Biztos időjárásváltozás lesz,

mert megint kóválygok itt reggel óta mint az a bizonyos gólyaf.s a levegőben. Fiatalabb már nem leszek.

Délután másfél órát vártunk az ügyeleten, mire fogadta a fekete-virsliujjút  egy orvos. ( M. szemében láttam a kívánságot, hogy azonnal húzzunk innen, mikor egy férfi félig lógó, a sebéből több egység vért eregető ujjal és falfehér arccal jelent meg a váróban. ) Bár azért mentünk, röntgenről szós em lehetett: szégyenlős mosollyal célozgattak rá, hogy jah, a röntgen az sajnos még nem működik, majd a csendes, egyébként magyar doki megtette azt, amit előző nap már magam is, végigtapogatta és mozgatta az összes szóbajöhető csontocskát az egyébként ezt rém fegyelmezetten tűrő úrfi kezén és eljutottunk addig, hogy kötést azt azért kap és másnap ( ma ) azért és a biztonság kedvéért leszünk szívesek visszafáradni a talán működő röntgenhez.
Szépen sínbe tették, mire felkerült volna az í-re a pont, a kötésre a ragasztó, beesett egy félig zavart nővérke, hogy időnként már hajlandó lőni a röntgen, esetleg elkészülhetne mégis az a felvétel.
Kötés, sínestől le, a nővér az elképedt feketeujjúval balra el...
Még repedés sincs, hálisten, de a sínt egy hétig méltóztatik az úrfi viselni, aztán finoman, kíméletesen lehet újra használatba venni, de legalább kettő, vagy három hétig mellőzni a tesiórákat, pláne az edzést.
Beugrottunk az edzőhöz, kesergett, hogy nem az ő felügyelete alatt történt a dolog. ( Biztos hatalmában áll az ilyen gikszerek kivédése, no jól van, hiszen viccelt, látszott, hogy aggódik a játékosáért. )

Az este, ill az inokolatlanul nagynak tűnő sín megannyi kacagtató szitut szült. Potyogtak a könnyek míg vetkőzött, míg fűrdőt vett, majd öltözött és kitalálta mit vegyen fel ( mibe fér el a bumszli ), a táskapakolásnál nem kacagott, viszont jó volt látni a már majd elfeledett jóhavert, az összeszorított ajkai közül kikandikáló koncentrálós nyelvcsücsköt.

A rajzprofesszor

koponyát adott neki a téliszünetre, hadd gyakoroljon.
Azt mondja, kevés ilyen képességű gyerekkel találkozott a pályája során.

Az úrfi engedélyével mutatom és azon kiegészítéssel, hogy majd legközelebb jobb lesz, vagy majd aztán:

( vízjeles, természetesen )

Közben

nagy lett. Számmal is kifejezhető: 11.

A.

- . . . a táskádat, mikor végeztél, tedd majd el az asztal mellől!
- Te is meg tudod csinálni!
- Valóban, de téged kértelek.
- Ó. Bocsánat.   - és megy és elteszi a helyére.

Az állam pedig, a padlót súrolja.

Hétvégén

biziosztás, ami reményeim szerint szín egyes lesz (jaj, hát tudom, unalmas poén, ha egyeltalán, de muszáj, no).
Szóval beindult a batyuzás, naponta kazalnyi papírt, úgyismint festményt, rajzot, füzetet és mappát hoznak.
Ezzel kapcsolatban kérdem: Nálatok mi az a mennyiség, ami több mint elég, ami után már egy darab fecnit sem tartotok meg, ill., megvolt már a nagy papírégetés? Csak mert valami hasonlóra készülök.

Mi a csudát csináljak ezzel a rahedli kinccsel?

Veszteséglista

1.
A már sokat emlegetett régi háznál állt két, gigantikus fenyőfa.
Nem ragozom, szerettük őket.
Két héttel ezelőtt, a ház, a telek és egyben a fák jelenlegi tulajdonosa, egyszerűen kivágta a fákat. Láttuk a gurigákat, teljesen egészségesek voltak ez a barom meg minden bűntudat nélkül eltüzeli (mindezt, mert az emberünk a déli féltekéről jött danában és mind a mai napig nem érti, hogy a kilátás nem északra, hanem délre van itt Európában, így a házhozzáépítést is abban az irányban tervezi. Pedig már két éve ott lakik, mégsem tűnt fel neki, hogy onnan biza a nap eddig sem és eztán sem fog besütni, míg Világ, a Világ és az északra tervezett télikert, eleve elvetélt ötlet).

2.
Másfél hete hétfőn, leikráztak az albínó páncélosharcsáink. (Végignéztük a násztáncot, az ikrarakást -az úrfiak persze tátott szájjal.) Másnap reggelre jópárat felfaltak (a fiúk arca jócskán megnyúlt, majd jöttek a kérdések: az anya-állat mitől ilyen szívtelen? és társaik), majd az ismételt délutáni szemle után, kedélymentésként vettem egy keltetőmedencét (hívjátok, ahogy tetszik, magam is azt teszem), amibe átmentettem a megmaradtakat.
Hétfő reggelre kikelt vagy másfél tucat ivadék, azóta az ifjak kiindulási és végpontjuk is az akvárium. Szerencsére még nem jutott eszükbe az éjszakát is ott tölteni.

Az első képen a násztánc maga. Az oldalról fényképezett anyaállat a hasúszóival zacskót formáz, benne az ikrákkal. A másodikon a medence falára ragasztott, már megtermékenyített ikrák -felette a védelmükre odatapasztott hőmérővel.
Elnézést a bioszóráért és a képek pocsék minőségéért!

3.
Új tanárok, új szabályok, új rend. Időnként siratjuk a régit -a legeslegelső tanárnő rendjét (én) -az iskolában több a játék, a kirándulás, mint a tanulás, ami elsősömnek még nem, de harmadikasomnak hátrány is lehet.
A fiúk viszont abszolút együttműködőek, így a kedvemért sok pluszfeladatot csinálnak és szinte észre sem veszik.
A.-nak munkalapokat teszek ki az ebédlőasztalra, ő mikor arra jár megcsinálja. Naponta minimum hatot és boldog.
M.-nek diktálok, több bekezdésnyi szövegeket, vagy betűzőst játszunk. Az előbbi előnye, hogy szereti és negyedikre szerintem remekül állja majd ezen a téren is a sarat (addig az iskolában csak Laufdiktat van, ami a tanári asztalra kirakott cetli tartalmának, emlékezetből való leírását jelenti. Persze többször is odaléphetnek az asztalhoz.
Itt ötödikig majd csak párszor lesz tollbamondás és a gyerekek addig nem is felelnek, csak teszteket írnak.)
Az utóbbi pedig bárhol, bármikor játszható, amit nem feltétlen neveznék előnynek.
A suliban, ki-ki a saját termében:

4.
Az akácoszlopos kert-kerítés, három év álldigálás után, egyszerűen kifordult a helyéről, szerencsére már nem volt, mire rázuhanjon, vasárnap, ill. hétfőn kikerült belőle, ami még ehető volt.

5.
Az ötödik pont meg kevésbé veszteség, mint nyereség.
Ha csak annyit mondanék, hogy az én hű társam, az ezüst színű villámhaver már nem engem cipel, akkor talán még mondhatnám, hogy veszteség ért a múlt héten, de mert itt van helyette egy reggel fekete, esőben sötétkék, egyébként meg acélszűrke, így csak öröm van és plusz húsz lóerő, ami az én fenekem alá túlzás, de vissza nem adom szuper!

Folytonfolyvást (ír-olvas, ki-mit, ugye)

Nézzük csak

Blogot ír, nem is akárhogyan. Jaj, hát olyan remek beszélőkével vagyon megáldva, hogy ihaj!
Egy kis cipőhajigáló Csodamanó dolgózó anyukája
...ééés tegnap nagyot futott, egy igazán jó ügyért!

Gratulálok Chipmunk!
Óriási vagy!

Felhívás

Olvas

Teszi ezt evés, kinti szaladgálás, este elalvás, beszélgetés és játék helyett.
Vártam ezt már nagyon, de most mégis tanácstalanul állok a helyzet előtt, ill. alatt.

jaj.

Íme

a kófic, aki szeptembertől iskolás lesz. Jajistenem!
Íme ilyen boldog volt* a beiratkozás napján.
A nadrág élőben barna, nem.értem.hogy.lett.itt.szürke...

 * Ennek már majd' egy hónapja.

Bócza

Alig pár perce szívta tele először a tüdejét, majd rámemelte azt az átható, mindent értő tekintetét, ami az elmúlt alighiszem-számú év óta boldogít.
Aztán meg is tisztelt. Igen.
Közvetlenül ezután megérkezett D. a zöld pólójában, frissen borotválkozva, nagy aggódó, és kicsit bűnbánó szemekkel. Pedig nem maradt le semmiről. Semmiről. Hiszen itt kezdődött csak igazán. Itt és ekkor lettünk igazi család. Ekkor éreztem először, az első incifinci porcikámtól az utolsóig, hogy nem hiányzik semmi, kerek a világ.

Folytak a  könnyeink és csak néztük, csodáltuk Őt...        Meleg, édes illatú, valószínűtlenül apró kisfiunkat.

Milyen sok ilyen pillanat fér ennyi évbe! Talán, valamennyire emlékszem.
Ha szerencsés vagyok, enyémek is maradnak...

Ő az a fiunk, aki Bóczának hívja/hívatja magát. Hosszú idő után, most újra.

Ő, aki jobban érti, átlátja a naprendszerünk mikéntjét, mintsem, hogy megnevezze az uborkát. Mert az uborka találomra paprika, vagy padlizsán esetleg: tudod, az a zöld, hosszú...           

A legnemesebb szivacs módjára felszív fájdalmat, vígságot, és a mosoly mögött is felismeri a szomorúságot. M. előtt nincs titok.

Zavarbaejtő, okos kérdései vannak. Nem számolom, de ha meg kellene saccolnom, napjában vagy húsz.

Füllent. Tudja, hogy tudom, de kitart a végsőkig, mint szikla, a legádázabb viharban.

A legelszántabb védelmezője és legnagyobb kínzója a testvérének, olykor valamennyiünknek.

Tüsszent. A csokoládétól. Minél nagyobb kakaótartalma van egy édességnek, annál hamarabb és nagyobbat.

Sikítófrászt kap a magasságtól és a rovaroktól. Persze kivétel itt is akad: ha kifejezetten tilos az a magas valami, azért hajlandó kivételt tenni és a pillangókat csodálja, de megérinteni azt, nem hajlandó.

Nyelvfenomén.

Imádnivaló!

...és ma nyolc éves!

Azért...

...kikapni valakitől, aki paripának hívja a Huszárt, elég nagy szégyen.




Igaz, korábban visszavonatott velem egy lépést, amiben ütöttem a Vezérét -de az még az elején volt/ki emlékszik már arra?

Láz

M.

Két napja, Harry Potter lázban ég az úrfi. Nem túlzok.
Ezzel kel és fekszik, a napi 7-8 étkezés leredukálódott háromra, mert eszébe sem jut, hogy valamikor enni is kéne -nekem is, egyébként; úgy főzök, hogy közben bociszemekkel nyomkodja  a kezembe a könyvet; a ruhákat, amiket kedden ki akartam mosni, most lögyböli másodszor a gép, mert először bennfelejtődött...; a kávémat is úgy iszom, hogy közben majd megfulladok, mert úgy néz rám: idd már, no!     meg: mi lesz már?

Tény, hogy a suli végeztével kitaláltam egy jutalomrendszert, amiben a díj, minden harmadik történet (az olvasókönyvei valamelyikéből) elolvasása után, egy fejezet H.P.
Persze arra nem gondoltam, hogy a kis csimotát elkapja a gépszíj és egyeltalán nem is kell neki ösztöke az olvasáshoz...
Viszont, ő nem felejt és bár halványlila gőzünk sincs már mennyit olvasott eddig, a jutalom megjár, olvasni kell.   ...és azért nem ő, mert megígérted anya, hogy te olvasod!!! 
...és azért mindjárt az egész első könyvet, mert, ugye, nem tudjuk a teljesített mennyiség, mennyi is volt.
Így kedd este óta a kiszáradás szélén állok (a kávét még valahogy fehörpintem, de egyebet inni hogyan, ha kinézi a számból, meg nem enged maga mellől, közben meg csak) olvasok és olvasok, meg válaszolok a megszámlálhatatlan felmerülő kérdésre, hogy most hogy- és mi lesz, mikor, ki, miért?

Közben felmerült egy apró galiba.

Ott van mindjárt az utcanév, ahol H.P. felnőtt: Privet Drive. ugye.
Németül olvassuk a könyvet, ott a cím: Ligusterweg 4.
Az egyik kedvenc karakter: professzor McGalagony, a német változatban McGonagall.
Mógus professzor - Professor Quirrel.
Az iskola: Roxfort úgy -Hogwarts emígy.
Abszol út -Winkelgasse.
A házakról nem is beszélve, no meg Crak és Monstro... (Crabbe, Goyle)!
A tegnap esti meglepetést mindenképpen Hermione és Piton neve okozta:  Hermine és Severus Snape a német változatban.

A bibi pedig nem más, hogy mivel már előzőleg ismerték a fiúk a karaktereket és néhány egyéb nevet a történetből, M. folyton értetlenkedik, meg javítgat, hogy pl. nem Gryffindor, hanem Griffendél.     ..látom anya, bizos elírták...

Hadd keverjem ide a múlt heti sárvári fürdőzést, ahonnan hazafelé tarva egy igen komoly problémát boncolgattunk, nevezetesen: hogy fogja ő elmesélni a társainak, hogy hol úszkált és csúszdázott, mert ők nem értik azt a nevet, hogy Sárvár? Nem baj, majd azt mondja, hogy Matschburg-on járt!

Itt szépen elmagyaráztuk, hogy helységnevet, személynevet nem, vagy csak nagyon ritkán...
Hosszan. Elfogadta.
Ezek után, magyarázzam meg az ifjoncnak, hogy a történetünkben Hermione, hogy lett a német változatban Hermine.

Megtörtént. Él.vez.tem!
De, még csak az első kötetnél tartunk -nincsenek illúzióim.


Hogy most hogy szabadultam?
A további H.P. könyvek után kutatok a neten éppen, mert múlt héten, a helyi könyvesboltban elhagyott az erőm, a 29-34peták/kötet-et látván...


A.
Érdekes firma.
Tegnap reggelre, úgy féltucatnyi szúnyogcsípés tarkította a bal alkarját. Hozta a fürdőszobájuk fiókjában felejtett, bárányhimlőre kapott ecsetelőt, hogy ő újra pöttyös, kenjem be!
Nehezen győztem meg.

Múlt éjjel, a legmélyebb álmomból ébresztett azzal, hogy a felhők beszélgetnek odakint, ő nem tud tőlük aludni, beszéljem meg velük, hogy csönd legyen!
Egyrészt, baromi nehezen tértem magamhoz, először nem is értettem min háborog, majd meg magyarázzam meg, hogy nem tehetek ellene.
Aztán varázspálcákról beszélt... pedig ő csak bele,-belehallgat a felolvasásba.

Végül mellettem feküdt le. Azért nem írom, hogy aludt, mert vagy két órán át méricskéltem a lázát, mert váltig állította, hogy ő beteg lesz, mert pöttyei vannak, mérni kell, nem-e lázas és hozzak inni, mert akkor nem szökik fel a láza, ...meg a felhők meddig fognak még beszélgetni...?






M.-nek gyanús lett a sok gépelés -lebuktam. Megyek olvasni.
A. meg éhes - mint mondja.
Egy levelet is meg kellene írnom, meg nem megy ki a fejemből, az Ifa megy a hegyen...

Hol vagy ilyenkor D.??? (!!!)

A bátorságról...

Ami nincs. Illetve nem is volt. De talán most!   No, inkább kezdem az elején.

M. úrfi, inkább kevesebb, mint több bátorsággal dicsekedhet, ami az én szemszögemből nézve, nem is olyan rossz dolog. Neki például soha nem jutott eszébe, hogy felmásszon az ebédlőasztalra, majd szétvetett karokkal fejest ugorjon: lesz ami lesz. A.-nak ez volt az egyik legkedvesebb elfoglaltsága  már két éves kora körül, amivel hosszú hónapokig boldogított -no de nem erről akartam írni.
Szóval M. és a bátorság. Igen.
Nem fair, hogy erről az oldaláról mutatom be az urat, ugye, pláne, hogy nyúlbélának sem mondható, de ez is ő...
Más pernahajderekkel ellentétben, ő pl. még fára sem mászott soha, mert valahogy nem bírja  a magasságot. Meg nem szereti beütni, lehorzsolni magát. Nem fogja meg a fából készült, még kezeletlen dolgokat, mert attól tart, megsebzi magát...  A kullancs kivétele kész tortúra, ill. őrület!        ...ilyenek.

Lassan két éve, hogy a nagyitól megkapta a biciklit, de eddig, csak nézegettük, meg pakolgattuk, egyik fal mellől a másik mellé, meg költözött is, épp csak a rendeltetésszerű használata lett elhanyagolva.

Olykor azért, hajlandó volt ráülni, de csak úgy, ha valaki -fogva a kormányt és a nyerget-, őt tartva szaladt mellette, közben meg egyre kérdezgette, ugye fogsz? ugye nem engedsz el?      Szörnyen fárasztó elfoglaltság volt ez, mindkét résztvevőnek, így én, teljes mértékben ki is vontam magam a feladat alól. Olykor anyu, többnyire D. küzdött a súllyal és a saját idegeivel, hasztalan. 
M. annyira be volt tojva ijedve, hogy nem hallgatott semmilyen utasításra, így nem is jött a várva várt eredmény. (Igen, hallottunk már a pótkerékről -de hallottátok-e már a büszke férfi/apa véleményét a nevezett tárgyról...?)

Múlt héten, D. nagygenerált csinált a kétkerekűeken, majd, hogy végzett, M.-ét betolta a tulajdonosa alá azzal az utasítással: gurulj! Innentől órákon át, a fent nevezett feltolta és legurult, feltolta és legurult...

Másnap folytatta tovább.
Egyre merészebb lett és kívülről nézve, nem lehetett eldönteni, hogy az egyensúlyt kapta el, vagy a bátorság szálta meg és ez egészen addig nem volt világos, míg el nem esett:
Az úrfi szépen ereszkedett lefelé, közben be-behúzva a féket, majd, hogy eltűnt a kanyarban, nagy csattanás, puffanás! Ugye akkorát esett, mint az ólajtó!

Ahogy futottunk utána, le is mondtam róla, hogy valaha biciklizni fog. Gondoltam, most végérvényesen feladja.
De nem!
Ott kuncogott a bicikli mellett, hogy: milyen vicces volt, meg egyeltalán nem is fáj! (Ki cserélte ki a fiamat?) D.-vel egymást néztük, meg nevettünk, hogy nahát, mi történt?
Az úrfi visszapattant és tovább rótta a köröket fel és le.
Majd fél óra múlva felfedezte a horzsolásait, vérző sebeit és a kép kedvéért, még szenvedőre vette a figurát, meg jajgatott kicsit, de tulajdonképpen pozítív felhanggal zártuk a napot.

Szombaton esett az eső, meg csavarogtunk, de vasárnap (addig kell ütni a vasat, amíg meleg! ) kicsalogatta a srácokat az apjuk: biciklizzünk!
Sok, sok ereszkedés után, ismét a vezetgetős, mellette-szaladós módszer jött, addig, mígnem sikerült!

Érzi az egyensúlyt, hajtja a pedált és vigyorog!

Öröm a köbön ugye, meg a büszkeség!
Az úrfi pedig elmondhatja majd, hogy épp' gyereknapon tanult meg bicajozni...  ..és valamikor akkor jött meg a bátorság is! Jajj nekem!

...a kanyarodás meg, majdcsak elsajátítódik, addig meg lesz még pár árokba bukfencelés, vagy kormányon átbukás, fal híjján -ha az anyja példáját követi -ugye.        

A kézírásról

Írni tanulunk M.-el.
Igen, én is. Szeretnék segíteni neki, de csak úgy vagyok/lehetek hiteles, ha kisujjból megy.    Nos, még nem vagyok az... kicsit sem. 
Mert az itteni kézírás, erősen hajaz a múlt század elejéről, a nagyszüleimtől megmaradt okmányok míves, cikornyás kézírására.
Gyakorolni kell.
Így most kötünk, kunkorítunk.

Mókás, ahogy a kis ajkait igazítja, hegyesíti a nyelvét, olyan nagyon figyel a kacskaringókra. Közben az orra súrolja a lapot, én meg igazgatom a helyére a kis fejét.



A végeredmény, még ákombákomos, de alakul.

Fog ez menni! Bár, ahogy elnézem, neki előbb.




Ha danában ilyen "b"-t írtam volna,  egészen biztosan megdorgál a tanerő!

Urak és szokásaik (sokadik...)

Tény, hogy a kivitelezés módjában akad némi kivetnivaló, de a szorgalomban nincs hiba... (A.)

A lesifotó is a szorgalom meglétéről tanúskodik... (Igen, ülnek seprés közben...!)

Aztán, itt van M., aki az elmúlt héten, egyszerűen kinőtte a két dimenziót. Valahogy nem fér többet bele.
Másképp alkot. Így:

Betegség és büszkeség

Úgy tűnik nem szabadulok a témától. Nyilván nem vagyok egyedül, ha azt mondom, teljesen maga alá temet a bánat, ha a gyerekeimet kell betegen látnom! Mindketten hősiesen tűrik, amit egy-egy betegség rájuk mér, mégis nehéz látni a levertségüket, küszködésüket.

///Milyen fura, hogy ebben is mennyire különböznek: M. segítséget kér, megtesz mindent, amit mondok neki és már a hőemelkedéstől is iszonyú levert. Nem igényli, hogy vele maradjak, inkább elküld, hadd maradjon egyedül, csak olykor hív magához, némi szeretet -kupacért.
A. tagadja, hogy beteg lenne és nem -és nem adja meg magát. Dülöngél, miliméteresre szűkült szemekkel és a foltjaival, de hatökrös szekérrel sem lehetne ágyba vonszolni...
Egyszer volt eddig 39,8°C-os láza, akkor is viháncolva rohangált játéktól játékig, csak a piros foltok a nyakán/arcán árulták el a lázat... Ha mondom, le kellene feküdni, nem hajlandó, csak ha maga jónak tartja, de akkor bárhol eldől, majd alszik reggelig.
...és simogat. Ha a kúpot adom neki, akkor is: sír keservesen, de közben simogat!///

M. is köhög, kicsit, de nem lett lázas, így ő továbbra is jár(hat) az iskolába. Ahol holnaptól rendváltozás lesz, ugyanis a tanár néni és az osztály 50%-a* is beteg. Így a maradék, még egészséges csapat (khm...) átvonul a másik, felsőbb osztály tantermébe. Azt kérte az ily módon helyettesítő tanár, vigyenek magukkal valamilyen társast és egy könyvet... (Nem lenne jobb ha otthon maradnának?)





D. kérdezte M.-et a minap, ugyan miért nem újságolta, hogy az osztályból, ő írta meg egyedül hibátlanra a matek tesztet és miért mástól kell ezt hallani? Persze azt tudtuk hogyan szerepelt, csak azt nem, hogy egyetlenként...

A hétvége óta meg megtáltosodott! Esti mesét olvas A.-nak és alig lehet elcibálni a könyvei mellől (persze eddig is bújta a könyveket), de most olvas!!!

Tegnap ezt (<<<) rajzolta nekem. A címe: "Rovarvilág" és azt mondta, szeretne nevetni látni, ezért rajzolta...










*2 azaz kettő fő!

Matematikából

sziporkázik, szeret számolni. Tökéletesen érti a mennyiségeket, a számok jelentését, csak, olykor előfordul, hogy tükrözi a hatost (volt, mikor a kettest is). Itthon ritkán, a suliban rendszeresen, természetesen figyelmetlenség okán...
A büszkeségem oka, hogy ma felmérte a tanárnő, ki,-hogy áll és ő így:

'ügyes, szorgalmas'

Ezt pedig, hittanórán rajzolta:

Mire a tanárnő, 'művész' jelzővel illette a fiamat.

Alighat

Alig hat hete hogy iskolába jár, de már pillanatok alatt lemásol hosszú sorokat, olvas, felismeri a szavakat és majdnem minden betűt amit eddig vettek. Nem mellesleg összead 7-ig. Büszke vagyok!