Milyen könnyű

leírnunk, mondanunk: megszületünk és meghalunk.
A kettő között ünnepeljük az elsőt és nem hisszük, hogy megélhetjük a másodikat. Még akkor sem, mikor közben, mások elmennek. Nem, nem hisszük igazán. Hiszen ott az a különös érzés: ha.
Ha újra belépnék azon a kapun és végigsétálnék a járdán, el a rózsabokrok mellett, majd fel, azon a négy lépcsőfokon -hiszen most is ott az az üveges, kétszárnyú bejáratiajtó- lenyomnám a kilincset és egészen kicsit, de megnyikordulna az ajtópánt, hatalmas az előszoba: ünnepeken három asztalt toltak ott egybe, hogy a vakítóan fehér abroszok körül helyet kapjon a hat lányunoka is..., bal kéz felől ott találnám a konyha ajtaját -üveges az is-, láthatnám a ráfeszített csipkeföggönyön át nagyapát, ahogy az asztalnál erőspaprikát tör a levesébe, feje fölött a szegre akasztott zsebórát és ha kihúznám az asztalfiókott ott találnám az olvasószemüveg mellett a pakli magyarkártyát; vagy nagyanyát, ahogy a körülöttünk szorgoskodik, ill., ahogy már később tette, csendben üldögél a háttámla nélküli széken, a mosogatónál.
Nem, nem mennék, a házat már mások lakják. A rózsabokrok még illatoznak - időnként megnézem, de nem jó már látni.
Néha mennék, mert mintha még várnának.


A héten elkelt még egy ház. Öröm és bánat.

A tegnapi évfordulóra...

A csend hangjai

Gondolkodós

"Egy hangyafarkincányit sem nonkonformista" bloggerina-koleginától "gurult egy labda" hozzám (is), amire már nagyon illene reagálnom valamit.  Íme:

Ez a labda, egy játék. A szabályok szerint öt ételt, öt gyerekkori kedvencet kellene megneveznem. Khm.
Nem gondoltam előre, de bizony tényleg okozott némi fejtörést, hogy mi is volna, az az öt?
Egyrészt mert az, ami szerintem kedvenc volt, nem biztos, hogy tényleg. Úgy értem, hogy szerintem persze, de vajon, ha megkérdezném becses felmenőmet, hogy ő mire emlékszik, nyilván egészen más jutna eszébe, mint nekem. De mielőtt belefúlok a részletekbe, szerintem ez olyannyira mellékvágány, hogy inkább hagyom a csudába, írom őket saját kútfőből.
A másik, hogy nagy haspók voltam, gondolom, mert kapásból több jut eszembe, mint az előírt szám. Szűkítek. Kizárok. Ezek után, íme az öt:

-Húsleves. (Igen, már megint.) Méghozzá azok az előszobai, hosszú asztalos, sok terítős, kérem a sót/tessék/köszönöm, kuncogós, mesélős Búcsús-húslevesek. Méghozzá a Mama kezét dicsérő cérnametélttel, zuzával, nyakával és az apró, alig egy-két centis tojáskákkal, amiken vita folyt a hat unoka(nővér) között, vagy nem, mert a Mama, a Keci, vagy Anyukám leleményessége ezt a kérdést is megoldotta. Jó volt. Jók voltak.

-Gyümölcsleves. A menzai. Anyum ritkán csinált, valahogy annyira nem is emlékszem, hogy otthon ettem volna, de ha ő azt mondja,... (nem olyan régen megvitattuk a gyömölcsleves mikéntjét)
Szóval a menzás gyümölcsleves darával. Isteni. Ahogy a konyhásnénik szíve, jósága, hogy a repeta-kuncsorgókat soha nem hajtották el. Nem bizony.

-Hortobágyi húsospalacsinta. Csirke(comb)pörköltből.
Ez egyébként: mindmáig.
Anyukámé pedig, etalon.

-Túróscsusza. Kicsit a teflonos edényben odapirítva (Ja, hogy akkor volt-é teflonbevonatú edényünk, arra nem emlékszem, de hogy Anyu ropogósra melegítette, mert úgy szerettük, az tuti. Én ma már teflonossal zsonglőrködök, az meg nyilván nem olyan nagy kunszt, de legalább hajaz a régire.), gerezdekre hasogatott TVpaprikával.

-A végére hagytam a legjobbat, a legizgibbet: sültkrumpli, Mama-módra.
Ott kezdődik, hogy a krumplit nem héjastól tesszük a sütőbe, hanem hámozva. Hozzá párolunk vörös-, vagy lilakáposztát (szerintem lila, de ez állítólag vörös, vagy piros. Igaz, gyerekként azt sem értettem miért vörös, a vöröshagyma... Így bizton állíthatom, hogy nem vagyok szakértője a témának, hagyjuk.).
Apróra vágott csirkámajat elősütött hagymán, pirospaprikával, kis borssal megsütünk. Majd (külön edényben) felvert tojást sütünk hozzá úgy, hogy a tojást csak átfordítjuk sütés közben, de nem gezemicézzük össze.
Mindenből szedünk, a villával összetört krumplinkra, majd a még kézben, miniatür kockácskákra vágott fokhagymával meghintjük.
Ez nálam (és volt is) a legesleg!


Mielőtt kibökök öt (hadd legyen hat, vagy hét -nyolc?-!) nevet is, megkérdezném: Ti hogy eszitek/szeretitek a bundáskenyeret? Simán, sóval, vagy cukorral?
D. utálta, egészen addig, míg számára szokatlan módon, porcukorral nem tettem az asztalra. No, azóta nem fújol, ha bundáskenyeret lát.


Tudom, hogy nem mindenki szereti ezeket a  (hogy az eredeti, Lepkeváros-kifelyezésnél maradjak) labdákat, de talán mégis megválaszoljátok... légyszi-légyszi-légyszi!
Martine - nagyszoba
Márta - Szösszenetek
Vaskalap
Chipmunk
Maris - Sohanebugatta
Susu
Merci - Az élet szép,...
MuciFoci

Köszönöm!!!

Kálnai Adél: Hamvadó idő

Látta nagyanyámat valaki,
amikor kezét a kilincsre tette,
és benyitott a homályos szobába?
Nagyapám már ott feküdt az ágyon,
az utolsó mosoly szája szögletében,
kezét összekulcsolva szépen,
ahogy feküdni szoktak az álmodók,
akiknek szép képeket vetít
a hosszú éjszaka.
Akkor nagyanyám odament az ágyhoz,
és végighúzta kezét a hideg homlokon...
Ki látta azt a kezet,
ráncaiban a nehéz éveket?
És már ment is, nem időzött,
mert dolog volt nagyapám körül,
tenni kellett a gyertyákat, virágot,
ott volt még a tükör is takaratlan.
Meg sem állt a barna fényű kép előtt,
amelyen mirtusszal fején illeszti arcát
ahhoz a szép férfiarchoz.
- Mert olyan szép ember volt a nagyapád,
hogy amikor a boltba belépett...
Ki látta nagyanyámat, amikor piros
arccal cukrot mért a boltban?
Mézszőke copfjai lesöpörték
az elszóródott szemeket a pultról,
és nem mert az ajtóra nézni,
ha az a szép ember lépett be rajta.
Egyszer a kezük összeért,
és sima volt még az a kéz, mint a bársony.
Csak arrébb rebbent, nem menekült,
hanem ott maradt ötven évig,
rebbenésnyire tőle.
Ki látta azokat az éveket?
Ki látta bennük nagyanyámat,
ahogy hordozza csendben terheit,
aztán végül már inkább csak álldogál,
ablaknál, kerítésnél, temetőben,
vagy a buszra várva álldogál
a permetező esőben, könnyű szélben,
és megadóan tűri szótlanul,
ahogy lassan szürke port szór
hajába a hamvadó idő...


(1922.01.23.-2000.10.23.)