tavasz, vagy mi

D. az egy szál pólójával és azzal lendülettel ahogy elindult a papírosvödörrel, vissza be is fordult a bejáratiajtón, mert bár hétágra süt a nap és vakítóan kék az ég, dermesztően hideg szél fúj, ami áprilisban ugyan cseppet sem lenne meglepő, ha a múlt héten nem 30 fok körüli hőség kínzott volna minket.

Pont ez az a nap is, amikor megérkeztek a rég várt fecskék. Talán találnak mást is  mint befagyott sejhajú rovarokat.

Minden

egyes szökőévben terveztem, hogy ezen a napon, február 29-én itthon maradunk családilag. A srácokat nem ébresztem reggel, és lettlégyen hétköznap, vagy hétvége, tartunk egy vasárnapot a szökőnapon. Olyan ritkák ezek - nem kell magyarázni, ritkábbak mint az ünnepnapok, miért ne lehetne az amúgy is ritka, kedves nap csak a miénk.

Egyszer sem tettem meg. Ma is ébresztettem A.-t, felöltözött ős is, elpakolta a tízóraiját, el a kulacsot és elvittem a buszmegállóba. Amikor becsapta maga után az autóajtót, torkon ragadott a sírás és szorongatott egész délelőtt.

Ezek a kihagyott alkalmak ugyanúgy elszálltak, mint a fél szülinapok. Igazán mókás és szép napok lehettek volna. A francba.

panasz

Miért van az, ha nem szereti a töltöttpaprika paprikáját, akkor is azt a gombóczot meríti ki, amin van paprika?

Megmondom: már szereti, de továbbra is lelkesen tagadja. 

Ettől még szeretem őket.

a madár, a tű és a covidos orvosok

Másfél hete vasárnap M. kicsit megmozgatott minket, a kölcsönbe kért és kapott kamerás drónnal játszottunk odakint. Nem hiába jár oda ahova, szenzációs felvételeket készített, de ez csak mellékszál, amit mesélni szeretnék az akkor kezdődött, amikor félig átfagyva a szőrgyerekkel bementünk a házba. Az erkélyajtó előtt egy vörös vércse ült, fura pózban tatrott szárnyakkal.

Azonnal összekombináltam, hogy én tehetek róla, én ragasztottam a repülő varjmatricákat az ablakra, tuti az csalta ide ezt a szegény állatot. Indult az őrült telefonálgatás, az első, jobb híján az állatorvos, mert nem találtam csak német madármentőket, osztrákot egyet sem. Szóval a szőrgyerek orvosa vasárnap, covidosan is felvette a telefont, bár segíteni nem tudott. Úgy egy óra leforgása alatt elértünk 4 embert, az első a vadász volt, aki készségesen felajánlotta az állat "eltakarítását", ami még D.-ből is indulatot váltott ki. Közben szelíden próbáltuk repülésre késztetni a madarat, hátha nem törte el a szárnyát, de ő csak tovaugrált, a szárnyát továbbra is lógatva. A negyedik* elért jóakarónak az volt a megoldás-javaslata: a madarat fogjuk be egy takaróval, tegyük egy kilyuggatott oldalú dobozba, a dobozt állítsuk reggelig egy nyugodt helyre, majd másnap vigyük állatorvoshoz. De ha szilánkosra törött a szárnya, hiába minden, az állatot elaltatják. Itt  D. szentségelt, én majdnem bőgtem (én hibám), mire a madár elrepült.

Időnként és pár nap erejéig a létem fájdalomcsillapítő-függő. Ilyenkor nehézkes a lét, de nem csak számomra, velem is. Amikor már fordul a dolog és jobban vagyok, apróbb tevékenységekre képes vagyok. Példának okáért: pakolgatok. Előző este a gardróbból előkerült egy, már 13 éve lejárt EpiPan, amit -ezek szerint még 1000 éve- a méhallergiám miatt kaptam, de arról fogalmam sincs ez a példány mit keresett ott, bár az rémlik, hogy időnként a kezembe került, de arra nincs magyarázatom, mi a csudáért nem dobtam ki rég. Gondoltam majd most. De előtte jól megnézem, újra elolvasom hogy működik... Valahogy elrobbant a kezemben, és beleállt a tenyerembe. Persze még mindig nem tudom hogy működik, de azt már igen, melyik vége harap - kupakon keresztül b.szki!

Persze rajtam kívül csak a szőrgyerek volt itthon, gondoltam szólok D.-nek, bajt csináltam, legalább tudják mitől dobtam fel a pacskert, mért öntött el az adrenalin - és hogy bocsi, meg nem volt szándékos. 

Erre is van ismerős, mentőorvos, D. felhívta - nem hiszed el, de ő is azért volt elérhető, mert otthon halódik coviddal. Szegény. És nem hülyézett le, sőt, estefelé hívott mi lett, kellett-e mentő. 

Szerencsére lejárt volt a cucc, de a kezem azóta is fáj, lelkesen ismerkedek a magyarok istenével.

*Fertő tavi madármentő szervezet munkatársa. Mondta azt is, vigyük fel az állatot hozzájuk. Közel 2 órás autóút - de terveztük, hogy elvisszük.

Miután elrepült a madár, D. visszahívta a pasast, ő is olyan boldog volt mint mi.

láz

Anyuék betegek lettek. Köhögnek, Á. lázas volt két este is, anyu tegnap kezdte, közben már vagy egy hete ömlik a híradásokból a hír: soha nem volt ilyen magas a coronavírus szennyvízből kimutatható mértéke. A.-éknál is, a 16 gyerkőcből 4 otthon van a vírus miatt. Anyuék eddig nem kapták el, most aggódom. Persze egészen tegnap estig anyu állította remélte, hogy az Á. csak megfázott. 

Láz. Nyáron olvastam, hogy az eddig ismert értékeket másképp ítélik meg. Azóta a hőemelkedés alsó értéke 37,8, nem 37.5, ill. a lázé 38,5 helyett 38,8. A fiúk, M. intézménybe kerülésekor voltak először betegek, addig még a náthásak sem voltak, bíztam benne, hogy kedvező csillagzat alatt születtek, ez így is marad. M. első héten olyan beteg lett, majd megfulladt a köhögéstől és be is lázasodott (ekkor mondta az azóta szállóigévé vált gondolatot: "hányni jár belém a lélek". Szegényt tényleg annyira kínozta a köhögést, hogy visszafordult az étel a kis gyomrából. Szóval láz. M. 28°C-os hőemelkedéssel (nyilván a legyengült szervezetével) jártányi ereje sem volt. Mellette éles kontrasztban A., duracell nyusziként pörgött, győztem lefoglalni, csitítani hogy a testvére némi nyugalmat leljen. Emlékszem a végtagjai teljesen normális hőmérsékletűek voltak, a nyaka volt kicsit melegebb a normálisnál, egyedül a szemén vettem észre, valami nem stimmel: vízben úsztak. 39,8°C-os lázat mértem, de ő a kúp és a lassan alábbhagyó, de ijesztő hőmérséklet mellet és ellenére is pörgött tovább... Szegénynek remek gyerekkora lehetett: innetől ha M. köhögött egyet, A. lázát mértem*.

*Soha többet nem volt lázas, néha náthás, míg M. kruppos köhögéssel küzdött minden ősz végén. (M. húzta ilyen téren a rosszabb kártyákat: a bárányhimlő és a hányásos-f.sós őrület is őt viselte meg jobban. Ezzel hűen felsoroltam az összes vírust és bacit, amihez szerencséjük volt eddig.)  

illúzió

Nálunk az alsó szinten a technik-helyiségben a mosógép mellett 4 szennyestartó áll, minden mosástípusnak ami nálunk szükségeltetik, egy. Időnként van szerencsém a kélyhez, amikor mind a négy tartó teljesen üres. Tegnap délben volt egy ilyen pillanat.

Hajnalban reggel mentem az emeletre ébresztenei a még itthon élő kissebb nagyfiamat, A.-t. Legnagyobb döbbenetemre a lépcső tetejénél állt a gondosan odakészített, fullra tömött és részemről rendre elfelejtett felső fürdő szennyestartója - hogy esne ki a gatyájából!

Mezei

 D. a héten alig pár kilóméterre itthontól balesetet szenvedett. Az autóját oldalról telibetrafálta egy eszeveszetten nyargaló mezei nyúl. Vészfékezés, elakadásjelző, ... rendőrségi bejelentés lett a vége, jegyzőkönyvvel*, telefonhívásokkal és még a BH-ról is várunk egy levelet - őrült nagy felhajtás, de ez a rendje, hát legyen.

A jegyzőkönyv rubrikáiban szerepel D. minden adata, épp csak anyja neve nem, míg a másik résztvevőében a kis füles megnevezése, "Feldhase", úm. mezei nyúl. 

Az ismerőseink most mind ezen rötyögnek, milyen nevetségesen pedáns már az osztrák rendőrség. Lehet, hogy az, de én ezért is szeretek itt. Komolyan veszik, ha valami gondod van. Számítasz.

*A biztosítónak kell.

para

A telet átvészelni gyakran kihívásokkal teli, pláne ha az illatos, ízletes paradicsom elérhetőségére gondolunk. Így kora tavasszal már nagy elvárásokkal látunk neki a kertgondozásnak, mert végre itt vagyunk megint, a paradicsomszezon elején, hamarosan nem az ácsingózásé, hanem a vágyat kielégítő élvezeté az idő. Reggelente öntözés, időnként kötözés, "fattyazás" és reményteli sóhajtozások boldog időszaka ez, egészen az első, az elmúlt évekre jellemző jegesesőig éspervagy jégviharig. Az ember majd belepusztul, de reménykedik és végül szerncséje lesz, a növénykék kihajtanak újra. Ugyan ez jó hír, csak a várakozás nyúlik, mint a rétestészta - egészen mostanáig.

Ezen a héten jutottunk el addig a pontig, amikor már annyit teremnek ezek a drága, küzdőszellemű csodák, amit már nem győzünk megenni. (dörzsölöm a tenyerem) Itt az ideje a paradicsombefőzésnek! (elégedett nyelvcsattintás)

MÉG megvagyunk

A fürdőkádunkba reggelre beleesett egy pók. Egy gigantikus farkaspók. (Nem mértem meg, mert félek, hogy rám ugrik, de nyugalmi állapotban van vagy 5cm.)
Ezzel két baj van.

Az egyik, ami általában az élettel kapcsolatban is baj, az időzítés*. A másfél hete tomboló kíméletlenül perzselő nyarat ma reggelre felváltotta a húsz fokkal hűvösebb tél ősz. Gondolom mindenkit rosszul érint.
Általában zuhanyzom, de ilyenkor előszeretettel engedem fel a kádat, hogy legalább estére felmelegedjek. Ez innentől csak akkor működhet, ha az úrfiak valamelyike megszán, és valami módon kitessékeli a kádból és hamár: a házból a dögöt. Reggel M. nagyon örült a nyolclábúnak, mondván lehet forgatni vele egy filmet. (???)

És itt a másik baj, bár jelét nem mutatta félelemnek, de gondolom olyan közelre mégsem merészkedne a nyolclábúhoz, hogy meg is fogja. El nem pusztítjuk, azt nem hagyom (hogyisne, majd jönnek a többiek), de egyikünk sem olyan talpraesett éspervagy vagány, hogy kivigye. (Majd referálok. Talán.)
D. szokás szerint Bécsben, igen.


*Négy éve (mínusz nyár), hogy M. elkezdte a nyolcosztályost és a kérdésemre, miszerint mire lehet számítani, milyen a tanár-helyzet? azt a választ kaptam a már pár éve itt tapasztalatokat gyűjtő szülőktől, hogy minden okay, az egyetlen rettegett tanár, valamilyen számunkra kegyes okból távozott az iskolából. Bár innentől érdektelen volt, azért jól megjegyeztem a nevét.
Két éve, mikor A. kezdte az iskolát, meglepetésnek ott volt az angol mellett a név.
Mondom, mindig az időzítés a gond.

Katus

Azt meséltem, hogy tegnap, minden előzetes egyeztetés nélkül a mosogatógép bedobta a törölközőt? Karácsony előtt egy héttel. Mikor, máskor?

tökös

Az előző, nem éppen tökös bejegyzés után jöjjön egy igazán olyan. Elterelésképp.

Bevallom számomra teljesen új ízélmény, pedig anyu emlegetett egy fajtát, ha jól emlékszem patyolat a név, ami most olyan nehezen jött a nyelvemre, pedig szerettem. Az ő emlékei szerint - de hiszek neki.

Életemben először múlt héten vettem és sütöttem, bár a nagyfiam állítja, hogy ilyet már evett itthon -és akkor sem ízlett-. Ami valós lehet ebből az az, hogy ő evett.
Lévén pár éve ilyenkor, még a népiskolában töknapot tartottak pirított tökmaggal, sülttökkel és minden egyéb kenősökkel is amiket csak el lehet képzelni a fentebb nevezett alapanyagból. ( Nem, rosszul mondom, mert nem mindent, kenyeret és levest nem készítettek, ez rám vár a közeli jövőben. hmm.)
A család javának viszont ízlik.
Most keresem azt a kenyeret, aminek egyik alapanyaga a hokkaido volt - sajnos elkevertem.

elég!

Csak részinformációk jutottak el hozzám az utóbbi hetekben. A fene sem akar mindenféle családi cirkuszokról, a közelben elkövetett gyilkosságokról tudni. A távoliakról sem. A híreket is csak csukott szemmel olvasom, az autóban lalázva hallgatom - olyan sok borzalmat követnek el az emberek, rettenet.

Tegnap este morgott valamit D. egy fickóról, akit már napok óta nem találnak, itt, nem messze, Grazban ölt meg több embert (kettőt), tegnap is valami hajtóvadászat volt egy régi munkahelyét fésülték át - egy falumúzeumot, ahol korábban önkénteskedett(!!!).
Persze az autóban is hallottam lalázás közben, hogy napok óta keresnek valakit, de már annyira elegem van a gyomorforgató szörnyűségekből, hogy épp csak átszűrődött valami, de nem realizáltam, hogy ez ilyen közel és most történik.

Pénteken A.-ék színházba mennek Grazba. Előtte belvárosi séta a program.
Nyilván az egész városban résen vannak a rendőrök és keresnek, meg minden sarkon áll egy hivatásos, különben is, mit pánikolsz már Thea!, de megint zaklatott vagyok. Szeretnék egy meleg szobába elbújni családostul, magamra húzni egy tucat pihepuha takarót és napestig lalázni, míg világ a világ és még egy nap.

lecseréltük

Nem, még mindig nem az autót, noha már nagyon ránk férne - maholnap a kuplung is beadja a kulcsot és akkor már csak kőkorszaki módra a lábhajtás marad, de nem, mi még mindig vacillálunk. (zokogok)

Az úrfiak is a régiek, mondjuk amikor nem kamaszodnak, mert olyankor nehéz ráismerni a kedves, kékszemű, szőke angyalokra akik voltak. Ördögfiak ezek, hatalmas egóval, még nagyobb hanggal és meggyőződéssel. Igyekszünk időnként túladni rajtuk, olyankor a nagy Tatára megy (ment) osztálykirándulni egy teljes hétre (nosztalgiával gondolok vissza), a kicsinek lesz sítábor, míg a nagy újfent megy majd Bécsbe, mert az apja kerített neki rendezői segédposztot pár napra, ha már ez érdekli. (A sítábornak most sem örülök. Nagy pofont kaptam egy hete, mikoris elémállt nagy vigyorogva A., hogy eddigi óhaja homlokegyenest megváltozott: mégis menne. )


Az összes égőt cseréltük le a házban, most már csak a sütőben és a hűtőben ég hagyományos égő, az összes többi LEDes. Környezetvédünk. Meglátjuk volt-e értelme a több hetes utánajárásnak és a beruházásnak.

folytatódik

Mondhatnám, hogy reméltem, nem hívják be a srácokat a baleset kapcsán, de eszembe sem jutott, hogy az ő tapasztalataik is kellenek a kivizsgáláshoz.
Így ma délután megyünk a rendőrségre és a fiúk tanúvallomást tesznek.
Pedig már egészen nyugodtak voltak.

.

Reggel óta  az orgona ágát harsogja.
Milyen szép, hogy itt a negyedik x-en túl is képes megtartani gyermekiességét.

Ugyanakkor, ha hamarosan nem hagyja abba, kikötözöm az ágyhoz és felpeckelem a száját.

burok

Ha az embernek negyven kilométerre járnak a gyerekei iskolába, a gyerekek megkülönböztetett hívóhangot kapnak, így az ember azonnal tudja, hogy valamelyik utazó hívja.
Ha míg odaér a csengő ketyeréhez és addig nem ájult el, csak azért lehet, mert a megtett úton és eltelt időben barkácsol magának egy elfogadható és ésszerű okot: itthonhagyott valamit az egyik az aprónépből és épp főhősünket kívánja leb.szarintani, merthát figyelhtett volna igazán és jobban!
Minden rendben van. A közel három év alatt kaptam máskor is szokatlan időpontban hívást. Talán háromszor, vagy kétszer. De egyre határozottan emlékszem.

Nagyon rövid ideig élt a vonal, alig egy lélegzetvételig, majd megszakadt. Ott maradtam a sírók és sikítók hangjával a fülemben, egy apró szófoszlánnyal, ami talán a fiamé lehetett - a kétségbeeséssel és a vég biztos tudatával. Persze semmi sem biztos. Csak a visszhangzó pánik hangjai a fülemben és a tudat, hogy baj van.
Foglaltat jelzett kétszer is. Majd nem hívtam újra, reméltem, hogy a fiam talán nem hagyja abba a próbálkozást.

Alattam már halad az autó és ekkor már D. is tudja mindazt a keveset, amit én is. Ráhagytam, szóljon ő az iskolának, nekem erre nincs időm, sem figyelmem...
A fülembe kapom az utasításokat, hogy itt jobbra, majd ötszáz méter után balra, lassítson, itt ötven a megengedett...
Pedig terveztem már többször, hogy be kellene járni a szakaszt, hátha egyszer valamiért szükség lesz rá, hogy ismerjem, de nem tettem, így most a navira kell hagyatkoznom. 10km után ismeretlen minden, csak a hang vezet és a szörnyű képek, melyekkel a folyton csapongó képzeletem riogat. És csak az út szürke szalagja halad alattam, az autó mintha állna.

Értem, leszakadt a mennyezet, de nyitva az ajtó, mielőbb szálljanak ki. Nem, a táskát hagyják a fenébe, pláne, mert mondja, hogy beszorult, megrángatta, de nem enged és nem, a telefont se keresse, csak szálljanak már ki, amilyen gyorsan csak lehet.

Nehezen találom a helyszínt, nekem itt minden új, tán egy másik úton érkeztek a településre, mert itt híre-hamva sincs balesetnek.
Hol vannak a gyerekeim?! 
A rendőrségen magyarázzák el az utat, hajtok végig a megadott szakaszon és irányban, egészen egy, az úton keresztben álló rendőrautóig, ahol a helyszínt biztosítók nem akarnak átengedni, míg el nem hadarom, hogy a buszon utazó kiskorúimért jöttem és magyarázhatom azt is, hogy igen, ők hívtak, tőlük tudom, hogy itt vannak.

A.-t látom meg először a büfé földig nyújtózkodó ablakán át, telefonál, egyenes derékkal egy bárszéken ül, beszél és figyel a vonal túloldalára. M. mellette áll, a kissebbem arcát nézi, figyel a beszélgetésre.
Egy picit nézem őket, már nyugodt vagyok, megtehetem, a saját szememel látom, jól vannak.
Már az idő is rendben halad, vissza felgyorsult a megszokottra.

De semmi érzelem ezen a két gyerekarcon.

Miután meglát a kettő kezd el remegni, mint két őzgida. Még karomba se zártam őket, ömlik a nagyból a szó, meséli mi történt.



Sokára értünk haza. Addig is többször átvizsgálták őket, míg odaértem, ki is kérdezték őket, szintén többször, de legalább gyorsan eltelt az idő, míg odaértem. ( 25 perc - mennyi? Nekik pár percnek, nekem egy jó órának tűnt. )
Aztán busszal (!!!) egy gyűjtőhelyre vitték a szerencséseket, ott beszélgettek velük, még egyszer felvették az adataikat és utunkra engedtek.

Reggel hétkor történt a baleset és a kettőm háromnegyed tizenkettőkor vetkőzött itthon és kopogott az előterünk járólapján a megannyi üvegszilánk.
Még az alsóneműjükből is hullott.

Közel egy hét után is ugyanazt gondolom, mint mikor a kérésükre előásott képeket néztem.
Burokban voltak a fiaim.
Nincs más magyarázat.

((( A. látta közeledni a darusautót. Megmagyarázhatatlan mód ugyanott, ugyanabban a testhelyzetben maradt az ütközés után, mint azelőtt. ( Tán ő volt a középső golyó. ) Pár kék és zöld folttal és a fején, ill az egész testén szétfolyt ablaküveg maradványaival úszta meg a történteket.
M. bezuhant az üléssorok közé. Mikor már módjában állt körülnézni és felmérni, hogy mi történt, akkor realizálta, hogy a hely, ahol ült, a mennyezet és a csomagtartó lándzsaszerűen alámeredő darabjaival volt tele. A homlokán volt hatalmas hupli, a bal combját végignyúzta és megrándult a felsőteste, ezt napokig fájlalta. És azt mondja, eztán sem köti be magát a buszban.

Kedden minden ellenállás nélkül felszálltak a buszra. )))

röviden

Ha kikérem a véleményét: még ezt sem tudom elintézni egyedül.
Ha számára feltünés nélkül intézkedem: kihagyom mindenből.

elveszett dolgok

Kedden a nagyfiam elhagyta a kabátját, nem gáz, elvileg a kosárcsarnok gardróbjából nem tűnhet el. Vadiúj egyébként.
Tegnap délután a kisfiam hagyta a kabátját a buszon. ( De úgy, hogy még csak nem is rémlett neki, hogy hol hagyta el. Ma reggel a suliból szólt vissza, hogy a szekrényében nincs, ezért remélem, hogy a buszon tán csak meglesz. )
Három a magyar igazság ( a ráadást köszönettel visszautasítanám ), a reggeli buszon a teljes rajzfelszerelését hagyta ma szintén ő. Ahogy a tegnapi, a mai busz is bécsi járat, így, hogy viszontlátjuk-e bármelyiket is, az már az utazóközönség emberségén múlik.

Kérném a Világmindenség közbenjárását arra vonatkozólag is, hogy találjon vissza a szept. 5-el elhagyott príma, megbízható alvókám is ( eheti tapasztalataim alapján ehhez fűzöm a legkevesebb reményt ), mert a hiányok elviseléséhez különben nem lesz energiám - a veszteségek értékét, azok pótlását, most hagyjuk.

A csavargó szeptembert láttátok?
Senki?

a joghurtról

Natúr joghurtot veszek a lidl-ben, görögöt, azt a jó tömör állagút. Ahhoz teszek jó esetben friss, ezek hiányában fagyasztott bogyósokat, kis cukrot, a fiúknak inkább mézet, mert azzal szeretik.
A mézről persze megfeletkeztem, cukorral kevertem össze, ami az első falattal, nyomban ki is derült.
M. laposkúszásban térült és fordult, visszaérkeztében mézet lapátolt a joghurtra, ezen szavak kíséretében: 
Ugye ne sértelek meg azzal, hogy feljavítom a joghurtodat?



Ettől még ma vérben forgó szemekkel fogja követelni a társaival való komunikációhoz való jogát.

Amit persze senki nem von meg tőle, csak ne vinné fel a szobájába a telefonját éspervagy laptopját ezzel az ürüggyel, hogy aztán esze ágában se legyen visszahozni...

meglepetés!

Karácsonyra egy csodás kártyát kaptam, benne egy ígérettel, miszerint együtt töltünk egy napot csak mi ketten. Csak mi ketten együtt, valahol. hm
Múlt héten kérdezte, mit szeretnék a szülinapomra.
Hogy így augusztus idusán, végre szeretném beváltani a karácsonyi ajándékomat.


Ha szerencsém van, geredákat nem kell cipelnem. ( Írtam, holnap jön a bagger, szombaton pakolni kell, ha azt szeretnénk, hogy hétfőn befejezhesse a markoló, amit pénteken elkezdett. Majd igyekszem annyira örülni, mint amennyire illene. )