Biztos időjárásváltozás lesz,

mert megint kóválygok itt reggel óta mint az a bizonyos gólyaf.s a levegőben. Fiatalabb már nem leszek.

Délután másfél órát vártunk az ügyeleten, mire fogadta a fekete-virsliujjút  egy orvos. ( M. szemében láttam a kívánságot, hogy azonnal húzzunk innen, mikor egy férfi félig lógó, a sebéből több egység vért eregető ujjal és falfehér arccal jelent meg a váróban. ) Bár azért mentünk, röntgenről szós em lehetett: szégyenlős mosollyal célozgattak rá, hogy jah, a röntgen az sajnos még nem működik, majd a csendes, egyébként magyar doki megtette azt, amit előző nap már magam is, végigtapogatta és mozgatta az összes szóbajöhető csontocskát az egyébként ezt rém fegyelmezetten tűrő úrfi kezén és eljutottunk addig, hogy kötést azt azért kap és másnap ( ma ) azért és a biztonság kedvéért leszünk szívesek visszafáradni a talán működő röntgenhez.
Szépen sínbe tették, mire felkerült volna az í-re a pont, a kötésre a ragasztó, beesett egy félig zavart nővérke, hogy időnként már hajlandó lőni a röntgen, esetleg elkészülhetne mégis az a felvétel.
Kötés, sínestől le, a nővér az elképedt feketeujjúval balra el...
Még repedés sincs, hálisten, de a sínt egy hétig méltóztatik az úrfi viselni, aztán finoman, kíméletesen lehet újra használatba venni, de legalább kettő, vagy három hétig mellőzni a tesiórákat, pláne az edzést.
Beugrottunk az edzőhöz, kesergett, hogy nem az ő felügyelete alatt történt a dolog. ( Biztos hatalmában áll az ilyen gikszerek kivédése, no jól van, hiszen viccelt, látszott, hogy aggódik a játékosáért. )

Az este, ill az inokolatlanul nagynak tűnő sín megannyi kacagtató szitut szült. Potyogtak a könnyek míg vetkőzött, míg fűrdőt vett, majd öltözött és kitalálta mit vegyen fel ( mibe fér el a bumszli ), a táskapakolásnál nem kacagott, viszont jó volt látni a már majd elfeledett jóhavert, az összeszorított ajkai közül kikandikáló koncentrálós nyelvcsücsköt.

balul

Reggel a sokadik próbálkozásra sem indult az autó. Mire kész volt a vészterv ( M. nem megy suliba, kit kell hívni, mikor, honnan jön az órák anyaga, a házi ), csak megadta magát és köhögve bár, de beindult. M. azt mondta ő is összehozott egy vésztervet, kitől milyen tantárgy anyagát kérheti majd el és látta magát angolozni a szobájában.

8:23-kor hívott, úton vannak Stájerországba kosarazni a sulicsapattal - jól jön majd délután, a hajnalban átgondolt névsor.



Apropó, átgondolt: múlt héten a nagy bevásárlóközpont női mellékhelyiségébe vittem magammal a 9 évest, a mosdók mellett lesz szíves megvárni, mert nem szívesen hagynám odakint a forgatagban. Egy tetőtől talpig padlizsánlilát viselő élemedett korú asszonyság nekiesett a fiamnak, hogy itt semmi keresnivalója, azonnal húzzon kifelé, ide nem kellenek férfiak, az ajtót is becsapta volna ha nem szerelnek rá fel fékezőkart.

A nagy svunggal távozó harapósról meg az e heti próbálkozásom jut eszembe, hogy farmert vegyek a szintén a kilencévesnek.  128-ast hord pillanatnyilag, amit a héten karikacsapásra kinőtt. Találtam 134-est a boltban, de mert egy nadrág nem nadrág, kerestem másikat, összemérve azonos méret volt  a címke szerint 128-as második, de gondoltam ha nem jó, visszaviszem, és talán csak elcímkézték a 128-ast.
Nehem, mindkettő 128-as.
Vissza az üzletbe: kerestem 140-est, az egész üzletben egy darab akadt, a hupikék és a neonzöld nem játszik, bármennyire meggyőző is az eladó.
A kasszánál összemértem az első két gatyát, mert a hölgy kérdezett, mutattam, aztán, mert résen kell lenni, hozzájuk mértem az újonnan választott 140-est is.
Maradjunk annyiban, hogy az is 128-as. Az eladó csapkodott egy picit, de az aláírásom ellenében visszaadta a két gatya árát.
Viszont a gyerkőcnek továbbra sincs nadrágja.

Tévedés

Kamaszodás okán, nem csak edzés után nem lehetett megközelíteni az M fedőjelűt. Vettem neki deót, aluminium, meg minden egyéb káros, vagy annak gondolt hatóanyag nélkülit, ilyen hülye kristályt, amit vizezni kell használat előtt.
De nem vált be, a probléma maradt. Vettem neki másikat, erősebbet, ugyanúgy méreg nélkülit, de méregdrágát - mindegy, ne ő legyen már a b. gyerek az osztályban....
Az sem vált be,- totál kétségbeesés, mi legyen?
Gondoltam megkérdem egy ismerősömet, akinek több mint két fia van, nagyobbak is, így jóval előttem jár, mit ajánl?...
...mielőtt kérdeztem volna, megláttam: csórikám ezt is, mielőtt használta volna, benyomta a vízsugár alá...

Ez is "először"

A csapattal elutaztak északra egy kosárlabda-tornára. Eddig valamennyien ott voltunk mind. Vittük, szurkoltunk, hoztuk.
Fura.

Majd valamikor érkeznek - van nála telefon, majd szól.
Az edző reméljük vigyázz rájuk, különben szét lesz rúgva a ...

Házat épít

ma, ill. mától.

A karácsony szép volt, meghitt. De persze kellett a kerekhez egyéb is: az ünnep elmúltával drámáztak D.-vel a szülei. 
Dünnyögött, rágódott rajta egy darabig, aztán ez is elmúlt -egyre könnyebben megy a bajok hátrahagyása. 
Nyilván a gyakorlat teszi.

Az ünnepi hét szombatján (12.28) meccs volt, nem is akármilyen, az első igazi a nagyfiúnk életében, két csapatot vertek puhára és csak azért nem hármat, vagy négyet, urambocsá többet, mert nem volt, csak kettő.
Igaz, az első meccs alatt jól berezeltem, mert a két ellenfél küzdelme ugyancsak harcias volt, ilyennek a mieinket soha nem láttam, de a mérkőzések során kiderült, az agresszió feléleszthető, sőt jön magával és nem is minden: ha a csapatnak van remek taktikája és még remekebb összjátéka. Izgalmas volt, szépen nyertek a Lovagok, másodszor igazán szoros küzdelemben.
D. méltán volt büszke a fiára: M. is határozott volt és ügyes.

Szilveszterkor itthon ünnepeltünk tüzijátékkal, beszélgetésekkel, kitartó tízévessel, nyaralástervezéssel és némi majdnembőgéssel dünnyögéssel (pár nappal korábban vettem észre, hogy a külső vincsit nem lehet olvasni, nem lehet rá menteni, kvázi halott, emígyen, lehet elveszett hét évnyi fénykép, A. hét életévének összes képe...), éjféli Himnusszal.

Már ebben az évben jártunk, amikor M. nyílt napra ment másodmagával a kiszemelt iskolába. A reakciók meggyőztek: nincs miről gondolkodni, oda megy, ősztől gimis lesz és piszok korán fog kelni (5:45-kor legkésőbb) bah.

Az utolsó beszámolóm óta még írt egy-egy német és matematika dolgozatot is, ez utóbbit majd ezen a héten kapja kézhez. 
Az eddigi mérleg jó: a négy dolgozatból három egyes lett.

A szomorú, gyászos kedvem dacára kitartok: tán mégsem lesz sütőcsere, ha előkerül a számla (nem az én saram, de hosszú lenne elmesélni), megszerelik. Ha lehet. Lévén garancia van rá, összesen öt év, éljen a kéksárga!

Mesélni meg nincs kedvem. Pedig lenne mit, de mire idekerülök elszáll a gondolat, bármilyen jó is volt, ha volt.

De vissza a mához:
Hajnalban beszéltünk, a daru már állt, épp a falakra kamionokra vártak, amik a KRESZ miatt, annak betartása végett lementek a térképről.
Talán magassági kormány nélkül is bejutottak abba az utzába, majd este elmeséli.

Kiegészítés az előzőhöz

Kell sapka még.
Esetleg egy párnázott gatyó is jól jönne.

Amúgy vadászaton vagyok. Mint kiderült, nem is olyan könnyű a kosarazó aprónépnek magasszárú csukát venni.
Nem az ár, az elérhetetlenség. Pillanatnyilag.
Mert ok, rendelhetnék online katalógusból, de próba nélkül?
(A már nevében is sportboltan a kérdéssel a szemében -mondja kedves anyuka, a csillagokat az égről tán nem óhajtja?- nevetett a képembe az eladó: nem nincs, nem is lesz, esetleg rendelje meg... ha nem passzol a méret, az pech! Persze a kedvesvevőé -enyém.)

Sport

Úszni tudok ugyan, de nem emlékszem, hogy valaha, az iskolai hosszokon kívül úsztam-e uszodában. A tenger az más. Ott mindig jó, szeretem. De idén valahogy kimaradt. -Tényleg, vajon miért?

A csapatsportok közül a kézilabdát favorizáltam. Ha játszhattam, olyankor anyu gyerek-magát éreztem közelinek általa, jó volt elképzelni hogy szórta danában a heteseket. Csapattag soha nem voltam, csak tesin, iskola után, vagy szünetben játszottunk, én többnyire a kapuban. Védeni tényleg tudtam.

A kosarat csak nézni szerettem, játszani csak egyedül, palánkra -nehéz a többiek hónaljának magasságában érvényesülni.

A gyerekkori bandából páran karatéra jártak, délutánonként, edzés után meg katát. Csodáltam a mozdulatok harmóniáját, de sosem annyira, hogy magam is gyakoroljam.

Antisportoló létemre, emlékezetes sérülésekre azért tettem szert, jópárszor. Az egyik leglátványosabb, mikor első uszadalátogatásunkon a tesitanárunk becsapkodott minket a mélyvízbe, majd a sokadik kikepesztetés után kifogyott belőlem a szusz (sajnos nem gondoltam rá, hogy nem szerencsés úszástudatlannak a mélyvízben nevetni) és képtelen voltam eljutni a partig... a hajamnál fogva húzott ki. Élmény volt.
Vagy mikor az öt kilós medicinlabda mellkason talált, telibe, a tüdőm csak, miután hátrafeszítette -ugyanaz a tanár- a két vállamat, volt hajlandó újra rendeltetésszerűen működni. Azt mesélték, szép kék voltam.
Jaj, meg a kislabda: tegyem a kézfejem a vállgödrömbe, onnan indítsam a dobást. De a kezem az istennek nem akart odasimulni, gondolta a tanár (ugyanaz, igen), hogy majd ő befordítja. A reccsenésből úgy tűnt, hogy eltört a csuklóm, de nem... Ijedtében ötöst adott kislabdadobásból, pedig soha, de soha nem sikerült úgy kivitelezni, ahogy kellett volna. De legalább jó messze elcsórtam, ha nem is előírásnak megfelelően.

A futás. Nem nekem találták ki.
Pedig olyan kézenfekvő lenne: az ember cipőt húz, miután kicsit utánajárt a hogyannak és szalad. Fokozatosan, egyre többet.
Már annyiszor nekiálltam. De annyiszor. Valahányszor belehaltam.
Először tizenévesen, a szomszéd lánnyal. Ő gyakorlott volt, segített: légzéstechnika, ütem, ...nyugi!
Nem ment.
Tavaly ősszel, idén tavasszal sem.
Innen üzenem Mókuskának, hogy továbbra is, minden tiszteletem az Övé!
Nekem ha az életemért kellene futnom, őszintén: akkor is meghalnék.

Egy időben konditerembe is jártam, még az unokanővérem palizott be. Aztán egy alkalommal az egyik tréner szeme láttára szálltam le jajgatva a futópadról és elborzadván a térdeim méretétől és színétől, távolmaradást javasolt -a hátralévő életemre...

Síelni szerettem, de azt szintén a térdeim bojkottálták.

Két kerék. Tulajdonképpen azon nőttem fel.
Folyton bicajoztunk. Ott sosem volt semmi baj (kivételt képezett az az esés, mikor az összehajtható kétkerekű, menet közben nyaklott össze -sokáig szállt a faluban az anekdota, a bitang-nagyot taflázott lányról).
Ez volt az egyetlen azt hiszem, ami örömöt okozott, amivel szinte észrevétlenül maradtak a hátam mögött a kilométerek és feszes és erős voltam és ez, éppen ez jutott minap az eszembe...



Ma, hogy elmentek iskolába a fiúk, felpattantam a biciklire (D.-é), és 40 percet hajtottam. Azért annyi, mert igaz, hogy 50-et voltam távol, de kétszer megálltam levegőt venni inni és azt az időt nem nézegettem, szóval mondjuk, hogy 40. (Viszont a nyereggel sürgősen tenni kell valamit, mert az érintkező felületeim hevesen tiltakoznak ellene.)
Már nem is emlékeztem milyen érzés, mikor a dolog végeztével az ember teste szinte súlytalan... Isteni!
Holnap is megyek. 

Délutánra a kedv mellé, az izomláz is megérkezett.
Boldogság a köbön.