A bejegyzés, amelyből kiderül,

mennyire nem bírom a stresszt éspervagy nem vagyok normális, ill., bizonyos kérdésekben mennyire állhatatos tudok lenni.

Ez az epizód még korábban, kevéssel augusztus közepe után kezdődött. 

Egy tizensok éve zabolázhatatlan bigyó miatt rendszeresen meg kell jelennem a belgyógyászomnál. Az enyém, igen: volt időszak, amikor kéthetente boldogított a tűivel, tappancsaival, meg ultrahangjaival, szóval a birtokos jelző jogos. Persze buzgón kerülöm a szeánszokat, így ezúttal 3 elmismásolt alkalom után jelentem csak meg a rendelőben, egy pénteki napon. Az ég adta világon minden vizsgán vizsgálaton dicsérettel átmentem, és teljes eufóriában hagytam el a színteret. Könnyű és boldog volt a lekem egészen hétfő reggelig, amikor volt szerencsém megnyitni és elolvasni a laboreredményeimet tartalmazó mailt.

A szívem a bugyimban landolt és elöntött valami mérhetetlen szomorúság: ennyi volt, el kell kezdenem írni kedves, személyes gondolatokat a fiúknak azon majdani eseményekre amelyeken majd nem lehetek jelen. Persze mielőtt a búbánat teljes mértékben letaglózhatott volna, bekapcsolt valami vészmegoldó a fejemben és fejestugrottam a net világába felkutatni minden fellelhető infót magyarul és németül arról, hogy lehet életmódváltással menteni amit még lehet. (Nem mintha eddig ne kellett volna lemondanom erről-arról, de a mostani helyzet drasztikusabb megvonást kívánt.) Egy huszárvágással átállítottam az étkezésemet, ami nem mellesleg némi felesleg leolvasztásával is jár - még zajlik, remélem. Azt nem állíthatom, hogy nem vagyok éhes, de éjszaka például soha. 

A fogyásnak örülök és remélem, jaj, nagyon remélem, hogy az értékek javulnak, ami november elején majd ki is derül.

Miután már két hete éheztem életmódot váltottam, egy anyuval folytatott beszélgetés* közben jöttem rá, hogy nem halálos mértékű a HDL szintem, az csak az LDL amit annak néztem. Mielőtt bárki, egy kézlegyintéssel leírna: nem teljesen vagyok idióta, közben rájöttem a történtek melyik pontján állt tótágast a józan eszem és min csúszott félre az értelmem: a mailben állt egy megjegyzés a dokitól, bocs, dokiMtól, miszerint a HDL túl magas, utána FELKIÁLTÓJEL - érted, minek hatására a pánik ködén át összekutyultam a két értéket. Persze ettől még egyik érték sem túl jó, de talán nem most fordulok le a székről egy vérrög miatt...

hát így.

*Igyekeztünk összevetni az ő laborlapján álló -tól, -ig értékmeghatározásokat az itteniekkel. Eközben derült ki a tévedésem.

MÉG megvagyunk

A fürdőkádunkba reggelre beleesett egy pók. Egy gigantikus farkaspók. (Nem mértem meg, mert félek, hogy rám ugrik, de nyugalmi állapotban van vagy 5cm.)
Ezzel két baj van.

Az egyik, ami általában az élettel kapcsolatban is baj, az időzítés*. A másfél hete tomboló kíméletlenül perzselő nyarat ma reggelre felváltotta a húsz fokkal hűvösebb tél ősz. Gondolom mindenkit rosszul érint.
Általában zuhanyzom, de ilyenkor előszeretettel engedem fel a kádat, hogy legalább estére felmelegedjek. Ez innentől csak akkor működhet, ha az úrfiak valamelyike megszán, és valami módon kitessékeli a kádból és hamár: a házból a dögöt. Reggel M. nagyon örült a nyolclábúnak, mondván lehet forgatni vele egy filmet. (???)

És itt a másik baj, bár jelét nem mutatta félelemnek, de gondolom olyan közelre mégsem merészkedne a nyolclábúhoz, hogy meg is fogja. El nem pusztítjuk, azt nem hagyom (hogyisne, majd jönnek a többiek), de egyikünk sem olyan talpraesett éspervagy vagány, hogy kivigye. (Majd referálok. Talán.)
D. szokás szerint Bécsben, igen.


*Négy éve (mínusz nyár), hogy M. elkezdte a nyolcosztályost és a kérdésemre, miszerint mire lehet számítani, milyen a tanár-helyzet? azt a választ kaptam a már pár éve itt tapasztalatokat gyűjtő szülőktől, hogy minden okay, az egyetlen rettegett tanár, valamilyen számunkra kegyes okból távozott az iskolából. Bár innentől érdektelen volt, azért jól megjegyeztem a nevét.
Két éve, mikor A. kezdte az iskolát, meglepetésnek ott volt az angol mellett a név.
Mondom, mindig az időzítés a gond.

téli-rege

A filmekben is, mikor a főhős valami bitang-eszelős helyzetben, amikor minden normál halandó ereiben megfagyna a vér és minimum megkukulna, nem, ő benyög valami marha vicces hasonlatot, vagy szentségel a vásznon. De mint tudjuk az csak játék, az életben nem így megy.
Ma is, mikor rohantam a jeges lejtőn elszabadult idióta, egyébként betépett kézifékkel otthagyott autóm után, csak az villant át az agyamon, hogy ez most mindjárt recseg és ropog, és jó ég, a D. mit fog ehhez szólni, hogy összetörtem az autót... pláne így.
Szóval nem, ilyenkor nem humorizál az ember, próbál túlélni és helyzetet-oldani.

brrr

Folyamatosan vakarózunk, engem ráz a hideg és folyton libabőrös vagyok, pedig csak levelet kaptunk, állatkánk nincs.
Komolyan! Hatodik évfolyam ez már, a kutya sem várt, ill. számított ilyen hírekre.
Méghogy tetvesek a gyerekek az ötödik és a hatodik évfolyamban! Eszem megáll!

Az enyémek nem, de este felügyelett mellett mosnak, megelőző samponnal hajat és eddig kétszer fésültem át őket - meg fogom őríteni a két fiút, még ma, azt hiszem.

maradunk a bönzinesnél

Minél tovább nézzük, minél inkább a dolog mélyére ásunk, annál világosabb a kép: nehem lesz sem e, sem pedig hibrid járgányunk.
Hogy ez most, még ebben a felállásban mekkora egy átcseszés!

Bevallom

töredelmesen, be vagyok tojva. Emberem ma betámolygott a házba, lerúgta a bakancsát, elsasszézott a technikhelyiségbe, ott tántorogva lehámozta magáról a ruhákat, közölte, hogy sz.rul van, majd pecsenyére sütötte magát a zuhany alatt és beájult az ágyba. Ez öt körül volt, azóta hajszálnyit sem változott a helyzete és csak azért nem hívtam orvost éspervagy mentőt, mert egyenletesen lélegzik.

De legalább nem lázas.
Kilenc éve nem volt beteg. Kilenc éve.

Kis Vuk, nagy Vuk

szép sorminta szerint jönnek a rosszullétek, holtfehér, már majdnem szűrke az arca és gyenge mint a harmat.
Ezért ma A. egyedül ment iskolába.
Hogy odaért-e azt majd csak iskola után tudhatom biztosan. Többszöri kérésem ellenére sem hívott, ugyanis.

36 óra

Tejfölállagú ködben kellett hajnalban boldogulni, de legalább az autó nem volt mozdíthatatlan kockára fagyva, mint alig egy hete, mikor az ajtókat is fagyállóval kellett lespriccolni, hogy egyeltalán bejussak a volán mögé.
Szóval sűrű köd. Meglepetésszerűen előlépő különböző vadakkal, azon a reggelen csak két őz és a szembejövő villámhaver, de ő vitte a visszapillantótükröt is, és ez volt az ő megjelenésében a meglepő. Pláne, hogy aztán meggondolta és végül mégis megállt.
D. kiszállva nem kiabált ugyan, de mondta a magáét a lehúzódásról, hogy több, mint két éve minden reggel és délben ugyanaz a stressz, mert az emberek ^˘°˛&@ -nak lehúzódni...
Míg kitöltöttük a betétlapot, fazon sikeresen fel is ébredt, szépen aláírta és békével elment dolgozni, mi meg haza. ( Ha tehetjük kísérgetjük egymást. Közös, hasznos idő, ugye. Múlt héten is így mentünk egy délelőtt alatt kétszer Grazba és még autót is vettünk. )
Hazaérve sem bírtunk elengedni a témát.
D. a betétlapot nézte épp, miközben a biztosítós ügyintézőt hívta, majd a hívást megszakítva kupaktanácsra hívott: a srác '99 januárjában született, próbajogsival törte le a tükrömet, érted?, nagyobb szarban van mint gondoltuk és mint a délelőtt alatt kiderült, neki sejtelme sem volt. ( Emelkedő biztosításon túl, még a jogosítványa is veszélybe kerülhet. )

D. SMS-t küldött: megnézte mennyi a kár, esetleg megoldhatnánk biztosító nélkül is.
A srác rugózott azon kicsit, hogy őt is kár érte, aztán egy sokadik üzenet után egészen más hangnemben találkát ajánlott estére.
Jött, fizetett, beszélgettünk is kicsit és mielőtt elköszönt, aznap először még bocsánatot is kért.

Onnan hazaérve D. ismét autóba ült, a faluban épülő házhoz ment ablakokat beszerelni, este hatra. Hajnalban laposkúszásban érkezett és hulla fáradtan.
Nem volt szívem felébreszteni, igaz csak sejtettem, mennyit alhatott.
Reggel déjà-vu: oltári nagy köd, arrafelé ugyanott a két őz, és a srác is jött szembe, de ma a helyén, lehúzódva.

Délelőtt árajánlatokat írt emberem, én a babámat öltöztettem, majd ő egy telefonbeszélgetés után elporzott Bécsbe.
A fiúk megjöttek a busszal, ebéd után nem sokkal kissebbem edzésre el ( két bazi szarvastehenet tülköltem le az útról ), közben bevásároltam, a nagyom lemondta a saját edzését, mert holnap németből írnak és most tele a hócipője tanul.

Hazafelé az úton egy hatalmas tetem feküdt a felezővonalon. Talán őz lehetett.
Miért is ne újra köd, a mindent eltakaró átkozott köd.

És még D. el sem indult haza.

Nyüssz

Íme itt a huszonegyedik században, hajnali fél kettőkor azért kell vinnyognom, valaki végre kegyelmezzen meg nekem és üssön agyon, mert nem bírom, sem a görcsöket, sem hogy kijön minden, még az is, amit csak ittam és nem, nincs semmi gyógymód, csak ami a hormonjaimat cseszi szét. Működésképtelen vagyok két napig, szűkölő veszett kutya és igen, vessek magamra mert nem vagyok hajlandó fogamzásgátlót szedni. Nem, mert az sem segít.
Így lesz a következő éjszaka, így egy hónap múlva és aztán, minden egyes ciklusban, értelmetlenül, mert már egészen biztosan nem lesz több gyerekem. Akkor meg mindek?
Néztem már mivel járna, de gyáva vagyok, nem merem megműttetni magam.

Fél karomat A megoldásért!

Annak, ha valaki külföldön éli az életét,

számtalan előnye lehet. És hátránya. De ez a mai egy szép nap, maradok hát a pozitív felhangnál.

1. Mindig úgy gondoltam oltári szerencse, hogy nem élnek a közelükbken magyar családok, nekem soha a büdös életben nem köszönhet senki ( redszeresen pláne ) csókolommal.
Erre egy héten belül már másodszor csapott állon a nagyfiam egyik osztálytársa ezzel.

2. Két éve, az első hetekben M. többször is azzal jött haza, hogy sok olyan kifejezés van, amit az osztálytársai használnak, de ő még soha nem hallotta, és nem is érti őket. Semmi baj fiam, figyelj oda jól, jegyezd meg, aztán majd elmagyarázom...
Ennyit pedig a szitokszavakról.

Ha lehet, ne verj meg senkit!

A múlt heti kosárlabdameccs nagyon csúnya közjátékba torkollot. Már az ellenfél edzőjének örjöngő ordibálása, rugdosása, hisztis ugrálása és toporzékolása is sokaknál kiverte a biztosítékot, de csak aztán szabadultak el az érzelmek, hogy a magyar játékvezetőnek újra és újra magyarul reklamált néhány fújás miatt, hiába kérték, hogy németül tegye.
Félidőre nem egy csúnya orrbagyűrésen, fellökésen és a nézők ordenáré beszólásain voltunk túl, mire a mi edzőnk is felhergelte magát és csúnyán leordította a másik fejét.
Az elköszönéshez az ellenfél fel sem állt, a mi edzőnk Y ment oda és kezelt le a srácokkal, de az edző makacsul kitért a pacsizás elől...
Négy szezonon vagyunk túl, ilyet még nem láttunk.

Fura egyébként, az összefogás teljes hiánya. Csapaton belül szidják egymást, s.ggnek, b.zinak, s.ggfejnek, nevezik egymást, a hülye teljesen általános, ezen már meg sem lepődöm.

Oviban volt M. első hatalmi harca egy fiúval. Hiába szólt neki ne csipkedje, ne bokszoljon a vállába, ne rugja fel, ne tépje a haját, ruháját, csak folytatta. Aztán már csak az orrát lógatva járt haza, mígnem az apja félrevonta és megbeszélte vele, mivel az óvónők nem segítenek: ütés nélkül*, de oldja meg ( többször szóltunk, figyeljenek oda, de ők azt válaszolták, a gyerekeknek kell ezeket egymás között lejátszaniuk ).
Másnap behívattak az óvodába, hogy a M. a másik kisfiút a vállánál megragadva, a lábát elgáncsolva, kétvállra fektette...
Koppant a kisfiú feje? Megsérült? 
Nem, de nagyon megijedtünk!
Örülökkel hökkentettem meg őket - "lejátszotta a kisfiúval a dolgot".
Még egyszer sor került a fektetésre, aztán többet senki sem piszkálta.

Most pedig a verbális öklözés csapaton belül. Ütik, akit gyengébbnek vélnek, magyarul azt, aki nem az ő alpári módjukon vág vissza. Tegnapig a M.-t is.
Bepöccent és már a pályán osztotta őket, majd az öltözőben elkapta kérdőre vonta az aznapi erőslegényt.
Hazáig hallgattam milyen pipa és elege van, ő többet nem finomkodik...
Még este hívtuk Y ügynököt edzőt, hogy mi folyik a háttérben, tudjon róla ( komolyan tartok tőle, hogy M. szájon legyint valakit, jobb az ilyet megelőzni ). Tényleg gőze nem volt róla.
Ma teljesen más hangulatú edzés volt és a főni árgus szemekkel leste a történéseket.  
M. élvezte az edzést





*Iszonyú ereje van, de akkor még egyeltalán nem volt tudatában mekkora.

nem kell mindenARON cím

Voltak poklok amiket megjártunk. Emlékezetes a bárányhimlős pöttyösödés -ami mindenki más szerint vicces volt, számomra az idő sem szépítette meg azokat a heteket-, aztán volt a  hányásos-fosós, végén epét láttató őrület, kórházban töltött nemalvós, a mikor mehetünk már haza éjszakákkal, és a sulis mélypontok.
A legújabb őrületet tavasszal szenvedtük el.
Egy kedves, felolvasós, vidámkodós, huncutkodós vasárnap este fordult egy rosszul kivitelezett ágyróllecsúszásba. A jobb felső metsző alsó harmada csengő, semmivel össze nem téveszthető, az ember velejéig hatoló hanggal letörött.
Este negyed kilenc. Fagyos rémület. A kisfiú kilenc és fél, vadonatúj fog ijesztően csorba.
A fogorvos, Dr.S. viszont elérhető, higgadt, konkrétumot nem mond látatlanban ( mi a megoldás? ), viszont másnap reggel azonnal fogad, nagy gonddal helyzetet megold - a letörött darab bravúros, körültekintő visszaragasztásával.
Drága kisember vigyázott rá, gondos volt, körültekintő. Tegnapig. ( Nem is rajta múlott. )

Délután, indulván a mindig várt kosáredzésre -fogalmamsincsmitörtént-, a fog koccanással ismét letörik. Ugyanott. ( Garanciát persze anno nem kaptunk, nem is vártunk, de hogy fél év után ugyanaz az átkozott helyzet...! ) Ahogy voltam ( otthoniban, mint mindig ha csak szállítmányozok ), mentünk az orvoshoz, még mindig Dr.S, aki minden nyüves nap rendel, persze csütörtökön nem. A korábbról ismert számon, a második csörgés után kinyomta.
De van másik fogorvos is a városban, őt is ismerjük, megyünk hát oda. Dr. U.
Végigvártuk az összes időpontra érkezett kezelését, addigra kisember leki békéje, a béka segge alatt meghúzódó húsz méter kaka alá szorult - épp hogy nem sírt kínjában.
Az asszisztenst is ismerem, felvázoltam mi történt és kifejeztem abbéli reményemet, hogy visszaragasztható még a darab.

Tulajdonképpen kinevetett, hogy ő még ilyet nem is hallott, hogy képzelem, ez felépítés lesz, még hogy ragasztani! Hosszan ecsetelve, a hülyéknek kijáró megvető pillantásokkal, időnként felkacagva: méghogy ragasztani!
Védjegyeim egyike, a méregfoltokkal telített mellkas. Mire bejött az orvos, talán már a fülem is lángolt a haragtól.
Kérdezte mi történt, hogyan törött le. Előzményekkel együtt ledaráltam mikor, hogy, ki tette vissza ( a meglepett arckifejezésére hozzátettem: hétvégén történt, a másik dokit értük csak el...), hozzátéve, hogy remélem ragasztható még ( asszisztens gúnyos pillantással végigmér, somolyogva várja az orvos válaszát, és jött a hidegzuhany ) a közben átnézett darabot letéve Dr.S. csak annyit mondott, rendben. ( Az asszisztens próbálta védeni a mundér becsületét valami olyannal, hogy nahát, ő ilyen eljárásra nem emlékszik... mire az orvos előhozott egy, a mi kisvárosunkban közben nagy karriert befutott fiú, bocs, kosárlabdaikon történetét, akinek tizenegykét éves korától többször, szintén a saját fogát ragasztották vissza... és még itt is közbesziszegett párszor, hogy nahát...! )

Az, egyébként más ismerősök által hidegnek leírt orvos végig beszélt a fiamhoz, nyugtatta, szépen helyrehozta a fogát és a kezelés után sem lökött ki bennünket a rendelőből, hanem még mesélt hasonló esetekről, és hogy a jövőben hogy lehet ezt maradandóan helyrehozni.

Tudom, van ennél rosszabb. De én így sem aludtam, az éjszaka.

röviden

Ha kikérem a véleményét: még ezt sem tudom elintézni egyedül.
Ha számára feltünés nélkül intézkedem: kihagyom mindenből.

elveszett dolgok

Kedden a nagyfiam elhagyta a kabátját, nem gáz, elvileg a kosárcsarnok gardróbjából nem tűnhet el. Vadiúj egyébként.
Tegnap délután a kisfiam hagyta a kabátját a buszon. ( De úgy, hogy még csak nem is rémlett neki, hogy hol hagyta el. Ma reggel a suliból szólt vissza, hogy a szekrényében nincs, ezért remélem, hogy a buszon tán csak meglesz. )
Három a magyar igazság ( a ráadást köszönettel visszautasítanám ), a reggeli buszon a teljes rajzfelszerelését hagyta ma szintén ő. Ahogy a tegnapi, a mai busz is bécsi járat, így, hogy viszontlátjuk-e bármelyiket is, az már az utazóközönség emberségén múlik.

Kérném a Világmindenség közbenjárását arra vonatkozólag is, hogy találjon vissza a szept. 5-el elhagyott príma, megbízható alvókám is ( eheti tapasztalataim alapján ehhez fűzöm a legkevesebb reményt ), mert a hiányok elviseléséhez különben nem lesz energiám - a veszteségek értékét, azok pótlását, most hagyjuk.

A csavargó szeptembert láttátok?
Senki?

holnap helyett

ma jön haza. Nem végeztek még a betervezettekkel, de muszáj az autóval haza jönni -most figyelj!- mert nem lehet vele közlekedni.
Reggel, úton az építkezésre, szerencsére igen közel onnan, elhagyta az egyik kerék a fékpofákat. Hallottál már ilyet? Mi sem.
Elhagyta. D. azzal nyugtatott, hogy megy érte az autószerelő trélerrel és hazahozza őket. Az autót szerszámostól és őt. Igen.
De nem tudott menni - előttem ismeretlen, ezért érthetetlen okból, de nyugi, mellékutakon jön, betartva a féktávolságot, lassan és a szóban forgó kerékről lekötötte a tönkrement féket, értsd: ő megoldotta a szitut.
Összenyomott fékcsövet említett azt hiszem, de erről igazán csak emlékmaradványaim vannak, csak képek villództak előttem míg mesélt, az autó alatt fekvő emberemről, ahogy az asztalos/építész kezeivel, csőfogóval, laposfogóval, vagy mittudomén mivel laposra sajtolja a csövet, onnan felugorva, elégedett vigyorral a képén, a szakállán* végigsimítva rábólint a műveletre és elindul egy olyan autóval, aminek három kereke képes fékezni, a negyedik kedvére forog, ha lassítani kell.
És azt meri mondani, hogy nyugi.



*Szakállas, igen. 3 kerek hónapja. És mindenki tőlem kérdezi, hogy mér'?
Az én szakállam?

Lyme-folt

Tulajdonképpen és részemről már lerágott csont. Még tíz napig szedem az antibiotikumot, hat hét múlva visszamegyek egy vérvételre, ami bizonyítani hivatott, hogy a szervezetem lebírta a bacit és végeztem.
De tanuljatok már a hibámból. Ha szabadban töltött órák után kis felületen viszket, vagy ég ( nekem éget ), de másnapra ( mint az én bőrömön ), harmadnapra el is múlik, figyeljétek a helyet, talán nem is tűnt el teljesen, talán fürdés után látható, ne adj isten még nő is, esetleg máshol is feltűnik egy másik ( esetemben nem ), szeliden növögető, a neten talát tipikusnak nevezettől eltérő folt és nem múlik, még két hét múlva is makacsul tartja magát ( én még akkor sem eszmétem ), menjetek orvoshoz.

A leírás szerint jellemzően kullancs okozza. Meggyőződésem szerint viszont nem attól kaptam. Nem, mert tévedhetetlen vagyok, csak a hosszú évek tapasztalata miatt merem kijelenteni. Bennem már annyi kullancs volt, hogy teljesen kizártnak tartom, hogy egy ilyen belém csimpaszkodó dögöt, légyen bármilyen apró, -legkevesebb- huszonnégy órán keresztül nem vettem észre.

Persze van gubanc is: attól, hogy nem jelent meg a folt, még fertőződhet valaki. Az esetek 40-60%-ában ( honlapja válogatja, hogy melyik szám a helyes ) jelenik csak meg. Ha folt van, hamarabb el lehet kapni és kivégezni a bacit. A folt jóbarát.

Ha sokat tartózkodtok a szabadban, kis időt szánjatok rá, olvassatok utána, a Lyme-kór ellen nem véd az oltás.
És nem kell elhinni a csak nyáron találkozhatsz kullanccsal szöveget. Már volt bennem februárban és október végén is, nem csak tavasszal és nyáron.


Eldugom, mert szemérmes vagyok, de kattintás után megnézhetitek a hírnökömet.
( Az orvos méricskélésre szólított fel: figyeljem, mert nem nőhet az antibika szedésének nyolcadik, tizedik napja után. Amennyiben mégis, akkor bizony nem hat a gyógyszer. Ezért fényképeztem le. )

kép a netről, hogy ne a lábam jelenjen meg a kezelőpulton

Fürdő után, a meleg hatására jól látható

Ilyen volt nyuglami állapotban

Amikor először jártam a dokinál, feltépte a függönyt és az ablaknál állva, letolt nadrággal, a félig pucér sejhajomra tépett húzott blúzzal mutogattam neki, hol sejlik a folt széle, de a természetes fény sem segített sokat, ha nem mutatom, aligha látja.

komment helyett

A Sorstársak című, Anyus bejegyzésére

Olvasni könnyű és igen, némi megkönnyebbülést hoz: nem vagyok egyedül, a többi kamasszal is nehéz, túlélhető / majd lesz valahogy - semmi szívroham, csak ősz hajszálak.
Megszólalni pedig a bűntudat nem enged, hát hiszen biztos én szúrtam el valamit, azt meg nem szívesen teszem ki az ablakba. A tavaly még kedves, mosolygós, beszélgetős kamasz zárt ajtók mögött merül a net színes, villódzó világába és jó, ha egy-egy közös étkezésre visszalép a valóságba a maga flegma, nyegle, posztó modorában. ( Többnyire este nyolc előtt elszedem a kütyüket attól, aki önként nem hozza és késő délutánig ügyesen elbliccelem az időt, míg a könyörgő megkapja. )
A durva talán mégis az, hogy nem is a nagy, a közel 13 éves akiről a panasz szólhat, merthát a hatalmam erejével egyszerűen elveszem az eszközt - miről beszélek? eszközöket -, hanem a 10 éves.
Ő határtalanul elviselhetetlen stílusban, üveghangon visít, ha valami nem tetszik és neki hetek óta nem tetszik.
Nem, ha starnadra mennénk, mert autóba kell ülni és ott úúúgyis hányingere lesz.
Utálja a kaját, mert gomba, paprika,... van benne és mi ez a zöld a sóskában?
Mikor lesz már szeptember, iskolába akar menni... egy hete meg azon kesereg, hogy már csak pár nap és fúj, kezdődik az edzésre járás.
A fürdőszobájukban minden nap lehet sikálni, mert nem normális amit maguk után hagynak, pedig pár hónapja még tudták hogyan húzzák le a wc-t, hogyan a zuhanyzó üvegét, hogy a mosdót nem szép fogkrémmel és köpetekkel száradni hagyni, korábban még a porszívót is megtalálták, mert a szobájuk az ő dolguk, elvileg és gyakorlatban is, ezért isten őrizz attól, hogy oda bárki benyisson...

Azt hiszem ezért hallgatok. Csúnya panaszáradat, amiről nem szerettem volna emléket, hátha csak egy szösszenetnyi epizód, holnap reggel két angyal kel fel az ágyból türelmesen, mosolygósan, szófogadóan... és vidáman énekelve, kart, karba fonva szökellünk Jokischberg lankáin, míg világ a világ és még egy nap.
És azért nem a helyére írtam, a bejegyzésed alá, mert itt ha úri kedvem úgy tartja, egy mozdulattal eltüntethetem és akár le is tagadhatom ( nyilván nem ).

kicsi, nagy

Tegnap megjött a nagy eső is hálisten. Van minek örülni, mert az eddigi kétkedésünk, félelmeink ellenére nem ázik be a pince, így már tényleg jöhet a munkagép, betemetheti a drenázst.

Szintén aggodalomra adott okot anyu őrült ötlete M. szülinapi meglepetésére. Mikor előállt a farbával, azt gondoltam, ilyen nincs. Ezt a legfelkapottabb, legdrágább, legronygyrázósabb telefont nézte ki és azonmód lendületet is vett, hogy megveszi, az alig 13 éves válassza ki a színt és már az övé is.
Ezen a ponton álltam a sarkamra, hogy azt már nem, a lelki nyugalmamért,- hogy elérjem suli után ha kell és a mindennapos vitákra, - hogy mennyit bögyözi éppen, bőven megfelel egy mezei, alap, lehetőleg minél kissebb tárhellyel, egy ilyen csillivilli luxusketyere túlzás arra, hogy hétköznap délutánonként a párnám alatt, a szekrény tetején, a fürdőszobaszekrényben, vagy a fantáziám szabta határokon belül v.a.l.a.h.o.l lapuljon lehallkítva.
Erre a jóakaratú, grandiózó terveket dédelgető anyám megkerülve engem, félrevonva a nagyfiamat, és elhúzta a mézesmadzagot: válassz, mindegy, megveszem.
Esküszöm már arra gondoltam, hogy a nyár elejei kivizsgálások után elhallgatott valamit, és tán azért szórja amije van - merhogy már mindegy.
Közben M. kiötlötte, hogy nem akar céltábla lenni, neki olyan nem kell, pláne mert mindenkinek az van.
De mert A.-nak is jó lenne egy telefon, amin elérhetem, megkapja ő a M. két éves telegrácsát, ami smart, alap és alig van rajta tárhely -hálisten, de ezt még én választottam ügyesen- ő továbbra is választhat egyet.
Én továbbra is rosszul vagyok az egésztől, noha tényleg megfontolt volt - anyuval ellentétben- M. mikor válaszott, de a ketyere már úton van felénk, holnapután itt lesz, ami azt ist jelenti egyben, hogy innentől minden gyerekem kezében ott lesz a világ kulcsa* és én hányok tőle, következetesség ide, vagy oda.

*messenger, google, youtube, játékok...

munka itt, munka ott

Küzdelmesek nálunk most a mindennapok.
Nem mesélek az autómizériáról, unalmas, viszont érdekes volt a nyaralásunk, amiről már az év elején lemondtunk, leginkább én nem akartam menni, D. pedig nem két hétre. Végül neki kedvezett az elmúlt pár hét.
A munkái azt mutatták, hogy jobb is, hogy nem mentünk, mindenki őt akarta és nem mellékesen a ház körüli munkáknak is nekiálltunk ( a melléképület szigetelése, tereprendezés, ezzel a hátsó udvar kialakítása, terasz, erkélyek, ősszel majd ültetés... )
Egyik héten itt a közelben ténykedett, már a pince szigetelése után, mikor felfedeztük, hogy egy helyen szivárog be a már késznek hitt pincébe a víz, teljes tanácstalanság, a gondolat, hogy vissza kell szedni az XPS-t, éberen töltött filozofálós éjszakák, miegymás. Közben egy-egy szabad délelőttjén itthon készítette elő a holnap érkező munkagépnek a terepet, amikor telefonon hívott a pincéből! -a kezemben megállt a fakanál-, féltem felvenni, biztos talált valami hibát még és talán olyan dühös, hogy egy dózeros elérhetőségét kell keresnem a neten.
Nem.
Mostazonnal keressek szállást, megyünk az Istriára, neki elege van mások hülyeségéből ( nem mesélhetem el részleteiben, a badeni építtető józan esze hagyta el a valóságot, felrúgva ezzel D. munkájának folyamatát - akkor úgy tűnt, hogy csak egy hétre, de aztán két hét lett belőle... ), találjak, foglaljak, csomagoljak, megyünk.
Másnap 11-kor már Rovinj-ban voltunk. Mindezt úgy, hogy a kedvenc stranduk felett közvetlen találtam szállást, 75petákért éjszakánként.

Hogy kisimultan hazaértünk, nekiestünk a pincének, egy délelőtt alatt megtaláltuk a gubancot, meg is oldottuk, így holnap jöhet a munkagépes temetni, szintezni, csak tudnám miért vagyok ennyire nyugtalan a ténytől, mikor örülnöm kellene, hiszen hat éve már, hogy erre várok.

Őrület, hogy annyi munkája volt az elmúlt években, hogy egyszerűen nem mert belevágni, most viszont toppantott egyet, merthát az idő közben robog, nem létezhetünk további hat, vagy ki tudja mennyi évig rendezetlen környezetben.