mi ez a zöld a sóskában?
Mikor lesz már szeptember, iskolába akar menni... egy hete meg azon kesereg, hogy már csak pár nap és fúj, kezdődik az edzésre járás.
A fürdőszobájukban minden nap lehet sikálni, mert nem normális amit maguk után hagynak, pedig pár hónapja még tudták hogyan húzzák le a wc-t, hogyan a zuhanyzó üvegét, hogy a mosdót nem szép fogkrémmel és köpetekkel száradni hagyni, korábban még a porszívót is megtalálták, mert a szobájuk az ő dolguk, elvileg és gyakorlatban is, ezért isten őrizz attól, hogy oda bárki benyisson...
Azt hiszem ezért hallgatok. Csúnya panaszáradat, amiről nem szerettem volna emléket, hátha csak egy szösszenetnyi epizód, holnap reggel két angyal kel fel az ágyból türelmesen, mosolygósan, szófogadóan... és vidáman énekelve, kart, karba fonva szökellünk Jokischberg lankáin, míg világ a világ és még egy nap.
És azért nem a helyére írtam, a bejegyzésed alá, mert itt ha úri kedvem úgy tartja, egy mozdulattal eltüntethetem és akár le is tagadhatom ( nyilván nem ).
Donnerstag
pár nap és itt a szeptember
Nálam menetrendszerű, hogy ilyenkor végiglátogatom a dokikat ( bel- és nőgyágyász ).
Holnap péntek, a legtöbb orvos holnap is rendel. Kérjetek időpontot a nőgyógyászotoknál.
Csak, hogy minden rendben legyen.
Vigyázzunk magunkra!
Holnap péntek, a legtöbb orvos holnap is rendel. Kérjetek időpontot a nőgyógyászotoknál.
Csak, hogy minden rendben legyen.
Vigyázzunk magunkra!
Freitag
Döbbenetes,
hogy még mindig meglepődnek*, mikor nem fogadom el a műanyag táskát az üzletekben. Pedig olyan hangosan kiabálnak róla milyen terhes a sok ilyen-olyan és műanyag szemét, hogy a mi tv mentes othonunkba is elhallatszik! Mondom ezt cinikusan.
Múltkor míg eljutottam az autóig, ketten néztek rám elképedve, ahogy a vásárolt ruha a karomon lógott bilétástól, tán azt gondolták, loptam**.
Nem vagyokokos ügyes vásárló, még mindig nem tudok olyan helyen vásárolni, ahol nincs agyoncsomagolva a zöldség és a gyümölcs, pláne a hús, de igyekszem. Nagyon igyekszem jól vásárolni.
*Össz-vissz két üzletben köszönik meg, mikor előveszem a szövettáskát, de ott mindig.
**Biztosan kipirult volt az arcom, de csak az örömtől, nem a szégyentől.
Múltkor míg eljutottam az autóig, ketten néztek rám elképedve, ahogy a vásárolt ruha a karomon lógott bilétástól, tán azt gondolták, loptam**.
Nem vagyok
*Össz-vissz két üzletben köszönik meg, mikor előveszem a szövettáskát, de ott mindig.
**Biztosan kipirult volt az arcom, de csak az örömtől, nem a szégyentől.
Donnerstag
ma láttam
számtalan magyarajkú vásárlót a város üzleteiben. Fergeteges élmény hallgatni az embert, aki nem hiszi, mert nem feltételezi, hogy a körülötte válogató többi vásárló, értheti mit mond. Mindig is tudni akartam mivégre vesz az ember két karton sört, ha nem huszonéves és nem akar házibulit szervezni. khm.
a szomszéd kutyáját a mi területünkön rosszban sántikálni. Ami nem zavarna, hiszen az őt megelőző néhai eb sem zavart, csakhát emez még a gazdáinak sem fogad szótneveletlen, buta négylábú, amihez azt a tanácsot kaptuk, hogy vágjuk oldalba, esetleg pofán, ha alkalmatlankodik. Ha nem tudnám, hogy az övé az állat, azt gondolnám, még életében nem látott, csak képeken kutyát.
A bundás igen szép, de maflasága okán, bevallom félek tőle, így nem szeretem.
( Férj már háromszor kérte a gazdát, vigyázzon, a jószág ne kujtoroghasson egyedül... ne láthasson el nálunk örző-védő szolgálatot, mert még a saját területünkön sem tudunk így létezni, a fiúk nem mernek a kis szomszédokhoz átugrani, ill. ők sem hozzánk. )
és még láttam reggel törődött arcomat, méginkább: elkeseredettségemet.
Marketingszakembert nekem izibe! Megfizetni nem tudom. Ha tudnám, nem kellene.
Ördögi.
a szomszéd kutyáját a mi területünkön rosszban sántikálni. Ami nem zavarna, hiszen az őt megelőző néhai eb sem zavart, csakhát emez még a gazdáinak sem fogad szót
A bundás igen szép, de maflasága okán, bevallom félek tőle, így nem szeretem.
( Férj már háromszor kérte a gazdát, vigyázzon, a jószág ne kujtoroghasson egyedül... ne láthasson el nálunk örző-védő szolgálatot, mert még a saját területünkön sem tudunk így létezni, a fiúk nem mernek a kis szomszédokhoz átugrani, ill. ők sem hozzánk. )
és még láttam reggel törődött arcomat, méginkább: elkeseredettségemet.
Marketingszakembert nekem izibe! Megfizetni nem tudom. Ha tudnám, nem kellene.
Ördögi.
Mittwoch
A legkevésbé
sem éreztem már otthonosnak a korábbi blogot. Azokon a napokon amikor írtam, 160-220 laplehíváshoz jött egy-egy hozzászólás, ami furán kevés. Az utóbbi hetekben többször nyitottam meg a statisztikát ( ki, honnan? ), mint ahányszor eszembe jutott hogy írhatnék és ez a paranoiás vállfelett hátratekintgetés piszok egészségtelen.
Véget kellett vetnem.
Véget kellett vetnem.
Montag
Tudom,
a világ legunalmasabb témája, hogy az egyén épp fázik ( meg esik az eső, egyébként nem, ma még nem, ill., hogy most aztán igazán beköszöntött az ősz ), de reggel olyan meglepően k.* hideg volt mikor kiléptünk a házból, amit muszáj megemlítenem. Bocs.
*kegyetlen, természetesen.
*kegyetlen, természetesen.
Mittwoch
Gyászos
Eszembe jutott már, ha hirtelen meghalnék, vajon a családom írna pár sort róla, vagy csak itthagynák a blogot, keringjen annak rendje - módja szerint mint addig kedvére, esetleg törölnék?
Szeretek blogot annak humoráért, csodás képeiért, a blogíró átélt kalandjaiért; a sorok közül kiabáló elme nagyságáért, a kikukucskáló én iránti kíváncsiság csillapításáért; mert az írója szimpatikus, mert hasonló, vagy teljesen más; mert olyan helyekről mesél, ahova -általa- már vágyom is... ugye.
Néhányat pedig azért, mert óriási lekesedéssel mesél eszméletlen érdekes, lebilincselő dolgokról.
És, hogy mi lesz egy bloggal, aminek az írója már nem mesélhet többet?
A család óhajára olvasható marad - ne merüljön feledésbe a kedves, lekes alkotó.
http://juharizsuzsanna.blog.hu/
Szeretek blogot annak humoráért, csodás képeiért, a blogíró átélt kalandjaiért; a sorok közül kiabáló elme nagyságáért, a kikukucskáló én iránti kíváncsiság csillapításáért; mert az írója szimpatikus, mert hasonló, vagy teljesen más; mert olyan helyekről mesél, ahova -általa- már vágyom is... ugye.
Néhányat pedig azért, mert óriási lekesedéssel mesél eszméletlen érdekes, lebilincselő dolgokról.
És, hogy mi lesz egy bloggal, aminek az írója már nem mesélhet többet?
A család óhajára olvasható marad - ne merüljön feledésbe a kedves, lekes alkotó.
http://juharizsuzsanna.blog.hu/
Donnerstag
Az élet szép
amikor a tenger partján állva nézed a nagy kékséget, miközben a hullámok tarajos habja nyaldossa a bokádat, először és valahányszor, mikor visszatérsz,
amikor már állnak a falak és a hálószoba ajtónyílásán át, először lépsz be a majdani otthonotok ölelő, fenyőillatú falai közé,
amikor először szippantod az édes illatú, meleg, kis szuszogó csomagot, majd a másodszülöttet ugyanígy,
amikor először szorította meg az a fiú a kezedet és tartotta órákig a markában, mint aki soha, de soha nem akarja többé elengedni,
amikor a mama zsebéből a kezedbe került a papírba csomagolt, mégis ragacsos, bordó cukorka az érzéssel, hogy téged szeret a legjobban ( mindannyian így éreztük, mind a hét unoka ), hogy szívből szeretnek itt,
vagy mikor még kislányként (és bizony még most is, csak már nem egyedül, hanem a két kis kóficcal együtt) feküdni órákig a már feldíszített, kivilágított karácsonyfa alatt...
Ezeket ismerem, ezért szeretem.
Ilyen, ha szép.
A fent említettekre nem emlékezhet senki más. Ha mégis, hát nem ugyanúgy és nem biztos, hogy ugyanarra a részletre. Ezeket csak mi mesélhetjük, csak mi könnyezhetjük meg. Velünk együtt, egyszer majd ezek is elvesznek.
Tegyünk róla, hogy minél később vesszenek a szépek!
Menj el a szűrésre Te is!
A videót nézzétek meg. De figyelmeztetlek: biztosan felzaklat.
( http://www.hir24.hu/elet-stilus/2014/10/01/nekem-ennyi-szenvedest-nem-er-meg-az-eletem/ )
amikor már állnak a falak és a hálószoba ajtónyílásán át, először lépsz be a majdani otthonotok ölelő, fenyőillatú falai közé,
amikor először szippantod az édes illatú, meleg, kis szuszogó csomagot, majd a másodszülöttet ugyanígy,
amikor először szorította meg az a fiú a kezedet és tartotta órákig a markában, mint aki soha, de soha nem akarja többé elengedni,
amikor a mama zsebéből a kezedbe került a papírba csomagolt, mégis ragacsos, bordó cukorka az érzéssel, hogy téged szeret a legjobban ( mindannyian így éreztük, mind a hét unoka ), hogy szívből szeretnek itt,
vagy mikor még kislányként (és bizony még most is, csak már nem egyedül, hanem a két kis kóficcal együtt) feküdni órákig a már feldíszített, kivilágított karácsonyfa alatt...
Ezeket ismerem, ezért szeretem.
Ilyen, ha szép.
A fent említettekre nem emlékezhet senki más. Ha mégis, hát nem ugyanúgy és nem biztos, hogy ugyanarra a részletre. Ezeket csak mi mesélhetjük, csak mi könnyezhetjük meg. Velünk együtt, egyszer majd ezek is elvesznek.
Tegyünk róla, hogy minél később vesszenek a szépek!
Menj el a szűrésre Te is!
A videót nézzétek meg. De figyelmeztetlek: biztosan felzaklat.
( http://www.hir24.hu/elet-stilus/2014/10/01/nekem-ennyi-szenvedest-nem-er-meg-az-eletem/ )
Mittwoch
Aszongya: "ELKAPLAK TE ÁLLAT"
Neves nap, vagy sem, ő dolgozott és nem mellesleg este beszerzett egy életmentő alkatrészt a szűrke villámhaver számára, míg mi itthon a délutánt, az előző posztban említett torta elkészítésével töltöttük. (Számomra érthetetlen, hogy az eddig nyilatkozott olvasók száz százaléka nem ismeri - hogy lehet nem ismerni a Zalakockát? Gyerekkorom egyik meghatározó édessége - csak mesélem.)
Persze ez így olyan laza, leírva, miközben agyonizgultam magam, még egy pofakönyves csoportból is verbúváltam magam köré szurkolókat, akik nélkül el sem készült volna...
Este megérkezett, kicsit korábban mint ígérte, de később, mint gondoltam. Fújt, gratuláltunk, én meg beleindultam az éjszakába a beszerzett alkatrésszel a hónom alatt* (az ülés előtt egy festékes vödörben) és ledöngettem az autószerelőhöz, hogy ott átemeljem a már békésen hortyogó házigazda kerítésén a dög nehéz, ejteni nem tanácsos és ha lehet állva maradjon alkatrészt.
Ma reggel olyan infó jött, hogy a cikkszám nem stimmel, így emberünk beszerelni nem mer...
Az út egyébiránt nem volt haszontalan, ha figyelembe veszem a sok vad csodálásának lehetőségét (számtalan brekusz és macs, hét róka, nyolc és többségében az árokparton békésen legelésző őz és egy gigantikus szarvashátsó a mérleg -és csak ez utóbbi okozott riadalmat), ill az egyik magánház kerítésének sarkára kifüggesztett, fehér festékkel mázolt tábla szövege, aminek teljes egésze a címben olvasható.Ennek a hátterére kíváncsi lennék.
* Ma hajnalban kellett kelnie, a szokásosnál is korábban, ezért volt az enyém a feladat: éjszaka levinni amit kell az autószerelőhöz, hogy jövő hétfőig meglegyen annak a lehetősége, hogy két autóval két felé menjünk - míly naív az ember! Ah!
Persze ez így olyan laza, leírva, miközben agyonizgultam magam, még egy pofakönyves csoportból is verbúváltam magam köré szurkolókat, akik nélkül el sem készült volna...
Este megérkezett, kicsit korábban mint ígérte, de később, mint gondoltam. Fújt, gratuláltunk, én meg beleindultam az éjszakába a beszerzett alkatrésszel a hónom alatt* (az ülés előtt egy festékes vödörben) és ledöngettem az autószerelőhöz, hogy ott átemeljem a már békésen hortyogó házigazda kerítésén a dög nehéz, ejteni nem tanácsos és ha lehet állva maradjon alkatrészt.
Ma reggel olyan infó jött, hogy a cikkszám nem stimmel, így emberünk beszerelni nem mer...
Az út egyébiránt nem volt haszontalan, ha figyelembe veszem a sok vad csodálásának lehetőségét (számtalan brekusz és macs, hét róka, nyolc és többségében az árokparton békésen legelésző őz és egy gigantikus szarvashátsó a mérleg -és csak ez utóbbi okozott riadalmat), ill az egyik magánház kerítésének sarkára kifüggesztett, fehér festékkel mázolt tábla szövege, aminek teljes egésze a címben olvasható.
* Ma hajnalban kellett kelnie, a szokásosnál is korábban, ezért volt az enyém a feladat: éjszaka levinni amit kell az autószerelőhöz, hogy jövő hétfőig meglegyen annak a lehetősége, hogy két autóval két felé menjünk - míly naív az ember! Ah!
Donnerstag
Mostanság
Sétálunk az utcán / ülünk az autóban / az asztalnál / az ágyon / a kanapén és beszélgetünk, miközben szóba kerül valaki, aki rég nem / aki játszott egy szerepet egy filmben / akiről tudják, hogy családtag / akiről láttunk valahol, valamikor egy képet / olvassuk a könyvét / vettünk tőle valamikor valamit, ...etc. és rögtön azután, hogy felhoztuk az illetőt, A. első, egyben gondolatfélbeszakító kérdése: anya mondd: ő még él?
Mittwoch
Mint
sokan, magam is láttam a képeket a kórházat elhagyó frissen sült hercegi családról.
...és (amit itt mutatok) nem tetszik.
Hátborzongató.
...és (amit itt mutatok) nem tetszik.
Hátborzongató.
 |
| forr.: internet |
Donnerstag
Eldönthetné
már ez a tavasz, hogy épp tél akar lenni, esetleg nyár, mint ma, vagy szimplán, de mindenki örömére az, aminek rendeltetett.
Samstag
Van abban
valami szomorú, mikor a több mint száz éves tömör, ámbár szuvas tölgy íróasztal melegénél kél a kenyér és a zsemlék.
Melegszünk és melegvizet termelünk, így hasznos, persze, de könnypotyogtatóan szomorú.
Melegszünk és melegvizet termelünk, így hasznos, persze, de könnypotyogtatóan szomorú.
Mittwoch
Viszonyok
Mikor M. megszületett, ill. közvetlen azután, a szemem láttára, tőlem alig két méterre lefürdették. Gyengéden, finoman, egy beépített, mini-kádban. Majd a mellkasomra rakták illatosan, pihepuhán, egy aggasztóan túlméretezett (50-es), vajszínű rugdalózóban és hozzámragadt. Jópár hónapra.
A szülőszobán, amíg engem elláttak, a szülésznő duruzsolt kicsit a fülembe arról, hogy ő nem javasolja a babák fürdetését az első után egészen addig, míg a köldökcsonk le nem esik.
Lefürdetni egy csatakos mosdatókesztyűvel, azt igen, de pl alkohollal kezelni a köldöksebet, azt nem...
A baba/szoptatószobában* szintén mindenki ezen a hiten volt. Békében, egyetértésben, mondom, ugyanezen a hiten.
Három évvel később, ugyanabban a kórházban egy nővérke megkérdezte, hogy nem szeretném-e lefürdetni az egy napja világrajött babámat, miközben a régebben javallt módon mosdattam le A.-t. Mondtam, hogy épp azt teszem, ő meg duzzogva elvonult, majd egy szülésznőt hívva erősítésnek visszaérkezett és még egyszer elhangzott ugyanaz a párbeszéd, majd a szülésznő letorkolta a nővérkét, miszerint mindenki úgy gondoskodik a babájáról, ahogy szeretne, az anyuka jobban tudja mi jó a gyermekének, mint egy kívülálló. Majd elnézést kért tőlem a zavarásért és közölte, hogy ő sem javasolja a fürdetést és a vállamat végigsimítva távozott.
Ezek után ugyan voltak bőven kétségeim, a mit és mikor adjak előszőr enni-től az oltatunk-nem oltatunk dilemmán át, a mikor mit olvassunk, nézhet-e tv-t, mikor, mennyit... stb kérdéskörökön csak-csak fennakadtam/tunk, persze, de mégis mindig ott volt, hogy igen : az anyuka jobban tudja mi jó a gyermekének frázisa.
Az életben a megrendelő diktál. Ugye? Ugye. Megrendelőként megszabhatom milyet, mekkorát, mikor, és mérlegelhetek, hogy annyiért kell-e?
Beíratom az iskolába a gyerekemet és kimondatlanul azt a szolgáltatást kérem, hogy tanítsák meg erre, arra, amire kell.
Én vagyok a megrendelő.
Elvileg, én vagyok a megrendelő.
Olvasom másoknál milyen, hogy idegennyelvű országban, iskolában kezdenek magyar ananyelvű gyerekek és hogy támogatják a kis nebulókat a tanáraik, hogy büszkék rájuk, hogy pikk-pakk, vagy épp nem annyira gyorsan, de hamarosan akkor is felzárkóznak és hozzák a szintet, sőt!
A fiúk itt születtek. Beszélik a nyelvet, okosak, intelligensek, tudnak köszönni, kérni, mégis visszahallom, hogy ők magyarok.
Igen, persze, hogy azok (állampolgárságukat tekintve nem, ha az anyanyelvükről beszélünk, akkor igen és nem mellesleg magyar kultúrán nevelkednek itthon), de újra és újra az orruk alá dörgölik, érzékeltetik az iskolában, hogy magyarok (=mások).
Néha benéz az iskolába M. első tanárnénije. Az útja hozzá visz először, megölelgeti, megpuszilgatja, büszke rá. De ő kivétel.
Tavaly, év elején volt egy házi. Történettöredékeket kellett időrendbe rakni és beragasztani a füzetbe. Természetesen hibátlan lett. A tanárnő még jópárszor adott azonos feladatot az iskolában, mert nem hitte el, hogy M. segítség nélkül képes megoldani. Míg M. mindannyiszor hibátlanul elvégezte, a többiek meg hibáztak. ...és visszahallottam, hogy hogy lehet, hogy ő értette a szöveget, míg a német anyanyelvűek nem.
Félévkor, említettem itt a blogon, hármast kapott németből. A magyarázat az volt, hogy még nem tud úgy németül.
Szeretnék én lenni a megrendelő és azt mondani, hogy nem tetszik ahogy a gyerekeket kezelik. Nem tetszik, a metódus és egyeltalán, nagyon sok minden nem tetszik.
De nem mondhatok semmit, mert más iskolákból is ezt hallom, változtatni, kilépni nem tudok és ha tényleg szólnék, a fiam/fiaim alatt vágnám a fát.
M. tanárnője remek, igazi pedagógus.
A. tanárnője nem korrekt szolgáltató. De monopolhelyzetben van. (Említettem már, hogy ő lesz az iskola igazgatója?) A baj az,. hogy nem annyira én (khm.), hanem A. fizet.
A szülőszobán, amíg engem elláttak, a szülésznő duruzsolt kicsit a fülembe arról, hogy ő nem javasolja a babák fürdetését az első után egészen addig, míg a köldökcsonk le nem esik.
Lefürdetni egy csatakos mosdatókesztyűvel, azt igen, de pl alkohollal kezelni a köldöksebet, azt nem...
A baba/szoptatószobában* szintén mindenki ezen a hiten volt. Békében, egyetértésben, mondom, ugyanezen a hiten.
Három évvel később, ugyanabban a kórházban egy nővérke megkérdezte, hogy nem szeretném-e lefürdetni az egy napja világrajött babámat, miközben a régebben javallt módon mosdattam le A.-t. Mondtam, hogy épp azt teszem, ő meg duzzogva elvonult, majd egy szülésznőt hívva erősítésnek visszaérkezett és még egyszer elhangzott ugyanaz a párbeszéd, majd a szülésznő letorkolta a nővérkét, miszerint mindenki úgy gondoskodik a babájáról, ahogy szeretne, az anyuka jobban tudja mi jó a gyermekének, mint egy kívülálló. Majd elnézést kért tőlem a zavarásért és közölte, hogy ő sem javasolja a fürdetést és a vállamat végigsimítva távozott.
Ezek után ugyan voltak bőven kétségeim, a mit és mikor adjak előszőr enni-től az oltatunk-nem oltatunk dilemmán át, a mikor mit olvassunk, nézhet-e tv-t, mikor, mennyit... stb kérdéskörökön csak-csak fennakadtam/tunk, persze, de mégis mindig ott volt, hogy igen : az anyuka jobban tudja mi jó a gyermekének frázisa.
Az életben a megrendelő diktál. Ugye? Ugye. Megrendelőként megszabhatom milyet, mekkorát, mikor, és mérlegelhetek, hogy annyiért kell-e?
Beíratom az iskolába a gyerekemet és kimondatlanul azt a szolgáltatást kérem, hogy tanítsák meg erre, arra, amire kell.
Én vagyok a megrendelő.
Elvileg, én vagyok a megrendelő.
Olvasom másoknál milyen, hogy idegennyelvű országban, iskolában kezdenek magyar ananyelvű gyerekek és hogy támogatják a kis nebulókat a tanáraik, hogy büszkék rájuk, hogy pikk-pakk, vagy épp nem annyira gyorsan, de hamarosan akkor is felzárkóznak és hozzák a szintet, sőt!
A fiúk itt születtek. Beszélik a nyelvet, okosak, intelligensek, tudnak köszönni, kérni, mégis visszahallom, hogy ők magyarok.
Igen, persze, hogy azok (állampolgárságukat tekintve nem, ha az anyanyelvükről beszélünk, akkor igen és nem mellesleg magyar kultúrán nevelkednek itthon), de újra és újra az orruk alá dörgölik, érzékeltetik az iskolában, hogy magyarok (=mások).
Néha benéz az iskolába M. első tanárnénije. Az útja hozzá visz először, megölelgeti, megpuszilgatja, büszke rá. De ő kivétel.
Tavaly, év elején volt egy házi. Történettöredékeket kellett időrendbe rakni és beragasztani a füzetbe. Természetesen hibátlan lett. A tanárnő még jópárszor adott azonos feladatot az iskolában, mert nem hitte el, hogy M. segítség nélkül képes megoldani. Míg M. mindannyiszor hibátlanul elvégezte, a többiek meg hibáztak. ...és visszahallottam, hogy hogy lehet, hogy ő értette a szöveget, míg a német anyanyelvűek nem.
Félévkor, említettem itt a blogon, hármast kapott németből. A magyarázat az volt, hogy még nem tud úgy németül.
Szeretnék én lenni a megrendelő és azt mondani, hogy nem tetszik ahogy a gyerekeket kezelik. Nem tetszik, a metódus és egyeltalán, nagyon sok minden nem tetszik.
De nem mondhatok semmit, mert más iskolákból is ezt hallom, változtatni, kilépni nem tudok és ha tényleg szólnék, a fiam/fiaim alatt vágnám a fát.
M. tanárnője remek, igazi pedagógus.
A. tanárnője nem korrekt szolgáltató. De monopolhelyzetben van. (Említettem már, hogy ő lesz az iskola igazgatója?) A baj az,. hogy nem annyira én (khm.), hanem A. fizet.
Montag
Hétvégén
a kiesők helyére újakat ültettünk. Hét fácskát. Szépek.
Fogadóhely híján pedig, a keltetőmedencéből kizargattam az ivadékokat. Én. Miért is ne. Néhányan nagyon erős életösztönnel bírnak. Még élnek.
Az úrfiak pedig vidáman ösziszünetelnek és reggel óta A. vezényletével, karácsonyi dalokat harsognak.
Folyton történik valami.
Fél év nélkülözés után, soha nem látott áron kaptam meg a kedven illatom. Olyan, mint az álom. Tökéletes.
Mint azok a napok, odaát, mint a rádöbbenés után, hogy dehogy futkosnak fehér és sárga rendszámtáblás autók, csak elől fehérek, hátul sárgákugye nem kevertem össze; hogy belenyúltunk, de rendesen, vagy hat palackkal vettünk, egy narancslébe, ami inkább márc volt, mint lé, higítva is ihatatlan -így elajándékoztuk- a portás meg még örült is neki; színházban is jártam, de ezt a kalandortársaim nélkül, MF-val, na az egy szép álom volt, a maga csodás, taxival hazafuvarozásával együtt. Visszamennék.
Négyesben. Persze.
Ő meg hallgat.
Fogadóhely híján pedig, a keltetőmedencéből kizargattam az ivadékokat. Én. Miért is ne. Néhányan nagyon erős életösztönnel bírnak. Még élnek.
Az úrfiak pedig vidáman ösziszünetelnek és reggel óta A. vezényletével, karácsonyi dalokat harsognak.
Folyton történik valami.
Fél év nélkülözés után, soha nem látott áron kaptam meg a kedven illatom. Olyan, mint az álom. Tökéletes.
Mint azok a napok, odaát, mint a rádöbbenés után, hogy dehogy futkosnak fehér és sárga rendszámtáblás autók, csak elől fehérek, hátul sárgák
Négyesben. Persze.
Ő meg hallgat.
...és itt
van ez a mondat, ez a felkiáltott kérdőjeles: mit tettél?
Az úrfiaktól hallom, napjában sokszor.
Valamennyiszer kiver tőle a veríték, annyira szőrszálfelállító. A hangsúly. A hangszín.
Mit tett volna, csak ellapozta a könyvet (bár a könyvjelző mutatja a helyet), vagy feldöntötte a legújabb építményt (ami egyébként és többnyire sértetlen maradt, csak fekszik), vagy engedély nélkül bekukkantott a másik szobájába...
Mit tett a másik?
Amit ő nem szeretett volna.
Micsoda eget-földet rengető vétket?!
...hát Istenkém, ez legyen a legnagyobb, amit valaha elkövetnek, ez legyen a legnagyobb kár, ami valaha éri őket!
Nem, nem bagatell, de mégis...
Az úrfiaktól hallom, napjában sokszor.
Valamennyiszer kiver tőle a veríték, annyira szőrszálfelállító. A hangsúly. A hangszín.
Mit tett volna, csak ellapozta a könyvet (bár a könyvjelző mutatja a helyet), vagy feldöntötte a legújabb építményt (ami egyébként és többnyire sértetlen maradt, csak fekszik), vagy engedély nélkül bekukkantott a másik szobájába...
Mit tett a másik?
Amit ő nem szeretett volna.
Micsoda eget-földet rengető vétket?!
...hát Istenkém, ez legyen a legnagyobb, amit valaha elkövetnek, ez legyen a legnagyobb kár, ami valaha éri őket!
Nem, nem bagatell, de mégis...
Mittwoch
Sonntag
London
Elakadtam a meséléssel.
Mert ha, akkor lehetetlenség kihagyni belőle a segítőnket, aki mostanság rém elfoglalt, nem akarom ilyen banális kérdésekkel zaklatni: engedélyezi-e hogy linkelgessem, noha nyilván sokan tudják kiről is van szó, mégis illenék megkérdezni -emiatt kicsit elakadt a lendület.
Mielőtt elmentünk, több olyan blogra is akadtam, ameyleket ott élő magyarok írnak. ... most komolyan, az ám a valami: ott élni, ill. elérni, hogy hivatalosan, állással, lakhatással ott élhessen az ember, része lehessen az egésznek! Én meg itt ájuldozok attól az öt naptól... nevetséges.
Meg, ha más utazik ugyanoda, teljesen másképp élheti meg, mást lát, más benyomások érik, tán másképp is áll hozzá, akkor meg minek meséljem, ez is olyan, mint a futás, át kell élni, tudnod kell, megtapasztalnod mi a jó benne, mitől az, ami, mit ad neked az az élmény, mert mások hiába mesélik...
De a csuda vigye, mégiscsak el kell mesélnem, ha nem is mindent, de a gyümölcslevet, az embereket, vagy hogy mit ettünk, miket láttunk, a teljesítményünket, mert arra büszkék vagyunk, vagy a színházat, mert azt muszáj, hisz attól volt kerek, vagy a keresést, noha nem leltem, de kompromisszumkész vagyok, ezért mégis...
Így lesz folytatás, csak érjem el a költözködőt, aztán legyen időm írni...
Mert ha, akkor lehetetlenség kihagyni belőle a segítőnket, aki mostanság rém elfoglalt, nem akarom ilyen banális kérdésekkel zaklatni: engedélyezi-e hogy linkelgessem, noha nyilván sokan tudják kiről is van szó, mégis illenék megkérdezni -emiatt kicsit elakadt a lendület.
Mielőtt elmentünk, több olyan blogra is akadtam, ameyleket ott élő magyarok írnak. ... most komolyan, az ám a valami: ott élni, ill. elérni, hogy hivatalosan, állással, lakhatással ott élhessen az ember, része lehessen az egésznek! Én meg itt ájuldozok attól az öt naptól... nevetséges.
Meg, ha más utazik ugyanoda, teljesen másképp élheti meg, mást lát, más benyomások érik, tán másképp is áll hozzá, akkor meg minek meséljem, ez is olyan, mint a futás, át kell élni, tudnod kell, megtapasztalnod mi a jó benne, mitől az, ami, mit ad neked az az élmény, mert mások hiába mesélik...
De a csuda vigye, mégiscsak el kell mesélnem, ha nem is mindent, de a gyümölcslevet, az embereket, vagy hogy mit ettünk, miket láttunk, a teljesítményünket, mert arra büszkék vagyunk, vagy a színházat, mert azt muszáj, hisz attól volt kerek, vagy a keresést, noha nem leltem, de kompromisszumkész vagyok, ezért mégis...
Így lesz folytatás, csak érjem el a költözködőt, aztán legyen időm írni...
Freitag
Úgy
kellet volna kitalálni, no meg minndjárt létre is hozni, hogy amikor a fogadó ez esetben várakozó fél feldúltan nyomogatja a "senden/empfangen" gombot a levelezőben, a küldő ez esetben, az ördög tudja miért halogató fél orrát pöckölné egy képernyőből kinyóló ujj -persze csupán ösztöke gyanánt, különben soha, de soha nem íródik meg a várva várt levél, a betyár mindenit!
Abonnieren
Posts (Atom)