tél és szőrgyerek

Sok szép, nagyon várt pontja van a napjaimnak. A legtöbb valamelyik családtag hazaérkezte, amelyhez köthető öröm exponenciálisan nő aszerint milyen rég hagyta el a házat, vagy mennyire sz.r napom volt éppen. Ilyen öröm még, amikor el tudok menni a szőrgyerekkel sétálni. Ez olyan valami, ami minden ember sajátja kellene legyen. Egy négylábú szemén, érzékein, és örömén át látni a világot, ebben teljes egészében átlényegülni, ez maga a teljes béke.

Korábban csak nyáron láttam a csillagos eget, soha sem téli éjszakákon, ami néha most is megesik egy-egy esti rövid kör kimaradása után. Múlt éjjel is csengetett a kutyus, ki kellett mennie - hajnali egykor. Átkozódtam, mert tudtam nem maradt el semmi este, mi a csavart búbánatnak kell ilyenkor kimennie, pláne nekem a hagymarétegezős, csizmás éjszakába? 

Soha nincs olyan friss levegő, mint mikor fagy. Soha nincs olyan végtelen csend, mint ebben az időpontban és tényleg soha nem ragyognak úgy a csillagok, mint ilyenkor. ...mindig maradnék még, mikor dolgavégeztével elindul befelé.

A nagyséták is ilyenek. Mennék még, tovább.

De úgy negyven perc múltán, lefagyott orral, ujjakkal és sejhajjal muszáj hazamenni. Mikor ezt írom, még most sem érzem a hátsó felem.

igen

Láttam sokaknál, nem csak blogokon, egyfajta visszatekintést a nyárra: mi volt meghatározó, mit felejtenének el szívesen és -tényleg!- fogadalmakat is tesznek ilyenkor az emberek, noha eddig csak a szilveszteriről hallottam, de kőkánya, miattam tegyék.
Azért van valami, amire magam is nagy örömmle tekintek vissza, lévén személyes siker.
Ezen a nyáron a fiam* megbízható szokásává vált ( ergó rutinszerűen megteszi ), használat után kifordítani a zokniját. Vége a kifordítatlan zoknik korszakának. Éljen.



*elég ha én tudom, melyik

Biztos időjárásváltozás lesz,

mert megint kóválygok itt reggel óta mint az a bizonyos gólyaf.s a levegőben. Fiatalabb már nem leszek.

Délután másfél órát vártunk az ügyeleten, mire fogadta a fekete-virsliujjút  egy orvos. ( M. szemében láttam a kívánságot, hogy azonnal húzzunk innen, mikor egy férfi félig lógó, a sebéből több egység vért eregető ujjal és falfehér arccal jelent meg a váróban. ) Bár azért mentünk, röntgenről szós em lehetett: szégyenlős mosollyal célozgattak rá, hogy jah, a röntgen az sajnos még nem működik, majd a csendes, egyébként magyar doki megtette azt, amit előző nap már magam is, végigtapogatta és mozgatta az összes szóbajöhető csontocskát az egyébként ezt rém fegyelmezetten tűrő úrfi kezén és eljutottunk addig, hogy kötést azt azért kap és másnap ( ma ) azért és a biztonság kedvéért leszünk szívesek visszafáradni a talán működő röntgenhez.
Szépen sínbe tették, mire felkerült volna az í-re a pont, a kötésre a ragasztó, beesett egy félig zavart nővérke, hogy időnként már hajlandó lőni a röntgen, esetleg elkészülhetne mégis az a felvétel.
Kötés, sínestől le, a nővér az elképedt feketeujjúval balra el...
Még repedés sincs, hálisten, de a sínt egy hétig méltóztatik az úrfi viselni, aztán finoman, kíméletesen lehet újra használatba venni, de legalább kettő, vagy három hétig mellőzni a tesiórákat, pláne az edzést.
Beugrottunk az edzőhöz, kesergett, hogy nem az ő felügyelete alatt történt a dolog. ( Biztos hatalmában áll az ilyen gikszerek kivédése, no jól van, hiszen viccelt, látszott, hogy aggódik a játékosáért. )

Az este, ill az inokolatlanul nagynak tűnő sín megannyi kacagtató szitut szült. Potyogtak a könnyek míg vetkőzött, míg fűrdőt vett, majd öltözött és kitalálta mit vegyen fel ( mibe fér el a bumszli ), a táskapakolásnál nem kacagott, viszont jó volt látni a már majd elfeledett jóhavert, az összeszorított ajkai közül kikandikáló koncentrálós nyelvcsücsköt.

megbízható navigációs applikációt valaki?

Negyven perces agyrém-küzdelem után, mondhatni vakon indultam útnak. Az esztergályosnál már több, mint hat éve nem jártam, a környéken sem. Amikor voltam nem én vezettem és az utolsó alkalommal a tök sötét is nehezítette az orientációt. Volt pár apró részlet ( lakóházon helyes és szokatlan harangtorony, Y kereszteződésben kápolna, magtározó, helyi nevezetességet hirdető tábla - kockás liliom- ...) amik itthon még nem is rémlettek, de akkor és ott ismerősnek tűnt.

Mesélhetnék arról, hogy hogy kitolt velem a még itthon, kínkeservvel letöltött navi, ami bár szorgosan mutatta hol járok éppen, de a helyes irányt nem volt hajlandó mutatni, sem közölni, vagy a felismert objektumokról, melyek széthinett morzsaként irányt mutattak, ill. a gondviselésről, ami épp a kellő helyen szaggatta átláthatóvá az egyébként és mindenhol máshol tejszerűen tömör masszaként a tájra boruló nagy feneködöt. Mert épp ott, a célom előtt vagy 6km-rel az utolsó sorsdöntő kereszteződésnél, ha nem látom meg AZT a fasort, tán jópár félórára magába szippantott volna a ködlepte Stájerország. 

No, így lett a tömör tölgy lépcsőhöz, takarógomb.
Azt mondta már talán maga sem találna oda, ügyes vagyok.*



*Félúton jártam mikor hívott, hogy merre járok, odatalálok-e?,
montam, ne bosszantson!,
de hogy tudom-e merre van?,
mire közöltem: most nem akarok csevegni, csak mérgesebb leszek! -így bölcsen és gyorsan elköszönt.

Ennek lehetetlen címet adni

Nyugodt voltam, mígnem a fiúk nekemestek. A meggyes, csokis, tejszínhabos piskótatekercs születésnapra már csak azért sem jó, mert a gyertyákat arra hogy?, pláne annyit. Szóval hogy is gondolhattam, hogy csupán ilyen-olyan tekerccsel szúrnám ki az apa szemét, a legeslegebb napon?
Így lett a kellemesen meleg, pihepuha nyugalomból, háromnegyed négyes jobb- és baloldali tüdőgyengeség, szúró szegedés, meg kínzó fejfájás.
No nem azért, sütöttem már tortát, példának okáért tavaly is összehoztam egyet, igaz telefonos fb-os segítséggel, de ehető is volt, meg ahogy az ünnepelt mondta egészen helyre süti lett, ha az ember tudta, melyik oldalát mutogassa - így még vállalható kép is készült.

Dicsért, mert ha nekem egyszer elmegy a kedvem, kalap kabát, csengettek*.

Erőt vettem magamon, csak a kakós tortalapokra koncentráltam, mer az megy. Mikor már sült az első, a felismeréstől tikkelni kezdett a jobb szemem: mivel töltöm meg?
A korábbi tervekhez felkészített hűtő tartalmát áttekintve ( nem lett több, át sem alakult ) csakis a Feketeerdő jöhetett szóba. Emlékeim szerint valami lekvár állagú, vagy szerű izé réteg piroslik ebben a tortában. Itthon csak, noha nemes és finom, de eper a lekvár, még véletlenül se meggy. Már a bal oldalam is szúr, a második lap meg sül, míg az első csendben hűl. Istenemnehagyjel! Közben kérdik, hogy mikor lesz már kész. 
énmárteljesen. 
demondjammeg. 
nemtudomkisfiam - nyitsdkiazablakot mert nemkapoklevegőt...
Találok receptet, ami emlékeim szerint lekvár az puding, közelebbről meggypuding, ami a kompót leve felfőzve és besűrűsítve pár kanál keményítővel, vagy pudinggal, szerencsére előző van, villámgyorsan megy a művelet, csak hűlni nem akar, de hideg víz akad, meg másik edény, és kavarom is - legalább nem az órára figyelek. A cucc baromi gusztusos, a harmadik tortalap is kihűlt, sínen vagyunk, a srácok sorbanállnak a fürdőnél - addig sem engem kérdezgetnek. A laktózmentes tejszín felverődik - itt már tök nyugodt vagyok, az állítható tortagyűrű terveit minden bizonnyal egy angyal vetette le, ezer hála és köszönet érte.

Mire a Kerekévfordulós nyolckor hazaért, illatosak voltunk, kisimultak, a torta tortaformájú, ami fontosabb majdnem hideg, de legalább csupasz. Míg az ünnepelt tisztálkodott, addig a pucér, szép rusztikus gúnyát öltött, díszítés a nagy gonddal számolt gyertyarengeteg lett, hogy D. kívánni és fújni is tudjon.

*Ki tudja mennyi lehettem, mikor terveztem magamnak egy aljat. Harang formájút, ami deréktől  a csípőn át tetsresimuló, hogy aztán egy ravasz kannyarral, finoman, még a comb fele felett kibővüljön - ne kelljen lépéshasíték, meg a harang legyen igazi harang. Kaptam szövetet, szerszámokat, az általam szerkesztett szabásminta alapján, figyelve a kényelmi bőségre kiszabtam, letisztáztam, és összeállítottam első próbára. No itt derült ki, hogy nem jön rám...     mire rámtaláltak bedagadt, meggypiros arccal bömböltem a gép mellett.

Azt ismeritek, mikor

a nagyon várt illatot vágyva éspervagy remélve a két tenyeretekbe ölelve a virágot lehajoltok és az illaton kívül hogy, hogy nem, még egy aprócska rovart is beszippantatok?

Olvasva tán még vicces is lehet.

Ezen kívül, az idei első strandolást is túléltem.
( Itt a mai szabad, Úrnapja van. )

Tévedés

Kamaszodás okán, nem csak edzés után nem lehetett megközelíteni az M fedőjelűt. Vettem neki deót, aluminium, meg minden egyéb káros, vagy annak gondolt hatóanyag nélkülit, ilyen hülye kristályt, amit vizezni kell használat előtt.
De nem vált be, a probléma maradt. Vettem neki másikat, erősebbet, ugyanúgy méreg nélkülit, de méregdrágát - mindegy, ne ő legyen már a b. gyerek az osztályban....
Az sem vált be,- totál kétségbeesés, mi legyen?
Gondoltam megkérdem egy ismerősömet, akinek több mint két fia van, nagyobbak is, így jóval előttem jár, mit ajánl?...
...mielőtt kérdeztem volna, megláttam: csórikám ezt is, mielőtt használta volna, benyomta a vízsugár alá...

Mag móka

A gyerekek szörnyen élvezik. Régóta próbálkozunk. Az első magokat, amik cindonyokcitromok voltak, még M. két és fél éves ujjai nyomták a föld alá, ezek némelyike mára már magasabb, mint én magam.
Él még velünk narancsfa, karácsony óta grapefruit is  ( mindjárt megnézem hogy írjuk szépen magyarul ).
A legújabb próbálkozásunk áldozata a mangó.
Igazi sikersztori. A kettőből az egyik már szép nagy ( 30cm - lemértem ) , mint az utolsó képen látszik, a második kis lemaradt magnak növénykének már látszik a szára...

Az első képen D. próbálkozott, de a külső tokból épen, nem sikerült kiszedni a magot.
Másnap szerszámot váltottam.

17.nap

20.nap

30.nap

Szóóóval

az úgy vooolt, hogy kimostam, nem is akárhogy, mert teljes egésszében végig a programot, de az még mindig semmi, mert hatvan fokon. 60!
...és mert mára (ma hajnalra) már kellett és már amúgy is későn került a mosógépbe, meg is kellett száradni annak a munkásnadrágnak, hát jól meg is szárítottam a szárítóban, igaz azt már nem kellett végig kibírnia, a program lejárta előtt 10 perccel kérdezte D., kivettem-é a pénzt a térdzsebből?

Mondták ugyan, hogy az euró bírja a mosást, de azt már én (hülye) mondom, hogy 60 fokon is bírja. Szerencsére, mert nem volt kevés (zöld is volt közte), fájdalmas lett volna, ha nem.

Számos

Alig több mint 5 hete, hogy végetért a tanév. (1 nagy bejelentéssel, de 1-2 nap és talán azt is elmesélem, ha minden igaz.)
1 napon belül elutaztunk hatan (6) 2 autóval, egy alig 5 órányira fekvő kedves, tengerparti városkába, hogy 2 hetet töltsünk ott.
Mi D.-vel már 13 éve nem jártunk ott, míg anyu közel 20 éve.
A. az ott töltött 14 nap 10.napján (ha jól számolom) betöltötte a 8. életévét, de 1 gyertyát fújt el, számosat.
Ennek is már 3 hete, de anyuék fiatalos lendülettel egy újabb utat foglaltak, tegnap (1napja) 1 hétre, amire 3 nap múlva utaznak ketten (2), nem pont ugyanoda ahonnan 18 napja jöttünk haza, hanem 20km-rel délebbre. Abba a városba, ahol gyerekként már 2x töltöttem 1-1 hónapot és 4 hete is jártunk és 1 teljes napot töltöttünk.

Anyumék alig 1 hónap alatt, másodszor (2) mennek nyaralni!
Nagyon ász! (10)


No, eldugulok végre.

Felvételt nyert

Ami annyit tesz, hogy szeptembertől gimnazista a nagyfiú.
Ugyanolyan hallgatagon vette tudomásul, mint mostanában minden egyebet, de vigyorog, a hír érkezte óta szakadatlan...

Világgá

Egyeltalán, honnan szedte? Vajon érti-e, ismeri-e a szavak súlyát? Engem szíven ütött.

A tanárnő úgy fogalmazott, hogy csalt. Dehogy csalt, csak az iskolai munkájában (kiegészítendő szöveg) a közös javítás során, a hibás kifejezéseket nem áthúzta, ahogy a tanárnő kérte, hanem ki akarta radírozni és a helyeseket beírni.
Nem szép, ha nem ezt kérik tőle, helytelen. De nehéz ám a precíz bátyus nyomdokain járni -nehezen viseli ha valamit hibázik, hát igyekszik helyrehozni. Tegnap épp ilyen szerencsétlenül. Szégyellte magát és mérges is volt, hogy hibázott, meg szomorú is, mert a tanárnő "haragudott rá, biztos ma is fog". Ezért még ma reggel is kiállt a tegnapi véleménye mellett, hogy ő biza "nem megy iskolába, sem ma, sem holnap, sem semmikor, mert rá haragudnak ott, hát nem is megy..."
Aztán belódult táskástól, hogy "ha küldöm, hát megy, de nem az iskolába, hanem világgá."
Az úton, alig pár lépésre a háztól meg a melle előtt dacosan karbafonta a kezét, lecövekelt, hogy egy tapodtat sem. Fogtam a kulcsot, cípőt húztam, beültettem az úrfiakat az autóba és magam vittem őket a suliba.
Duzzogva lépkedett, de nem húztam, nem fogtam a kezét se, csak a borzas fürtöket simítottam párszor végig, az autótól az iskoláig...
A tanárnő védekezett, de tisztáztam, nem számonkérek, csak azt, hadd csinálja meg ugyanazt, itthon, újra. "Jah -aszongya-, persze, azt lehet, tudja is, hogy mi megtesszük ezt mindig, semmi akadálya... de a csalást nem méltányolja, nem engedheti." Mondtam - én sem, azt is, a fiamat mi vezérelte.

Távozván, a duzzogóm még a gardróbban ült. Mondtam, tegye amit kérnek tőle és hogy ne aggódjon, a tanárnő szereti őt.
Derűs képpel köszönt el.



Ezzel a világgával rendesen kirúgta alólam a sámlit. Basszusbasszus.

A javított változatról

Vállalhatatlan

Tulajdonképpen nem egy rossz ajánlat a mappa, ami magába foglal csoportképet, valagnyi levonóst és kissebb-nagyobb méretű profilképet, 14petákért. ( Ugyanaz a kép valamennyi. )
De ha nem csak a csoportkép, de még az arckép is sz.r!

A gyerekek már a tavalyin is, mint akit hátbavágtak péklapáttal: kócos, púpos, kényszeredetten vigyorog, a szeméből csak résnyi látszik, vagy a másik, aki ugyanúgy púpos és csak azért nem kócos, mert alig centis a haja, de azért frankón belepislant.
Akkor is pénteken kaptam kézhez, hisztiztem rajta két napot, majd az apjuk odaadta a képek árát a gyerekenek, fizessék ki, én meg eldugtam a mappákat az ágyneműhuzatok alá - ne is lássam és anyu is hiába könyörgött a képekért, nem adtam...

...ezek után ma is a hidegzuhany: péklapát-effektus, épp, hogy nem bőgtem, de az úrfi látván a rosszul álcázott keserűséget, könnyben úszó szemekkel kérdezte, hogy de ugye anya, azért tetszik?

Elküldtem őket mosakodni, inget húzni. Majd autóba és azzal a városba be.


Megvártam, míg kiürült a fotószalon (merilyenrendesvagyok) most mi legyen kérdésre persze kicsit bevágta a durcit emberem (szomszéd egyébként, de a telsz. és cím elkéréséig nem tudta), felajánlotta, hogy nem kell kifizetnem, ha nem akarom (nem akartam), én meg, hogy: nem szeretnék neki kárt okozni, eleve megsérteni sem szerettem volna, de ezeket a képeket nem kérem, készítene-e másikat?

Lőtt vagy tucatnyit kicsiről, nagyról, választhattam, ki is fizettem (már az eredeti összeget, amit amúgy is fizettem volna), kezet nyújtottam és ő megköszönte.



A nagyfiam cserélt levonós kisképet az osztálytársakkal, emlékbe.
Vajon a többi szülő hova dugja őket?



Mérges vagyok, mert egyébként remek képeket készít, tényleg, az igazolványképeink is, eddig akármelyikünkről kellet, valamennyi kiváló, öröm ránézni, tényleg-tényleg, de a csoportképet miért kell odakint, vakító napsütésben, hófehér iskolafal mellett készíteni úgy, hogy a fotós háta mögött a nap -az összes gyerek, tanár hunyorog, mintha nem is európai, de keleti gyerekek vigyorognának a képen, felhúzott orral, vicsorogva -szegények.
Ufff

...és nem mellesleg meg kell említenem

a tavalyi év számomra legnagyobb felfedezését: a kétbetűs drogériában lelt, hajtógáz nélküli hajlakkot.*

Aki most rajtam kacag, nyilván nem ismeri a kétnaponkénti hajmosás felettébb bosszantó kényszerét, emígyen nem is érti a csiózist.
Örülj kacagány és ne firtasd!



*még hiszek a sok kicsi sokra megy elvben, így már évek óta nem használtam lakkot.

Házat épít

ma, ill. mától.

A karácsony szép volt, meghitt. De persze kellett a kerekhez egyéb is: az ünnep elmúltával drámáztak D.-vel a szülei. 
Dünnyögött, rágódott rajta egy darabig, aztán ez is elmúlt -egyre könnyebben megy a bajok hátrahagyása. 
Nyilván a gyakorlat teszi.

Az ünnepi hét szombatján (12.28) meccs volt, nem is akármilyen, az első igazi a nagyfiúnk életében, két csapatot vertek puhára és csak azért nem hármat, vagy négyet, urambocsá többet, mert nem volt, csak kettő.
Igaz, az első meccs alatt jól berezeltem, mert a két ellenfél küzdelme ugyancsak harcias volt, ilyennek a mieinket soha nem láttam, de a mérkőzések során kiderült, az agresszió feléleszthető, sőt jön magával és nem is minden: ha a csapatnak van remek taktikája és még remekebb összjátéka. Izgalmas volt, szépen nyertek a Lovagok, másodszor igazán szoros küzdelemben.
D. méltán volt büszke a fiára: M. is határozott volt és ügyes.

Szilveszterkor itthon ünnepeltünk tüzijátékkal, beszélgetésekkel, kitartó tízévessel, nyaralástervezéssel és némi majdnembőgéssel dünnyögéssel (pár nappal korábban vettem észre, hogy a külső vincsit nem lehet olvasni, nem lehet rá menteni, kvázi halott, emígyen, lehet elveszett hét évnyi fénykép, A. hét életévének összes képe...), éjféli Himnusszal.

Már ebben az évben jártunk, amikor M. nyílt napra ment másodmagával a kiszemelt iskolába. A reakciók meggyőztek: nincs miről gondolkodni, oda megy, ősztől gimis lesz és piszok korán fog kelni (5:45-kor legkésőbb) bah.

Az utolsó beszámolóm óta még írt egy-egy német és matematika dolgozatot is, ez utóbbit majd ezen a héten kapja kézhez. 
Az eddigi mérleg jó: a négy dolgozatból három egyes lett.

A szomorú, gyászos kedvem dacára kitartok: tán mégsem lesz sütőcsere, ha előkerül a számla (nem az én saram, de hosszú lenne elmesélni), megszerelik. Ha lehet. Lévén garancia van rá, összesen öt év, éljen a kéksárga!

Mesélni meg nincs kedvem. Pedig lenne mit, de mire idekerülök elszáll a gondolat, bármilyen jó is volt, ha volt.

De vissza a mához:
Hajnalban beszéltünk, a daru már állt, épp a falakra kamionokra vártak, amik a KRESZ miatt, annak betartása végett lementek a térképről.
Talán magassági kormány nélkül is bejutottak abba az utzába, majd este elmeséli.

Lincs (hangulat)

Először talán bemutatkoznék: nagy várakozó vagyok. Semmi, de semmi kifogásom nincs az ellen, ha valamilyen vágyott élethelyzetre, lehetőségre, vagy netalántán használati eszközre kell várnom. Ezek az időszakok bearanyozzák a napjaimat (heteimet, hónapjaimat,...), közben játszom a gondolattal, tervezek, esetleg listát írok, azaz örömmel nézek a majd elé, amikor a lábam előtt hever, vagy a kezem ügyébe a kívánt, az áhított, hogy aztán az öröm, a birtoklásé, a beteljesült kívánságé megvalósuljék.
Igen, gyerekkoromban, tán később is ilyen alkalmakkal, karnyújtásnyira, vagy a párnám alá rejtett, az öröm szavaival teleírt naplómmal, vagy a vágyott, immár birtokolt tárggyal tértem nyuvogóra -ha boldogultam az elalvás terhével...

Röviden: ki tudom várni.

Tegnap volt az akkor, a helyi írószerbolt a helyszín, ami egyben (gyér választékkel bíró) helyi könyvesbolt is. Rég szerettem volna (ehhez a mozgást felismerő, gyerekek által mély hittel favorizált ketyeréhez) egy ugrálós-edzős lemezt. Északon, a közeli nagyvárosban nézegettem időnként, de 20p€ták alá nem ment. Annyira meg nem kellett.
De tegnap összematricázva / agyonakciózva láttam viszont: 3-ért (nem tévedés, háromért), az utolsó példányt.
Repültem a kasszához.
Ott az engem követő ipse, a kasszástól kérdezte, hogy tényleg három? Mire válaszolt, hogy tényleg három.
Felháborodott, nem kicsit, majd szó szót követett, hogy nem igazság, ő akciósan vette 20-ért, 'nehogymár' (én) megkapjam háromért...

Talán megemésztette azóta. MI jót aludtunk rá.

Vigyázz mit kívánsz... meg... Minden rosszban...

Már rég vágytam ilyen félbehajtható, hordozható PC-re, ami miénk is lett a villám hathatós segítségére, majd a biztossító bosszantó tétovázásának köszönhetően*.
Mondjuk tartottam a német billentyűzet kezelésének elsajátításában, de olybá tűnik, az ujjaim már tudják hol, melyik karaktert kell keresni, megtalálják. (Bár igen nehezen látom be, miért cserélt helyet a nagyra becsült "z" és "y" karakter...)
A nézegetés korábbi szakaszában már felmerült, ha mobil a gép, legyen igazán az, kellene egy wlan-os modem, mert az élvezetek halmozva jók. A szolgáltatónak jeleztük a hétvégén, hogy a doboz is odalett, küldtek hát másikat, ami, a kívánt jót teszi lehetővé: az ágyban ülve, net-kábel nélkül küldök üzenetet mindazoknak, akik idelátogatnak. Mondjuk összehangolni a géppel nem volt piskóta, elírtam a kért kódot és csak sokadjára jöttem rá, mi a baja velem.




*az említett (biztosító) csoda pofa! Muszájból és nagy naívitásunkból fakadóan vettük eme ketyerét, gondolván: még majd örülni is fognak a költségkímélő megoldásnak, amit választottunk, remek! Dehogy, makacsul, de előíráshűen ragaszkodnak azon álláspontjukhoz, miszerint a javítást fizetik, az olcsóbb (300petákkal) vásárlásos verziót nem..

Tovább is van...

Megjártuk B-t, mert muszáj volt. B. tőlünk 17km-re egy csodásan eldugodt kis falucska, ami pillanatnyilag jégpáncél hátán megközelíthető, jól gondoltam, remek kaland.
De már hazafelé tartottunk, mikor is megtorpant az autó és mintha turbinák álltak volna le, elhallgatott, aztán se tőlem, se hozzád, meghalt.
Úrfiak kuncognak, anya mérges.
Térerő csak elvétve, az autótól jócskán eltávolodva is csak halovány jelek.
Valahogy mégis elérem emberemet, az utasításaira olajszintet nézek (-4 celsius és töksötét -úgy egyébként, amúgy a semmi kellős közepén egy elhagyatott völgy legmélyebb, jeges bugyrában) és próbálom indítani, hogy a hang alapján legalább belőni tudja, hogy mégis mi lehet...
Abban maradunk, hogy hívja a sárgaangyalt...    aztán innentől vagy 20 percig semmi kommunikáció, mert semmi térerő.
Gyerekek vinnyognak a nevetéstől, mert anya olyan vicces és ismeretlen kifelyezésekkel illeti az autót, az elhaladó, totál érdektelen és arctalan autósokat, ill. úgy egyébként, generell, még a csillagos eget is.
Majd bejelentkezik D., hogy minden ok, a sárgaangyal már úton, a kérdésre, hogy mégis mire várható, kilencven percet említ...
A gyerekek még inkább, hatványozottan rötyögnek, hasonló okból mint korábban, de legalább nem fáznak. Csak aztán, mikor anya komor hallagtásba merül, hal el a kuncogás, már nincs min és elkezdődik az öreg sláger, hogy aszongya: mikor? Aztán a mikor mááár?

Közel negyven percig trillázik a kérdés, hol egyik, hol másik szájból, közben öt autó halad el, amiből egy végre megáll, kell-e segítség? A srác bár jóképű, meg kedves, de mert anya nem nézi ki belőle, hogy ő egy McGyver lenne, megköszöni azzal, hogy már úton a segítség... Mire a srác elhajt (X5-össel egyébként, ez a mai napi karma, úgy tűnik), idős'b úrfi kikel magából, hogy hogy küldhetted el anya!?
Közben még jött egy hívás, a pontosidőtől kerestek: na, ott van már valaki, már 45 perce, hogy hívtam őket....?
Nem, sehol, senki.
Jobb híján énekeltem később. Viszonylag széles a repertoire-om, már majdnem végeztem, de a süsü a sárkány előtt észrevettem a fénycsóvát, azzal, hogy nini, hát ez már csak a felmentő sereg, de nem.
Bizony nem volt ott semmi, csak a rekedt hangom, ill. a kockás pokrócót egymás válláról lehúzók évődése...

1 órát és közel ötven percet váratott magára az angyal. Helyes volt, megértő és meleget is hozott.
Az autót (amiről még nem mondtam, hogy ez a régi, ezüst Villámhaver, mert ebben volt több üzemanyag és különben is, ezt lenne kevésbé megrázó élmény árokban látni....) a faluközpontban hagytuk, pokrócostul.

Hazaérvén A. némi ugrándozás közepette ujjongott, hogy ez volt a valaha volt legszebb estéje, a Schleppwagen*-ben utazhatott, juppíí!

No, hát erre alszunk mi ma.

Ki érti ezt?

Alig több mint hat évesen, a karácsonyi ünnepélyen egy verset szavaltam az iskolában.
Nem ez volt az utolsó, de az első, lehet ezért jut időnként eszembe. Igaz csak az, hogy volt egyszer egy vers, amiben  fehér ingben, mezítláb álltam egy erdei úton, zokogva. Ennyi rémlett.
Pár évvel az említett ünnepély után találkoztam az akkori kedves tanárnőmmel, de elfelejtettem megkérdezni, emlékszik-e, mit szavaltam akkor?
Biztos sokaknak van olyan emléke, ami csak rémlik, de nem tudja maradéktalanul felidézni és újra és újra előjön, piszkálja az orra hegyét, de nincs aki kiegészítené a darabkákat, ezért bosszantó mikor újra előjön, és hiába próbálja, képtelen felidézni...

Aztán egyik nap, a semmiből beugrott:       ...nő a dér álom jár...          pedig már nagyon rég nem jutott eszembe a mezítlábas vers.

...eggyel kevesebb...

Weöres Sándor: Nől a dér, álom jár

Nől a dér, álom jár,

hó kering az ág közt.

Karácsonynak ünnepe

lépeget a fák közt.

 

Én is, ládd én is, ládd,

hóban lépegetnék,

ha a jeges táj fölött

karácsony lehetnék.

 

Hó fölött, ég alatt

nagy könyvből dalolnék

fehér ingben, mezítláb,

ha karácsony volnék.

 

Viasz-szín, kén-sárga

mennybolt alatt járnék,

körülvenne kék-eres

halvány téli árnyék.

 

Kis ágat öntöznék

fönn a messze Holdban.

Fagyott cinkék helyébe

lefeküdnék holtan.

 

Csak sírnék, csak rínék,

ha karácsony volnék,

vagy legalább utolsó

fia-lánya volnék.

Van még egy emlékem, amit Anyuval bogozgatunk egy ideje. Teljes biztosan nem lesz soha, de elég különös. Bizonyítja, hogy egy kisgyerek, egy egészen apró, talán még négy éves sem, noha azt hinnéd nem, de emlékezni fog felnőttként is arra, amire jobb lenne, ha nem.