Milyen könnyű

leírnunk, mondanunk: megszületünk és meghalunk.
A kettő között ünnepeljük az elsőt és nem hisszük, hogy megélhetjük a másodikat. Még akkor sem, mikor közben, mások elmennek. Nem, nem hisszük igazán. Hiszen ott az a különös érzés: ha.
Ha újra belépnék azon a kapun és végigsétálnék a járdán, el a rózsabokrok mellett, majd fel, azon a négy lépcsőfokon -hiszen most is ott az az üveges, kétszárnyú bejáratiajtó- lenyomnám a kilincset és egészen kicsit, de megnyikordulna az ajtópánt, hatalmas az előszoba: ünnepeken három asztalt toltak ott egybe, hogy a vakítóan fehér abroszok körül helyet kapjon a hat lányunoka is..., bal kéz felől ott találnám a konyha ajtaját -üveges az is-, láthatnám a ráfeszített csipkeföggönyön át nagyapát, ahogy az asztalnál erőspaprikát tör a levesébe, feje fölött a szegre akasztott zsebórát és ha kihúznám az asztalfiókott ott találnám az olvasószemüveg mellett a pakli magyarkártyát; vagy nagyanyát, ahogy a körülöttünk szorgoskodik, ill., ahogy már később tette, csendben üldögél a háttámla nélküli széken, a mosogatónál.
Nem, nem mennék, a házat már mások lakják. A rózsabokrok még illatoznak - időnként megnézem, de nem jó már látni.
Néha mennék, mert mintha még várnának.


A héten elkelt még egy ház. Öröm és bánat.

11

A. papa szülinapján

eszembe jut, hogy hogyan szólított. Soha, senki, azóta sem úgy.

...ahogy nevetett, vagy mikor azt mondta: egyél lányom, olyan rosszul nézel ki!

...magyarkártyáztunk -zsíroztunk, mert mást nem tudtam és "leteremtett": hát milyen lány az, aki nem tud snapszerozni (snapszli)?

...mikor a szekér elé fogott lovakat hajtotta...
Szüretre mentünk. A felnőttek autóval, minket, lányokat szekérrel vitt, de hogy!
Anyukák aggódva toporogtak mellettünk: vigyázzon papa, csak lassan!
Aztán, még el sem hagytuk a telekhatárt, hátrofordult: kapaszkodtok? -kacsintott, majd a lovak közé csapott és hajtotta a lovakat a vájús földúton...
Hat lányunoka közül (+egy szem fiú, de ő akkor még pici volt), ki tudja ki volt a kedvenc, ha volt egyeltalán, de mindig engem állított ki a domboldalba, hogy: azt énekeld lányom, hogy: "a szegedi csikós, kint itat a Tiszán..."!
...ahogy gesztenyét sütött nekünk, lábossal letakarva a "platnin".
...vagy ahogy a nehéz puttonyt vitte a sorok között fel, a kis házhoz.

...és a rózsa. Nyáron mindig vágott nekem rózsát, csak azzal engedett haza...


Nem láthatta már a fiaimat.
1 hónap múlva töltené be a 90. életévét.