láz

Anyuék betegek lettek. Köhögnek, Á. lázas volt két este is, anyu tegnap kezdte, közben már vagy egy hete ömlik a híradásokból a hír: soha nem volt ilyen magas a coronavírus szennyvízből kimutatható mértéke. A.-éknál is, a 16 gyerkőcből 4 otthon van a vírus miatt. Anyuék eddig nem kapták el, most aggódom. Persze egészen tegnap estig anyu állította remélte, hogy az Á. csak megfázott. 

Láz. Nyáron olvastam, hogy az eddig ismert értékeket másképp ítélik meg. Azóta a hőemelkedés alsó értéke 37,8, nem 37.5, ill. a lázé 38,5 helyett 38,8. A fiúk, M. intézménybe kerülésekor voltak először betegek, addig még a náthásak sem voltak, bíztam benne, hogy kedvező csillagzat alatt születtek, ez így is marad. M. első héten olyan beteg lett, majd megfulladt a köhögéstől és be is lázasodott (ekkor mondta az azóta szállóigévé vált gondolatot: "hányni jár belém a lélek". Szegényt tényleg annyira kínozta a köhögést, hogy visszafordult az étel a kis gyomrából. Szóval láz. M. 28°C-os hőemelkedéssel (nyilván a legyengült szervezetével) jártányi ereje sem volt. Mellette éles kontrasztban A., duracell nyusziként pörgött, győztem lefoglalni, csitítani hogy a testvére némi nyugalmat leljen. Emlékszem a végtagjai teljesen normális hőmérsékletűek voltak, a nyaka volt kicsit melegebb a normálisnál, egyedül a szemén vettem észre, valami nem stimmel: vízben úsztak. 39,8°C-os lázat mértem, de ő a kúp és a lassan alábbhagyó, de ijesztő hőmérséklet mellet és ellenére is pörgött tovább... Szegénynek remek gyerekkora lehetett: innetől ha M. köhögött egyet, A. lázát mértem*.

*Soha többet nem volt lázas, néha náthás, míg M. kruppos köhögéssel küzdött minden ősz végén. (M. húzta ilyen téren a rosszabb kártyákat: a bárányhimlő és a hányásos-f.sós őrület is őt viselte meg jobban. Ezzel hűen felsoroltam az összes vírust és bacit, amihez szerencséjük volt eddig.)  

Mai görbe tükör, M. szájából

Légyszi ne legyél rám mérges, ha itt van az orrom előtt!

Ciccegni szoktam, meg szemet forgatni - és régen nevettem ekkorát.

elég!

Csak részinformációk jutottak el hozzám az utóbbi hetekben. A fene sem akar mindenféle családi cirkuszokról, a közelben elkövetett gyilkosságokról tudni. A távoliakról sem. A híreket is csak csukott szemmel olvasom, az autóban lalázva hallgatom - olyan sok borzalmat követnek el az emberek, rettenet.

Tegnap este morgott valamit D. egy fickóról, akit már napok óta nem találnak, itt, nem messze, Grazban ölt meg több embert (kettőt), tegnap is valami hajtóvadászat volt egy régi munkahelyét fésülték át - egy falumúzeumot, ahol korábban önkénteskedett(!!!).
Persze az autóban is hallottam lalázás közben, hogy napok óta keresnek valakit, de már annyira elegem van a gyomorforgató szörnyűségekből, hogy épp csak átszűrődött valami, de nem realizáltam, hogy ez ilyen közel és most történik.

Pénteken A.-ék színházba mennek Grazba. Előtte belvárosi séta a program.
Nyilván az egész városban résen vannak a rendőrök és keresnek, meg minden sarkon áll egy hivatásos, különben is, mit pánikolsz már Thea!, de megint zaklatott vagyok. Szeretnék egy meleg szobába elbújni családostul, magamra húzni egy tucat pihepuha takarót és napestig lalázni, míg világ a világ és még egy nap.

Kis Vuk, nagy Vuk

szép sorminta szerint jönnek a rosszullétek, holtfehér, már majdnem szűrke az arca és gyenge mint a harmat.
Ezért ma A. egyedül ment iskolába.
Hogy odaért-e azt majd csak iskola után tudhatom biztosan. Többszöri kérésem ellenére sem hívott, ugyanis.

Annak, ha valaki külföldön éli az életét,

számtalan előnye lehet. És hátránya. De ez a mai egy szép nap, maradok hát a pozitív felhangnál.

1. Mindig úgy gondoltam oltári szerencse, hogy nem élnek a közelükbken magyar családok, nekem soha a büdös életben nem köszönhet senki ( redszeresen pláne ) csókolommal.
Erre egy héten belül már másodszor csapott állon a nagyfiam egyik osztálytársa ezzel.

2. Két éve, az első hetekben M. többször is azzal jött haza, hogy sok olyan kifejezés van, amit az osztálytársai használnak, de ő még soha nem hallotta, és nem is érti őket. Semmi baj fiam, figyelj oda jól, jegyezd meg, aztán majd elmagyarázom...
Ennyit pedig a szitokszavakról.

Ha lehet, ne verj meg senkit!

A múlt heti kosárlabdameccs nagyon csúnya közjátékba torkollot. Már az ellenfél edzőjének örjöngő ordibálása, rugdosása, hisztis ugrálása és toporzékolása is sokaknál kiverte a biztosítékot, de csak aztán szabadultak el az érzelmek, hogy a magyar játékvezetőnek újra és újra magyarul reklamált néhány fújás miatt, hiába kérték, hogy németül tegye.
Félidőre nem egy csúnya orrbagyűrésen, fellökésen és a nézők ordenáré beszólásain voltunk túl, mire a mi edzőnk is felhergelte magát és csúnyán leordította a másik fejét.
Az elköszönéshez az ellenfél fel sem állt, a mi edzőnk Y ment oda és kezelt le a srácokkal, de az edző makacsul kitért a pacsizás elől...
Négy szezonon vagyunk túl, ilyet még nem láttunk.

Fura egyébként, az összefogás teljes hiánya. Csapaton belül szidják egymást, s.ggnek, b.zinak, s.ggfejnek, nevezik egymást, a hülye teljesen általános, ezen már meg sem lepődöm.

Oviban volt M. első hatalmi harca egy fiúval. Hiába szólt neki ne csipkedje, ne bokszoljon a vállába, ne rugja fel, ne tépje a haját, ruháját, csak folytatta. Aztán már csak az orrát lógatva járt haza, mígnem az apja félrevonta és megbeszélte vele, mivel az óvónők nem segítenek: ütés nélkül*, de oldja meg ( többször szóltunk, figyeljenek oda, de ők azt válaszolták, a gyerekeknek kell ezeket egymás között lejátszaniuk ).
Másnap behívattak az óvodába, hogy a M. a másik kisfiút a vállánál megragadva, a lábát elgáncsolva, kétvállra fektette...
Koppant a kisfiú feje? Megsérült? 
Nem, de nagyon megijedtünk!
Örülökkel hökkentettem meg őket - "lejátszotta a kisfiúval a dolgot".
Még egyszer sor került a fektetésre, aztán többet senki sem piszkálta.

Most pedig a verbális öklözés csapaton belül. Ütik, akit gyengébbnek vélnek, magyarul azt, aki nem az ő alpári módjukon vág vissza. Tegnapig a M.-t is.
Bepöccent és már a pályán osztotta őket, majd az öltözőben elkapta kérdőre vonta az aznapi erőslegényt.
Hazáig hallgattam milyen pipa és elege van, ő többet nem finomkodik...
Még este hívtuk Y ügynököt edzőt, hogy mi folyik a háttérben, tudjon róla ( komolyan tartok tőle, hogy M. szájon legyint valakit, jobb az ilyet megelőzni ). Tényleg gőze nem volt róla.
Ma teljesen más hangulatú edzés volt és a főni árgus szemekkel leste a történéseket.  
M. élvezte az edzést





*Iszonyú ereje van, de akkor még egyeltalán nem volt tudatában mekkora.

van önbizalma

Este nyolc óra negyvenkor áll neki a plakátjának ( kedvenc zenész ismertetése ), holott már hétfőn tudta, hogy a holnapi angolra kell. Asszisztenst játszatott velem: nyomtatsd ki, vágd ki, légyszi-légyszi meg boci szemek az összekulcsolt kezek felett...

A féltett lemezeimet hiába kérte.

Édes istenem, mit ártottam?

Tíz perce nevet a saját nyomorán - próbál szépen írni, ami pihenten sem megy- meg még be is fenyítettem, miszerint szétrúgom a füstös fenekét holnap, ha mégsem kerül sorra, miután engem zargat fényes este...

1. egy pindurit felkaptam a vizet

No, nyolcosztályos gimnázium, magyaróra.

Két évvel ezelőtt kezdődik a történet, sőt még egy évvel az előtt: amikor a nagyfiam úgy döntött, vállalja a sok buszozást, jár a távoli iskolába, mert milyen remek lesz a sok egyéb mellett megtanulni magyarul írni, olvasni.

Fontosnak tartottam, hogy tudjanak magyarul, ezért így beszéltem mindig a srácokkal, magyar dalokat énekeltem, magyar meséket meséltem, ha épp olyan könyvet vettek le a polcról, akkor németet is, de a számottevő mindig a magyar volt. Ugyanakkor írni nem tanítottam őket, olvasni ugyan olvastak rövid meséket, de csak ritkán, abban rutin nem alakult ki.

Két évvel ezelőtt, a tanítás kezdete után három héttel behívatott a magyartanár, hogy gondok lesznek a fiammal magyarból. És elém tette az azon a héten írt, általam már aláírt tollbamondást, ami szinte csupa-csupa piros volt, lévén a fiam csak elvétve tett ékezeteket.
Én ugyanezért az irományért megdicsértem: a kettősbetűk rendben, toldalékok, ragok, igekötők rendben, hát istenem, az ékezetek jelentős része hiányzott...
Szóval, három hét után hivattak be és a tanár linknek nevezte a fiamat, meg azt mondta, neki ezt már tudnia kellene. Pláne, hogy ekkora a szókincse.
Elmondtam: a fiam itt született, magyarul nem tanult csak otthon; írni, olvasni, pláne nyelvtant otthon sem. És szó sincs róla, hogy link lenne a hozzáállása, ő épp a magyar miatt választotta ezt az iskolát.
Ezen a ponton volt egy kis verbális szkander: én elmeséltem ugye a gyerek előéletét,  ő pedig azt, hogy a gyerekektől nem vár mást, csak azt, hogy azokat a szavakat tudják helyesen leírni, amik a könyvben szerepelnek. És hogy ez nem lehet nehéz ekkora szókinccsel, meg különben is, szóképet kell tanulni...

Közben 100-150 szavas házi fogalmazásokat kellett írni házi feladat gyanánt és a fiam a nagy szókincsével ugye olyan szavakat is leírt, amik nem voltak benne a könyvben, sok-sok hibával, a szavakat ékezetüktől megfoszva, lelkesedésében lendületesen írva, pl.: aszt, előt, tolal... közben magyaráztam a szótőről, elővettem a Mosómasát...
Mindvégig biztattam, menni fog, amikor kész volt egy hf-tal, átbeszéltük a hibákat, de nem engedtem kijavítani, mert akkor nem látja a tanár, hogy mit nem tud és így idővel bizonyosan visszanyal majd a fagyi...

Mindenesetre a szóképet-kell-tanulni beszélgetés után, hétfőn reggel betelefonált a D. a suliba, megkérte az osztályfőnököt, hogy a M.-t tegyék át a kezdő csoportba -hadd tanulja az elejétől a magyart, legyen alapja a háznak, mert különben összedől-. Már aznap a másik csoportba mehetett a haladó csoportba.
Szépen fel is jött, az ékezetek a helyükön, előfordulnak hibák, de nem jellemző már egyik sem, a leggyakoribb hibája, hogy a hallott "sz" helyett a német megfelelőjét írja: "s".

Annakidején a beiratkozáson, véletlenül épp az igazgató állt a pultnál ( két évvel később szintúgy, de ez mellékszál ), vele beszélgetve töltöttem ki a papírokat. A rubrikánál, hogy milyen anyanyelvű a jelentkező, hosszabban elbeszélgettünk, az igazgató azt mondta nincs jelentősége annak mit írok be. De mert a fiam ( M. ) önmagát ott magyar anyanyelvűnek vallotta, végül azt írtam, hogy magyar-német. Így, kötőjellel, gondoltam a csoportok besorolásnál úgyis felmérik a szintet, és aszerint kerül németből nyilván haladóba, magyarból kezdőbe.
A szintfelmérő elmaradt -a gyerekeket megkérdezték, és aszerint, hogy mit válaszoltak kerültek ide, vagy oda. A fiam németből a kezdőbe, magyarból a haladóba...

A fentiekből kiindulva, azt gondoltom öreg medvét nem lehet még egyszer csőbehúzni, meghagytam az A.-nak, ha bárki, bármikor kérdi: ő német anyanyelvű, nehogy mást mondjon! A jelentkezési lapra német-magyar került, ő pedig következetesen kitartott a német anyanyelvűség mellett.
Egészen addig, míg az első magyarórán meg nem kérdezték, mint minden gyerkőctől, hogy tud-e magyarul. Csórikám mondta, hogy tud és azt mesélte, utána hiába mondta, hogy olvasni és írni nem, mert szerinte ezt már nem hallotta senki.
No, ő így került németből és magyarból is a haladó csoportba.

Gondoltam kicsit kivárunk, hát csak feltűnik, ő nem abba a csoportba való. ( Lényeges, hogy ezt az osztályt más tanárok tanítják, mint M.-éket. ) A változatosság kedvéért  A. már most tesz ékezeteket, viszont a fokozásnál pl. csak egy "b"-t ír, a "-val", "-vel"-lel most ismerkedik itthon, velem, és hadd ne soroljam.
Ezek azok a dolgok, amikbe majd belejön, tudjuk, de egyik napról a másikra nem mennek. Ugye ezt nem kell magyarázni.
Ők is írtak már tollbamondást, tizenöt szóból nyolcat írt le helyesen az első héten, abban még hiányoztak az ékezetek. Amikor visszakapták, a tanár azt mondta, ha egy hibája volt valakinek az szép, ha több az rossz. Én megdicsértem, ő meg az orrát lógatta.
( A szót, hogy "dzsúsz", ékezettel, de a végén is "zs" -vel írta pl le. )
Kis morfondír után írtam egy velős, udvarias levelet az osztályfőnöknek, ismertetve a helyzetet (nem tanult magyarul írni, olvasni...) arra kérve, tegyék őt át a kezdő csoportba. A válaszában biztosított róla, hogy intézkedik.
Ez múlt hét keddjén volt, aztán nem történt semmi. Rövid levélkét sem kaptam, hogy megbeszélte, mehet, vagy épp nem mehet a dolog, semmit.
Tegnap reggel írtam újfent, gondoltam hétfőn elolvassa és legalább ad valami választ.
Még este válaszolt, hogy beszélt a tanárokkal, szerintük semmivel nem tud kevesebbet a fiam, mint a többiek és a fiam érdekeit nézve az lesz a legjobb, ha marad a haladóban.
És amennyiben nem értek egyet ezzel, kedden szeretettel vár a magyartanár a nagyszünetben.

elveszett dolgok

Kedden a nagyfiam elhagyta a kabátját, nem gáz, elvileg a kosárcsarnok gardróbjából nem tűnhet el. Vadiúj egyébként.
Tegnap délután a kisfiam hagyta a kabátját a buszon. ( De úgy, hogy még csak nem is rémlett neki, hogy hol hagyta el. Ma reggel a suliból szólt vissza, hogy a szekrényében nincs, ezért remélem, hogy a buszon tán csak meglesz. )
Három a magyar igazság ( a ráadást köszönettel visszautasítanám ), a reggeli buszon a teljes rajzfelszerelését hagyta ma szintén ő. Ahogy a tegnapi, a mai busz is bécsi járat, így, hogy viszontlátjuk-e bármelyiket is, az már az utazóközönség emberségén múlik.

Kérném a Világmindenség közbenjárását arra vonatkozólag is, hogy találjon vissza a szept. 5-el elhagyott príma, megbízható alvókám is ( eheti tapasztalataim alapján ehhez fűzöm a legkevesebb reményt ), mert a hiányok elviseléséhez különben nem lesz energiám - a veszteségek értékét, azok pótlását, most hagyjuk.

A csavargó szeptembert láttátok?
Senki?

a joghurtról

Natúr joghurtot veszek a lidl-ben, görögöt, azt a jó tömör állagút. Ahhoz teszek jó esetben friss, ezek hiányában fagyasztott bogyósokat, kis cukrot, a fiúknak inkább mézet, mert azzal szeretik.
A mézről persze megfeletkeztem, cukorral kevertem össze, ami az első falattal, nyomban ki is derült.
M. laposkúszásban térült és fordult, visszaérkeztében mézet lapátolt a joghurtra, ezen szavak kíséretében: 
Ugye ne sértelek meg azzal, hogy feljavítom a joghurtodat?



Ettől még ma vérben forgó szemekkel fogja követelni a társaival való komunikációhoz való jogát.

Amit persze senki nem von meg tőle, csak ne vinné fel a szobájába a telefonját éspervagy laptopját ezzel az ürüggyel, hogy aztán esze ágában se legyen visszahozni...

még egy hét

a sulikezdésig. Próbálom még kiélvezni a fiúkkal. Mivel nem lesz a héten autónk, biciklivel, ráérősen mászkálunk majd és igyekszem kiemelni őket a net posványából, a későnkelés puhányságából ( M., ha ébresztem sem kel fel kilenc előtt, magától tán délig sem ébredne, pedig este nyolc előtt lehozza a telefonját, az A.-ét és le a laptopot is, kövezzetek meg érte, de ebből nem engedek ), mégis még éjfélben matat, rajzol, fiókokat huzigál ( még sincs rend ). ((( Megint zárójelbe, de véresen komolyan: ha akkor tudtam volna, amit ma tudok, nem lett volna telefonja, legalábbis nem érintőképernyős, amire szántam tökéletes lett volna egy nyomógombos. Hány vitát ( M.-és köztem ), sértett duzzogást ( M. ), hangos szót ( M. ), durrogást ( én ), spórolhattam volna meg...)))

A fennálló időben
...a következetesség játszik újra - voltak gyengébb napjaim.  Felvihetik, netezhetnek - a rábólintott időtartamban ( amit mindig ők mondanak ki, én meg bólogatok, ha elfogadható ).
...kitakarítjuk a szobáikat ( ők ).
...scons-t fogunk sütni, meg kűrtőskalácsot, mert eddig elmaradt ( a nyáron M. megtanulta a konyhai eszközök helyét, döbbentemre nevét is, az ételek, alapanyagok nevét is tudja. Viszlát hosszú zöld, az A. szereti - uborka - és agyament társai )

Szeretem, amikor itthon vannak. Nincs buszos mizéria, ijesztő telefoncsörgés. Ugyanakkor végre lesz idő a brossaimra, karkötőimre és az új ötleteimre.

még egy hét

kicsi, nagy

Tegnap megjött a nagy eső is hálisten. Van minek örülni, mert az eddigi kétkedésünk, félelmeink ellenére nem ázik be a pince, így már tényleg jöhet a munkagép, betemetheti a drenázst.

Szintén aggodalomra adott okot anyu őrült ötlete M. szülinapi meglepetésére. Mikor előállt a farbával, azt gondoltam, ilyen nincs. Ezt a legfelkapottabb, legdrágább, legronygyrázósabb telefont nézte ki és azonmód lendületet is vett, hogy megveszi, az alig 13 éves válassza ki a színt és már az övé is.
Ezen a ponton álltam a sarkamra, hogy azt már nem, a lelki nyugalmamért,- hogy elérjem suli után ha kell és a mindennapos vitákra, - hogy mennyit bögyözi éppen, bőven megfelel egy mezei, alap, lehetőleg minél kissebb tárhellyel, egy ilyen csillivilli luxusketyere túlzás arra, hogy hétköznap délutánonként a párnám alatt, a szekrény tetején, a fürdőszobaszekrényben, vagy a fantáziám szabta határokon belül v.a.l.a.h.o.l lapuljon lehallkítva.
Erre a jóakaratú, grandiózó terveket dédelgető anyám megkerülve engem, félrevonva a nagyfiamat, és elhúzta a mézesmadzagot: válassz, mindegy, megveszem.
Esküszöm már arra gondoltam, hogy a nyár elejei kivizsgálások után elhallgatott valamit, és tán azért szórja amije van - merhogy már mindegy.
Közben M. kiötlötte, hogy nem akar céltábla lenni, neki olyan nem kell, pláne mert mindenkinek az van.
De mert A.-nak is jó lenne egy telefon, amin elérhetem, megkapja ő a M. két éves telegrácsát, ami smart, alap és alig van rajta tárhely -hálisten, de ezt még én választottam ügyesen- ő továbbra is választhat egyet.
Én továbbra is rosszul vagyok az egésztől, noha tényleg megfontolt volt - anyuval ellentétben- M. mikor válaszott, de a ketyere már úton van felénk, holnapután itt lesz, ami azt ist jelenti egyben, hogy innentől minden gyerekem kezében ott lesz a világ kulcsa* és én hányok tőle, következetesség ide, vagy oda.

*messenger, google, youtube, játékok...

~~~~~

kiskamasz, kontra pakolás

Szólítsd fel rendrakásra. Ismered. Töktuti, hogy nagy ívben tesz rá, esetleg rádcsapja az ajtót, vagy csak órákig morog, mert már megint nem tudod békén hagyni, meg vakáció, meg neki is kijár a nyugalom,... vastagonfüstölgő-blablabla.

De azt is mondhatod, hogy felhúzod a tojásórát tíz percre, addig pakoljon el annyit, amennyit tud.
Micsoda? Jah, hát tíz percet még fejen állva is kibír, zokszó nélkül pakol és hiába szólsz fel háromszor -nem túl hangosan- figyelmeztetni, vége a hányattatásainak, lejárt az idő, ő akkor sem hagyja abba, mert a testvére is pakol a szomszéd szobában és hallja, hogy még nem hagyta abba, ezért ő sem, mert a versenyszellem...

További tíz perc múltán mindkét szoba fiókostól, szekrénypolcostól rendben.
És állati büszke magára mindkettő.

beszélgettünk

Azt kérdezted, hogy én ebben a helyzetben odacsaptam-e.
Nem.
...és, hogy akkor mit csináltam volna, mikor a sokadik figyelmeztetés után is nyakon borítja homokkal a kistesót a nagy.
Ha tényleg nem hallgat a szóra, odamegyek és nyakon borítom én is őt, és mondom: a picinek is ilyen.
...hogy hogyan bírom és bírtam cérnával?

Jól.
Bár időnként magamra csuktam a fürdőajtót és volt, hogy zokogtam. Nem csapkodtam, de én szerencsés vagyok. Azt hiszem.
Voltak körülöttem jószándékú emberek, akik idejekorán felvilágosítottak milyen idegtépő, embertpróbáló feladat a gyereknevelés - de nem jól mondom, mert már korábban kezdték, a munkahelyemen, mikor megtudták, hogy gyereket várok, már akkor hétpofára azon röhögtek, hogy még előttem áll, és most még nem, de hamarosan megtudom!, a belem fog úszni fájdalmamban a már szülőszobán is...  rengeteg rémtörténettel traktáltak, de ezeket nem is mesélem, olyan válogatott, apró részletességgel felvázolt horrorképek voltak, amiket itt egyeltalán nem szeretnék kifejteni.

Lehet csodálkozol, de azt kell mondjam, hálás vagyok nekik.
Mikor már javában vajúdtam, vártam az őrítő fájdalmat, mert tudtam, éreztem, ez még nem az, és vártam és vártam, de nem jött, csak a fiam.
Ő megszületett és akkor már a pisiléshez is kevés időről, pláne evéshez, vagy esti fürdőhöz, gyötrő éjszakai órákról, a húsomat csontig marcangoló tirannuszokról, végeláthatatlan, földön fetrengős hisztikről* szóltak a történetek... de erre is hiába készültem. Elmaradtak.
Csapkodok-e? Nem. Kiabálni kiabáltam, mikor a kissebb repült kifelé a nagy szobájából - mert csórikám engedély nélkül be mert lépni. Kiabáltam, mikor hajszál híján lelökte a lépcsőről és kiabáltam máskor is, ha a frászt hozták rám a hevességükkel, de nem ütöttem meg őket, pláne arcon. Jesszus, hiszen a kiabálást is szégyellem. És azt is tudom milyen pofont kapni.
Egyszer M. fenekére csaptam. Hat éves volt, egy játék miatt kialakult parázs vita közben hasbarúgta A.-t. Hiteltelen voltam, épp hogy elértem. Visszafordult és megkérdezte, hogy mi történt. Mondtam, hogy ráütöttem a fenekére. Megkérdezte, hogy miért? ...
Kinevetett. Megbeszéltük.


A fent említett jószándékúak kísérik végig az életünket. Ütnek ők bennünket eleget, fogják az úrfiakat is -attól tartok, míg élnek.
Időnként kiabálok. Azt is bánom és szégyellem. Noha mostanság még az is hiteltelen - ahogy M. mondja.


*Én pörgettem őket mikor nekikeseredve sírtak és sokkevés volt az ölelés.
Vagy
-ha reggel nem akartak felöltözni, hát nem öltöztek, ha nem kellett mennünk, nem tök mindegy?
-ha menni kellett és nem akartak öltözni, elindultam velük úgy, ahogy voltak...
-később tojásórát húztam fel, hogy a csörgésig el kell készülni ( kortól függően 10-5 perc ), ha nem jöttek öltözni, vagy nem öltöztek, úgy jöttek, akár kisgatyában...

Mindenre meg lehet találni a megoldást. Még csak nem is türelem kérdése: találékonyság a kulcsszó.

átkozott kullancs!

a kétnyelvűségről

M. az abédlőasztalnál ül, olvas. Épp a Téli mesét Helprintől, németül. Normál hangerővel meseCD szól, szintén németül A. örömére.
És elkezdek beszélni, magyarul, magamról megfeletkezve, de hát van ilyen, beszédkényszer, mondják mert nőből vagyok, meg egyke. Szörnyű, tudom, meg tapintatlan.

Nem zavarja őket, M. felnéz, visszakérdezés nélkül, teljes mondatokban válaszol, míg A. lehalkítja, majd megállítja a lemezt és ő is válaszol.
Teljesen képben vannak, pedig látszólag nem is figyeltek...

ismét a szorosan egybekapcsolódó láncszemekről

Jópár hete D. északon épít házat egy egészen elképesztő helyen, egy elképesztő hapsival. Bár a megrendelő is az, de erről igazán nem írhatok.

Azt lehetett tudni, hogy D. elvállalja a munkát, mert ennél mostohább körülmények között elvégzendőkre is igent mond - el is kellene küldenem valamilyen önfejlesztő tréningre, de most komolyan szerettem volna írni. Hogy szavamat ne feledjem: ő szinte mindig igent mond, vagy olyan árajánlatot ad, amit aligha fogadhatnak el, de már erre is volt hogy ráfázott, úgymond, mert annyira őt akarták, hogy így is kellett, amiből irdatlan torlódás lett, hiszen annyiért meg igazán muszáj elvállalni... Szenzációs, imádom.
A hapsiról annyit, hogy baromi megbízhatatlan és irdatlan verbális képességekkel rendelkezik ( lyukat, vagy gyereket a hasadba ), mondhatni szélhámos. Hadd írjam másképp is: lehet őt szeretni, csak nem szabad. Most vele dolgozik a férjem, aki azóta nem alszik.
A hely, ahová a ház épül, a tulajdonosát is leírja: őrült elérhetetlen helyen, dombháton, az erdőben terül el, sziklákkal szegélyezett horhosban jut fel aki elég elszánt, az elmondások és a fotók alapján állíthatom: épeszű ember oda nem megy, pláne lakni.
Szerintem ezért vállalta el, a kihívás miatt. Az egész azzal indult, hogy vettek egy terepjárót, négykerék, őrült fogyasztás, magaslesi kilátás meg minden, szóval elég hiteles terepjáró fílinggel, hogy a szerszámokat, építkezési anyagokat és munkásokat egyaltalán feljuttassák a HELYre. Már azzal indult, hogy trélerrel hozták valahonnan Salzburg alól, bár eredetileg még engem is bele akartak keverni: hogy majd én leszek a másik autó pilótája, D.-vel elhozzuk... Szerencsére meggondolták: a gondolatmenet közben D. toppantott, nem lesz jó, a két gyereket igazán nem rángathatjuk egy álló napon és egy egész országon keresztül.
Meghozták a járgányt, amihez egy kulcs van, nem lehet bezárni és olyan penetráns bűz dől belőle, hogy elkezded sajnálni azt, aki majd beleül. Egy álló délelőtt sikáltam mire a látható, érezhető bűzforrások engedtek ( szerintem állatot tartottak benne, meg kaját - szőrcsomók, penész ).

Az építkezés zajlik, mint mondtam, D. többet aggódik éjszaka mint alszik, az építkezésen túl, a folyamatosan nyakunkon ülő járgyány-kérdés is gyötri, mert talán emlékeztek rá, a másfélből az egyik, a fél-autónkat eladtuk, vennünk KELL valamit. Agyrém.

Az utolsó láncszem:
Tegnap, meg ma az én igenlő férjem másutt volt hivatalos, és mert korrekt, arra a helyre nem megy ezzel az autóval, így megnyertem én erre a pár napra, de mit nyafogok, örüljek, hogy egyeltalán van. Mégha koszos is, büdös is és sipol mint a háborodás, mert lassan beadja a kulcsot a nemtommije, de a java csak most jön, holnap, mert úgy áll, ezzel kell mennem a nagyfiúért a suli elé, amihez semmi, de semmi kedvem.

...és a kuplung magától nem nyomódik le

Dugóban araszolgatás közben görcs áll a lábadba, miért is ne mindjárt a balba, és nem enged, a világ minden kincséért sem, a dugó pedig csak torlódik, de nem oszlik.

fárasztó,

a legfárasztóbb mind közül, a tavaszi szünet.
Edzésekre ugyanúgy járnak az úrfiak, bár mehetnének többet is mint máskor, de ésszerűbbnek tartom ilyenkor a pusztán kedv alapú mozgásformákat. Eszem ágában sincs önként autózgatni még most is, majd megyek, ha muszáj lesz. Nem megyünk időre sehová. Reggel beöltöznek, lábuk közé kapják a vasparipáikat és döngetnek a területen szlalomozva a fák körül, dombra fel, majd le, kifulladásig. Höhö.
Merő egy kerékcsapa minden, ami korábban füves terület volt. D. örül, mostanában nem lesz szükség fűnyíróra.
És még emberemlékezet óta nem ettek ennyit.