lecseréltük

Nem, még mindig nem az autót, noha már nagyon ránk férne - maholnap a kuplung is beadja a kulcsot és akkor már csak kőkorszaki módra a lábhajtás marad, de nem, mi még mindig vacillálunk. (zokogok)

Az úrfiak is a régiek, mondjuk amikor nem kamaszodnak, mert olyankor nehéz ráismerni a kedves, kékszemű, szőke angyalokra akik voltak. Ördögfiak ezek, hatalmas egóval, még nagyobb hanggal és meggyőződéssel. Igyekszünk időnként túladni rajtuk, olyankor a nagy Tatára megy (ment) osztálykirándulni egy teljes hétre (nosztalgiával gondolok vissza), a kicsinek lesz sítábor, míg a nagy újfent megy majd Bécsbe, mert az apja kerített neki rendezői segédposztot pár napra, ha már ez érdekli. (A sítábornak most sem örülök. Nagy pofont kaptam egy hete, mikoris elémállt nagy vigyorogva A., hogy eddigi óhaja homlokegyenest megváltozott: mégis menne. )


Az összes égőt cseréltük le a házban, most már csak a sütőben és a hűtőben ég hagyományos égő, az összes többi LEDes. Környezetvédünk. Meglátjuk volt-e értelme a több hetes utánajárásnak és a beruházásnak.

igen

Láttam sokaknál, nem csak blogokon, egyfajta visszatekintést a nyárra: mi volt meghatározó, mit felejtenének el szívesen és -tényleg!- fogadalmakat is tesznek ilyenkor az emberek, noha eddig csak a szilveszteriről hallottam, de kőkánya, miattam tegyék.
Azért van valami, amire magam is nagy örömmle tekintek vissza, lévén személyes siker.
Ezen a nyáron a fiam* megbízható szokásává vált ( ergó rutinszerűen megteszi ), használat után kifordítani a zokniját. Vége a kifordítatlan zoknik korszakának. Éljen.



*elég ha én tudom, melyik

folytatódik

Mondhatnám, hogy reméltem, nem hívják be a srácokat a baleset kapcsán, de eszembe sem jutott, hogy az ő tapasztalataik is kellenek a kivizsgáláshoz.
Így ma délután megyünk a rendőrségre és a fiúk tanúvallomást tesznek.
Pedig már egészen nyugodtak voltak.

rémes

Van abban valami hátborzongató, mikor tanítás alatt csörög a telefon. Látom, hogy a kissebb úrfi keres és egy pillanat töredéke alatt az is összeáll, hogy épp zajlik a tanítás, mégcsak nem is szünetben hív...
És a hang sem az övé, éltesebb férfi hangját hallom, de nem értem. Kétszer kérdezek vissza, mert egyszerűen nem értem amit mond. Közben vadul követik egymást a gondolatok, hogy ez most vajon orvos?, rendőr? úristen, biztos rendőr! és milyen nyelven beszél? miért nem értem?

Nyugalom, volt egy szó amit értettem: telefon, aztán meg, hogy busz, miért nem használ valami kevésbé nemzetközit?
És jött a felismerés, ez az ember magyarul beszél, csak töri: fentmaradt a buszon a telefon, itt és itt vár, amennyiben oda tudok menni...


Csak elhagyta a telefont. Nincs semmi baja. Normális vagy, hogy rögtön rémeket látsz?
Basszus.

Biztos időjárásváltozás lesz,

mert megint kóválygok itt reggel óta mint az a bizonyos gólyaf.s a levegőben. Fiatalabb már nem leszek.

Délután másfél órát vártunk az ügyeleten, mire fogadta a fekete-virsliujjút  egy orvos. ( M. szemében láttam a kívánságot, hogy azonnal húzzunk innen, mikor egy férfi félig lógó, a sebéből több egység vért eregető ujjal és falfehér arccal jelent meg a váróban. ) Bár azért mentünk, röntgenről szós em lehetett: szégyenlős mosollyal célozgattak rá, hogy jah, a röntgen az sajnos még nem működik, majd a csendes, egyébként magyar doki megtette azt, amit előző nap már magam is, végigtapogatta és mozgatta az összes szóbajöhető csontocskát az egyébként ezt rém fegyelmezetten tűrő úrfi kezén és eljutottunk addig, hogy kötést azt azért kap és másnap ( ma ) azért és a biztonság kedvéért leszünk szívesek visszafáradni a talán működő röntgenhez.
Szépen sínbe tették, mire felkerült volna az í-re a pont, a kötésre a ragasztó, beesett egy félig zavart nővérke, hogy időnként már hajlandó lőni a röntgen, esetleg elkészülhetne mégis az a felvétel.
Kötés, sínestől le, a nővér az elképedt feketeujjúval balra el...
Még repedés sincs, hálisten, de a sínt egy hétig méltóztatik az úrfi viselni, aztán finoman, kíméletesen lehet újra használatba venni, de legalább kettő, vagy három hétig mellőzni a tesiórákat, pláne az edzést.
Beugrottunk az edzőhöz, kesergett, hogy nem az ő felügyelete alatt történt a dolog. ( Biztos hatalmában áll az ilyen gikszerek kivédése, no jól van, hiszen viccelt, látszott, hogy aggódik a játékosáért. )

Az este, ill az inokolatlanul nagynak tűnő sín megannyi kacagtató szitut szült. Potyogtak a könnyek míg vetkőzött, míg fűrdőt vett, majd öltözött és kitalálta mit vegyen fel ( mibe fér el a bumszli ), a táskapakolásnál nem kacagott, viszont jó volt látni a már majd elfeledett jóhavert, az összeszorított ajkai közül kikandikáló koncentrálós nyelvcsücsköt.

Bírom a srácokat

Következetesek.
Amit, ahol hagynak, az -részükről- ott is rohadhatmarad.
Arra esetleg hajlandóak, hogy emlékezzenek melyik helyiségben.
Ha megszánnak. De addigra már megtalálom magam is.

P-a-k-o-l-u-n-k!

Az idő előrehaladtával a szobájuk egyre gyalázatosabb lett. Mindenütt rajzok, jegyzetek, füzetek, papírgalacsinok, ami a legdurvább: még könyvek is. Talán csak azért voltam elnézőbb, mint lehetne, mert ebben az őrült fejetlenségben is megtaláltak bármit a halmok alatt. Teszteltem.
De mára már elértük a működésképtelent, a vállahatatlant, ami már nem feltétlen ez én tűréshatáromat lépte túl ( francokat nem ), de már tűzvédelmi szempontból is elfogadhatatlan. Komolyan.
Miután kértem, sokadszor is kértem, majd számtalanszor kértem, meg már emlegettem kukászsákot, kegyelem nélküli kandallóban égetést és már lassan a hitelemet is elvesztettem közben, tegnap bementem és vérben forgó szemekkel rámutattam mindkét szobában egy-egy kupacra, amivel azonnal kezdeni kell valamit. Mire a kiválasztott kiválogattatott ( nem engedtek hozzányúlni ), mutattam egy másikat...

Ma jönnek a fiókok.

Sátáni kacajjal jobbra el.

A. benézett M. szobájába

Benézett, mert bemenni nem lehetett. A reakciója mindarra amit látott:
Krisztusom!

Egyetértünk.

First time

Ma vágtam le először a haját úgy, hogy nem nyávogta végig. Még csevegett is - majd' eldobtam a hajnyírót, hogy aszongya: az elmúlt években mi jó sokat megspóroltunk azzal, hogy te vágod a hajunkat. Büszke vagyok rád anya!

Ravasz, nagyon ravasz!

Szóval az elmúlt év

aminek a második feléről jóformán nem is írtam. Ejnye.

Volt a nyár, amit mi a fiúkkal autó nélkül éltünk meg (valahol itt szakadt félbe a rege), majd az iskolakezdés a rengeteg utazással, ami egy hónap után egész elviselhető lett - miután a tecchalott autónkat végül mégis sikerült életre kelteni. Nagyjából ebben az időben a tanítás is beindult M. iskolájában, a sok tanári továbbképzés miatt hiányzó tanárok lassan visszatértek, lassan kiderült ki, melyik csoportban fog tanítani (a német és a magyar órát két külön csoportban tartják a gyerekeknek aszerint, ki magyar, ki német anyanyelvűnek vallotta magát beiratkozáskor (!!!)) és szintén lassan beállt a kezdetben orbitális pofonként csattanó követelményszint (az angoléra célzok).
Közben, alig egy hónapja sorrakerült fogadóóra következményeként leesett a kő is szívemről, mert addig biza présben éreztem magam, ugyanis csak kevés tanártól kaptunk visszajelzést, a kétely meg csak a biztostól múlik...

Októberben történt még, hogy visszaigazolást nyert azon örök érvényű, immár saját bőrön megtapasztalt Murphy-törvény, miszerint ami eltörhet, az el is törik. Az én esetemben össze : egy, már megszokottnak, úgyismint rutinszerűnek érzett (ködös) reggeli elindulást feldobtam egy, a házunk előtt parkoló (előző nap nem volt ott) autó összemorzsolásával, mindezt úgy, hogy a mi autónknak semmi, SEMMI baja nem lett, míg a másik...
A lelkemről nem is beszélve.

Kiderült az is, hogy kissebb fiam olyannyira nem szeret tanulni, hogy inkább megtanul bármit percek alatt, csak vissza se kelljen néznie - mehessen játszatni, mert minden más időtöltés szerinte csak elvesztegetett idő. A számonkérések értékelései alapján nem kell dünnyögni vele: tudja, kész.
A nagyobbunkat visszont, A.-val ellentétben figyelni kell és elküldeni időnként (rendszeresen) pihenni, játszani, mert figyelmeztetés nélkül nem tenné. Tudom, szerencsés a hozzáállása, de nálunk mindent végletekben kell érteni. Ha szorgalmasak, akkor nagyon, ha a nyunyó ráül a vállukra, világfájdalom mellettük megmaradni, ha boldogok, az égig szárnyal a lekük... stb.

A karácsony futkosós volt, de viszonylag nyugis és sikeres -hehe, hiszen 3 év után először sikerült feladni is a képeslapokat, amik meg is érkeztek, még 24-én Londonba is, pedig csak előző pénteken adtam fel-.
Az óból az újba koccintással, tüzijátékkal léptünk, aztán három napot maradt a szilveszteri társaságunk, majd az itt zárva tartó vízkereszti ünnepnap után, tegnap útra kélt kicsi és nagy, hogy a két hét pihepuha, zölden és pirosan csillogó nyugi után ismét felvegye a kesztyűt.



Elvileg visszatértem.

Vajon mennyire vagyok hiteles

mikor felkiabálok az úrfiaknak az emeletre, hogy ne kiabáljanak már folyton?

A kérdés ezúttal kevésbé lenne költői, mint kuka, de úgysem beszélgettek velem, hát marad a kettő, egyben.




Holnap reggelig már biztosan nem járok erre:
Boldog húsvétot kívánok minden Erretévedőnek!

Dolgok, kontra kőrző plusz sapka*

A.
Megírta a matematika témazáróját, az elsőt. Nem nagy ügy, másodikas, így nem értékelik. Szerencsére.
A dolgozat két teljes oldal A4-es lap, telezsúfolva feladatokkal. Mind hibátlan, legalábbis amit megcsinált. A munka közben valami olyasmit ejtett el a tanár bácsi**: ha valami nem megy első nekifutásra, hagyják ott, majd a többi elkészültével visszatérnek hozzá és aztán oldják meg.
Ő addig hallhatta a kijelentést, hogy hagyják ott.
Kérdeztem: nem tudtad megcsinálni?  
De anya, az olyan uncsi feladat!

M.
Vasárnap este, olvasás közben majd leestem az ágyról, akkorát ugrott, meg kiáltott: elfelejtette megtanulni a verset...
Elsöpretett, majd lerongyolt a könyvvel és felmondta szerzőstől, címestől.
Szóval elfelejtette megtanulni -meg azt is, hogy anélkül is tudja.

D.
Este nyolckor telefonált, hogy legyek elérhető: úton van hazafelé (akkor indult Klosterneuburgból),
de nem tudja mi a (hó)helyzet a pályán, a társa kisteherautójával van úton, amin nincs téligumi...
Játszottam már elégszer sárgaangyalt, tudom, hogy komolyan beszél ilyenkor, de el tudjátok képzelni, ahogy kocsiba vágom magam, elindulok éjszaka a nagy ismeretlen sötétségbe és kimentem a hóból és fagyból?





*körzős, sapkás kiskamasz története talán Martine nem csap agyon.
**A matematikát ez évben egy férfiember -persze tanár- tartja az elsős és másodikas tanulóknak.

Szuszimuszik

Mm, Ii, Aa, Oo, Ss, Uu, Rr, Tt, Nn, Ee, Dd, Ei ei, Au au, Hh, Ff, Bb,  amiket eddig tanultak, igen még hiányos betű/hangismeretek, de alakul és már -megadhatja azt az érzést, hogy: mit a nagyok, ő is...
...és ő lelkesen él is a megszerzett tudással, keresi a már ismert betűkből álló szavakat és olvas, ha meg olyanra bukkanna, ami még a hiányzók között van, hát kérdez. Esténként leülünk, mert mindig választ valamit (természeti, földrajzi, biológiai témájú könyvek a kedvencei) és összebújva, egymást kiigazítva, kiegészítve olvasunk.
Nem gondoltam volna, de csatlakozik hamar M. is és tátott szájjal, vagy bőszen magyarázva ő is bújik. Hmmm.

Tegnap jártunk a "könyvesboltban". Körülnézni mentünk, mégis fizetnem kellett. Nehéz ez a két kis könyvmollyal -dicsekszem, igen-! ...és újfent megfogadtam, hogy ezekkel, ide, többet, soha! Merthát mindketten akartak mindent, fejenként fél tucatot, olyat is, amit ha lenne sok-sok felesleges, akkor sem vennék meg, nyilván.
M.-nek nem találtam semmi értelmeset, igazából A.-nak sem, nem szeretem a csinált-irodalmat, de itt nehezen lelhető fel más.
Ami velünk jött, az is azt a kört képviseli, igazán a tálalás tetszett meg, beosztja, ki a mesélő éppen: vastagabban nagyobb karakterekkel nyomva a kezdő olvasó szövegét, normál nyomtatásban a szülő szakasza -ilyenünk még nem volt...

Igazán itthon ért a meglepetés: egész választékos a szöveg és kedves a történet (így az első fejezet után).
Neki(k) is tetszik, a nagy hallgat, a kicsi olvas, közben ott szuszognak mellettem, hát kell ennél szebb esti elfoglaltság? Naugye. -Megérte.

Urak és szokásaik /jó-éjt-puszik

M.

Igen, ő szörnyen bújós kisgyerek volt. Ha, még mielőtt mély álomba merült volna, szerettem volna az ágyába tenni, felriadt és panasszal élt a bánásmód ellen.
Később, már az aludj szépen időszakban, ő maga alakította a szokást. Három dolgot kért, majd utamra/utunkra bocsátott:
Várj! Puszi, szesze, simomo!

A.

Őt csak tegyük le szépen, hadd nézegessen, rugdalózzon kedvére, lehetőség szerint hagyjuk is ott, majd elalszik, vagy nem. Rikkantással amúgy is szól, ha valami hiányzik, vagy nem.
Aztán nagy sokára puszit adott este.
De nem egyet, nem.
Egyet az állra, aztán a szájra, orrhegyre és homlokra, hajtőre és az orcákra, volt, hogy a két szemre is.



Cseperednek, minden változik, már nincs puszi-szesze-simomo, sem pusziszertartás, csak villany-elfújás. M. már nem hajlandó, ő ehhez már nagy és újabban A. is inkább eltüsszenti, mert fújni kisfiús...

Így leírva, tán nem vész feledésbe.

Bevásároltunk -akartunk -ill. szerettem volna, no.

Kabátért, nadrágért és cipőért mentünk tegnap.
Cipőt kaptunk, M.-nek.

Még emésztem a többit.
 
Az előnyeinek örülök (megmaradt címletek -ugye), egyébként esz a kétségbeesés, mi a csudát adjak M.-re, aki egyik pillanatról a másikra nőtte ki a kabátját, a nadrágait. Lefagy a feneke, a bokája és a csuklója a régiekben.

Természetesen nem érezték át a helyzet súlyát, ők körhintára ültek volna, meg mentek volna az aktuális csecsebecséért a párápápápám-ba (nem, nem eszik, azt meghagynák nekem...), vagy forrócsokiért, Maronit is ettek volna, tudjátok, szokásos semmiségekért könyörögtek, amikről úgyis tudják a szikra pillanatában holt ötlet, akkor is próbálkoznak.

De most, de most, van egy új!
Felesleges lenne találgatni, nem menne, mondom: nyakkendőt szeretnének.
Bocsánat, akarnak!

Mert nyakkendő nélkül nem élet az élet, csak krokodilkönnyek vannak, sehol egy boldog gyermekmosoly!
Rosszul vagyok, tényleg.

Már észreveszik

Haladunk a dologgal.
Már észreveszik a káoszt.
Tényleg:

Mondd anya, TE miért nem pakolsz el? Olyan rendetlenség van itt az asztalon. Így nem lehet enni!

...??? ...! ...


...és este, miután ők lefeküdtek, elpakolok. Újfent.

Ó! ...és rumli van.

Jó nagy, tényleg. Délben hazajöttünk, azóta vagy négyszer ettek, de el, el nem tettek semmit. Nem viccelek, tényleg semmit. Még jó, hogy az asztal jó hosszú és széles. Még fér rá ez-az, de a dolgok koszosak és nem állnak végtelen számban rendelkezésre. Ez csak egy magánház, nem közkonyha végtelen számú terítékkel. Szóval előbb-utóbb nem lesz min enni. Jah, nem, én elpakolok magam után, csak ők nem, én meg meguntam.
Meguntam kérni.

...és hogy mi lesz ezután, mi lesz a következő lépés?
Patkányok és bűz, nyilván.
Bedühödök és reggel füstölögve, szitkozódva elpakolok.
De miért várnék a reggelre, a lecke nem fogott...

Folytonfolyvást (ír-olvas, ki-mit, ugye)

Működő viszálycsökkentők

 avagy, mi így szoktuk.*

1.
Csiki.

2.

Az egyik legeslegjobb módszer a kakaskodók csillapításásra a zene, vagy tánc, ill a kettő kombinációja. Ez szinte minden élethelyzetben és bárhol bevethető. Értsd: a nyugalom kedvéért még énekelni is hajlandó vagyok. Blamázs vagy sem, még mindig jobb és kissebb energiával jár, mint óbégatni. Ezek össznépi rötyögéssel végződő megmozdulások, ha nyilvánosság előtt zajlik pláne.

3.

Eddig ismeretlen könyv/képregény bevetése. Ez kissé elharapódzott összecsapásnál nem visz sehova, jobb esetben és talán, a heveskedők egyike lenyugszik általa.
Vagy ettől még inkább elmérgesedik a helyzet, mert nem tudok két egyformát felmutatni/ a másiké jobb, sokkal érdekesebb/ nem is ő kezdte, neki járt volna a másiké...
Így ez lehet olaj is a tűzre, tessék vigyázni!

4.

Gyümölcskínálás. Tényleg. Minél kissebb szemű, minél kevésbé előkészített, annál jobb. Pölö, mosatlan ribizli. Nem viccelek, ezzel képesek bő fél óráig is elpancsolni, elpepecselni, szemezni és közben oda a pulykaméreg.
Jó, a fiúk szeretik a gyümölcsöket.

5.

Olvasás. Még mielőtt elmérgesedne a helyzet, kiválasztatni egy-egy könyvet/mesét és letenni a nagyesküt, hogy mindkettő elhangzik, most. Nálunk az vált be, ha felváltva, egyszer az a. fiú, majd a b. fiú kívánságát olvasom először. Ebből soha nincs vita, persze itt is a következetességen a hangsúly.
Nekem már jó ideje nem kell figyelnem kiét olvastam először, mert tudják és be is tartják. (Betartatják: de anyaaa...!)

6.

Külön szobába terelés. Van, hogy szobajtóban strázsálás a kivitelezés egyetlen módja, de megéri.
Ez az egyik utolsó előtti dolog, amit bevetek. Ez, már ha csak hajszál választ el a kiborulástól. Szemvillanáspillantásból látják, hogy gáz van, elkullognak, míg kifüstölgöm magam. Aztán jönnek ölbe ülni, simogatni, puszit kuncsorogni, meg esküt letenni, hogy soha többet nem bántják egymást.
Mindig elhiszem.

7.

Az utolsóval -legtöbbször- az építkezés alatt (mikor tervezni, kinézni, megbeszélni, vásárolni kellett valamit) éltünk DVD lejátszó és lemezek. Nem vagyok rá büszke, de van mikor tényleg csak ez működik. Nem csak a gyerekek, hanem a mi tűrőképességünk véges volta miatt is. Ill. ez utóbbi miatt főleg, no, hát mit szépítsem.
Ez egyébként öngól is egyben, mert lehet hogy perpill. megoldást nyújt az adott helyzetben, de utána még hevesebbek. (Rosszabb mint a cukorsokk húsvétolás, karácsonyozás után!)

+

Pár hónappal ezelőtt még itt -a felsorolásban valahol- állt volna az üljünk le sakkozni. Azóta ez az egyik leggyakoribb és leghevesebb patáliát kiváltó ütközéspont.
Ugyanis M. ebben képtelen veszíteni, ami eddig nem mutatkozott ilyen erős megnyilvánulásokban. Az első egynéhány bábu elvesztését még elég jól viseli, amennyiben azok gyalogok, de ha értékesebb kerül leütésre, kitör a perpatvar.
Ilyenkor igyekszem együttérezni.  
Mert magam is nehezen viselem.  
Ha Anyuval szemben, malomban vesztek...

Életemben először három éve sikerült felette diadalt aratnom. Azon az estén kétszer vertem puhára, azóta veretlen vagyok. 

Jól sejted, azóta nem játszottunk. (Nem is fogunk. Ki nem állhatom, mikor a lerakásnál elkezd kuncogni! Sátáni. Tényleg.)

A sakk miatt kitört pánikot,** eddig  még ésszerű módon nem sikerült kezelni.
Emiatt gyakran a szobájában, egyedül nyugszik meg az idősebb pánikmesterúrfi.






*Igen, ha türelemmel bírunk, ill. ha valakinek netalántalán a heves erezdelahajamat közben végre eszébe jut.
Olykor.
De akkor mindig működik. Valamelyik.
Ugye ez helyzet és személyfüggő.
**Ő maga nevezi pániknak.

Bogaras közjáték

A. köztudottan rovarimádó* (tudom, brrr!). Folyton összeszed tücsköt, bogarat, ilyet-olyat.  
M. nem. Ő sikítófrászt kap minden mászó, zümmögő, zizgő vagymilyen ízeltlábútól.

Ma este, vacsora közben rászállt A. vállára egy bogár, majd lefordulván onnan és a szárnyára/hátára** esve forgott körbe-körbe a földön, láthatólag halálán volt, mire A. elkezdett kiabálni: segítség!
A sikítozásra odarongyoltam azzal, hogy hogy segítsek neki? Újraélesszem?
A. síkítva elrohant, azóta is duzzog, meg krokodilkönnyeket hullat, M. pedig prüszkölt a nevetéstől...







*mint kiderült, szereti őket ugyan, de csak kint, mert idebent ő lakik!
**van egyeltalán hát nevű testtája egy egyszerű, mezei légynek?