Kerestem korábban többször is, de hiába, végül ő talált meg és jelelölt be a pofakönyvben, rögtön azután, hogy beregisztrált. Azonnal úgy beszélgettünk újra, mintha nem telt volna el több hosszú évtized a közös nyaralások, csínytevések, kuncogások óta.
Ő is egyke, én is.
Mióta az eszemet tudom testvérre vágytam. Gyakran ábrándoztam milyen módon bukkan fel az életemben egy nyíltszívű, védelmező és humoros báty. Az ismerős, szóba jöhető gyerekekben kerestem a hasonlatosságot, hiába, de sok gyerekhez, kortársamhoz fűzött testvéri ragaszkodás, őszinte barátság.
Először a közös emlékekről beszélgettünk, rengeteget. Kiderült, gyerekkora élményeit a szülein kívül, már csak velem tudja felidézni és ami azt illeti, nekem is jól jött egy ilyen beszélgetőtárs, hiszen éppen akkor igyekeztem összeszedni a fellelt emlékmorzsákat és szembesülni kamaszkorom ködös, néhol teljesen elvesztett történéseivel. Könnyű volt vele beszélgetni, érezni, hogy ő is lyukakat tömköd be és ez jólesik neki is. Nekem ugyan voltak unokanővéreim, akikkel kamaszkoromig szoros kapcsolatot ápoltunk és akik kicsit kitöltötték a tetsvérhiányomat, de neki ilyen nincs, nem is volt.
A beszélgetésfolyam elején kellemetlenül éreztem magam, olyannyira zavarbaejtően közvetlen volt. . Sokszor hívott is és órákon át beszélgettünk. Én egy kicsit mindig távolságtartással, noha ők D.-vel ismerik egymást, tudta, hogy D. tud a csevegéseinkről és párszor a beszélgetéseink alatt hallottam és tudtam, hogy a családja ott van körülötte, így a feszélyezettségem ellenére legitimnek éreztem mégis. Talán ilyen lehet az, amikor valakinek testvére van. -Mesélt a családjáról, büszke volt rájuk, örültem nekik. Ó, nagyon sokat mesélt. Úgy mesélt, mintha én lennék az egyetlen barátja. Én is meséltem, érdeklődő és figyelmes volt, emlékezett mindarra amit hallott. Ebben a pár évben, amiről itt írok, nem telt el egy hét anélkül, hogy ne mesélt, beszélgettünk volna. Még azt is megbeszéltük, hogy épp mi terem a kertben.
Idén sem lesz mandula és érik a paradicsom. Ahol vagy, érik?
