B(é)L(a)!

A frászt hozta rám, mikor lezárta a blogot. Most pedig, mikor végre nyitott és hangot adhattam volna abbéli örömömnek, hogy továbbra is olvasható marad, azt mondja a rendszer, hogy "Ebbe a blogba csak csapattagok írhatnak megjegyzést." Tényleg nem szólhatok?    😱😥


Írom ide:

Csak jelzem, hogy a frászt hozta rám a zárással. Többszöri kattintás után voltam csak hajlandó elfogadni, hogy hiába döngetem a kaput.
Ilyet többet ne! -ha kérhetem.

MÉG megvagyunk

A fürdőkádunkba reggelre beleesett egy pók. Egy gigantikus farkaspók. (Nem mértem meg, mert félek, hogy rám ugrik, de nyugalmi állapotban van vagy 5cm.)
Ezzel két baj van.

Az egyik, ami általában az élettel kapcsolatban is baj, az időzítés*. A másfél hete tomboló kíméletlenül perzselő nyarat ma reggelre felváltotta a húsz fokkal hűvösebb tél ősz. Gondolom mindenkit rosszul érint.
Általában zuhanyzom, de ilyenkor előszeretettel engedem fel a kádat, hogy legalább estére felmelegedjek. Ez innentől csak akkor működhet, ha az úrfiak valamelyike megszán, és valami módon kitessékeli a kádból és hamár: a házból a dögöt. Reggel M. nagyon örült a nyolclábúnak, mondván lehet forgatni vele egy filmet. (???)

És itt a másik baj, bár jelét nem mutatta félelemnek, de gondolom olyan közelre mégsem merészkedne a nyolclábúhoz, hogy meg is fogja. El nem pusztítjuk, azt nem hagyom (hogyisne, majd jönnek a többiek), de egyikünk sem olyan talpraesett éspervagy vagány, hogy kivigye. (Majd referálok. Talán.)
D. szokás szerint Bécsben, igen.


*Négy éve (mínusz nyár), hogy M. elkezdte a nyolcosztályost és a kérdésemre, miszerint mire lehet számítani, milyen a tanár-helyzet? azt a választ kaptam a már pár éve itt tapasztalatokat gyűjtő szülőktől, hogy minden okay, az egyetlen rettegett tanár, valamilyen számunkra kegyes okból távozott az iskolából. Bár innentől érdektelen volt, azért jól megjegyeztem a nevét.
Két éve, mikor A. kezdte az iskolát, meglepetésnek ott volt az angol mellett a név.
Mondom, mindig az időzítés a gond.

téli-rege

A filmekben is, mikor a főhős valami bitang-eszelős helyzetben, amikor minden normál halandó ereiben megfagyna a vér és minimum megkukulna, nem, ő benyög valami marha vicces hasonlatot, vagy szentségel a vásznon. De mint tudjuk az csak játék, az életben nem így megy.
Ma is, mikor rohantam a jeges lejtőn elszabadult idióta, egyébként betépett kézifékkel otthagyott autóm után, csak az villant át az agyamon, hogy ez most mindjárt recseg és ropog, és jó ég, a D. mit fog ehhez szólni, hogy összetörtem az autót... pláne így.
Szóval nem, ilyenkor nem humorizál az ember, próbál túlélni és helyzetet-oldani.

elég!

Csak részinformációk jutottak el hozzám az utóbbi hetekben. A fene sem akar mindenféle családi cirkuszokról, a közelben elkövetett gyilkosságokról tudni. A távoliakról sem. A híreket is csak csukott szemmel olvasom, az autóban lalázva hallgatom - olyan sok borzalmat követnek el az emberek, rettenet.

Tegnap este morgott valamit D. egy fickóról, akit már napok óta nem találnak, itt, nem messze, Grazban ölt meg több embert (kettőt), tegnap is valami hajtóvadászat volt egy régi munkahelyét fésülték át - egy falumúzeumot, ahol korábban önkénteskedett(!!!).
Persze az autóban is hallottam lalázás közben, hogy napok óta keresnek valakit, de már annyira elegem van a gyomorforgató szörnyűségekből, hogy épp csak átszűrődött valami, de nem realizáltam, hogy ez ilyen közel és most történik.

Pénteken A.-ék színházba mennek Grazba. Előtte belvárosi séta a program.
Nyilván az egész városban résen vannak a rendőrök és keresnek, meg minden sarkon áll egy hivatásos, különben is, mit pánikolsz már Thea!, de megint zaklatott vagyok. Szeretnék egy meleg szobába elbújni családostul, magamra húzni egy tucat pihepuha takarót és napestig lalázni, míg világ a világ és még egy nap.

burok

Ha az embernek negyven kilométerre járnak a gyerekei iskolába, a gyerekek megkülönböztetett hívóhangot kapnak, így az ember azonnal tudja, hogy valamelyik utazó hívja.
Ha míg odaér a csengő ketyeréhez és addig nem ájult el, csak azért lehet, mert a megtett úton és eltelt időben barkácsol magának egy elfogadható és ésszerű okot: itthonhagyott valamit az egyik az aprónépből és épp főhősünket kívánja leb.szarintani, merthát figyelhtett volna igazán és jobban!
Minden rendben van. A közel három év alatt kaptam máskor is szokatlan időpontban hívást. Talán háromszor, vagy kétszer. De egyre határozottan emlékszem.

Nagyon rövid ideig élt a vonal, alig egy lélegzetvételig, majd megszakadt. Ott maradtam a sírók és sikítók hangjával a fülemben, egy apró szófoszlánnyal, ami talán a fiamé lehetett - a kétségbeeséssel és a vég biztos tudatával. Persze semmi sem biztos. Csak a visszhangzó pánik hangjai a fülemben és a tudat, hogy baj van.
Foglaltat jelzett kétszer is. Majd nem hívtam újra, reméltem, hogy a fiam talán nem hagyja abba a próbálkozást.

Alattam már halad az autó és ekkor már D. is tudja mindazt a keveset, amit én is. Ráhagytam, szóljon ő az iskolának, nekem erre nincs időm, sem figyelmem...
A fülembe kapom az utasításokat, hogy itt jobbra, majd ötszáz méter után balra, lassítson, itt ötven a megengedett...
Pedig terveztem már többször, hogy be kellene járni a szakaszt, hátha egyszer valamiért szükség lesz rá, hogy ismerjem, de nem tettem, így most a navira kell hagyatkoznom. 10km után ismeretlen minden, csak a hang vezet és a szörnyű képek, melyekkel a folyton csapongó képzeletem riogat. És csak az út szürke szalagja halad alattam, az autó mintha állna.

Értem, leszakadt a mennyezet, de nyitva az ajtó, mielőbb szálljanak ki. Nem, a táskát hagyják a fenébe, pláne, mert mondja, hogy beszorult, megrángatta, de nem enged és nem, a telefont se keresse, csak szálljanak már ki, amilyen gyorsan csak lehet.

Nehezen találom a helyszínt, nekem itt minden új, tán egy másik úton érkeztek a településre, mert itt híre-hamva sincs balesetnek.
Hol vannak a gyerekeim?! 
A rendőrségen magyarázzák el az utat, hajtok végig a megadott szakaszon és irányban, egészen egy, az úton keresztben álló rendőrautóig, ahol a helyszínt biztosítók nem akarnak átengedni, míg el nem hadarom, hogy a buszon utazó kiskorúimért jöttem és magyarázhatom azt is, hogy igen, ők hívtak, tőlük tudom, hogy itt vannak.

A.-t látom meg először a büfé földig nyújtózkodó ablakán át, telefonál, egyenes derékkal egy bárszéken ül, beszél és figyel a vonal túloldalára. M. mellette áll, a kissebbem arcát nézi, figyel a beszélgetésre.
Egy picit nézem őket, már nyugodt vagyok, megtehetem, a saját szememel látom, jól vannak.
Már az idő is rendben halad, vissza felgyorsult a megszokottra.

De semmi érzelem ezen a két gyerekarcon.

Miután meglát a kettő kezd el remegni, mint két őzgida. Még karomba se zártam őket, ömlik a nagyból a szó, meséli mi történt.



Sokára értünk haza. Addig is többször átvizsgálták őket, míg odaértem, ki is kérdezték őket, szintén többször, de legalább gyorsan eltelt az idő, míg odaértem. ( 25 perc - mennyi? Nekik pár percnek, nekem egy jó órának tűnt. )
Aztán busszal (!!!) egy gyűjtőhelyre vitték a szerencséseket, ott beszélgettek velük, még egyszer felvették az adataikat és utunkra engedtek.

Reggel hétkor történt a baleset és a kettőm háromnegyed tizenkettőkor vetkőzött itthon és kopogott az előterünk járólapján a megannyi üvegszilánk.
Még az alsóneműjükből is hullott.

Közel egy hét után is ugyanazt gondolom, mint mikor a kérésükre előásott képeket néztem.
Burokban voltak a fiaim.
Nincs más magyarázat.

((( A. látta közeledni a darusautót. Megmagyarázhatatlan mód ugyanott, ugyanabban a testhelyzetben maradt az ütközés után, mint azelőtt. ( Tán ő volt a középső golyó. ) Pár kék és zöld folttal és a fején, ill az egész testén szétfolyt ablaküveg maradványaival úszta meg a történteket.
M. bezuhant az üléssorok közé. Mikor már módjában állt körülnézni és felmérni, hogy mi történt, akkor realizálta, hogy a hely, ahol ült, a mennyezet és a csomagtartó lándzsaszerűen alámeredő darabjaival volt tele. A homlokán volt hatalmas hupli, a bal combját végignyúzta és megrándult a felsőteste, ezt napokig fájlalta. És azt mondja, eztán sem köti be magát a buszban.

Kedden minden ellenállás nélkül felszálltak a buszra. )))

Sok mindent írnak, de ami a legtöbbször szembe jön, az ez a frázis: "nem vagyok érintett, de...". Nem, nem én sem, de mégis. Két kiskamasz anyjaként az vagyok. könnyes szemmel kelőként és fekvőként is.
Tavaly, még a sítábor befizetése előtt meghalt itt Ausztriában egy ( nem emlékszem pontosan ) 7-8 éves kislány. Szintén sítáborban. Belázasodott, egy felnőtt vele maradt a szobában míg a többiek síeltek a hegyen, ő meg a délelőtt folyamán meghalt. A továbbiakról nem tudok. Nem tudom kit terhelt a felelősség, sem hogy pontosan mi történt. Képtelen voltam követni a híreket, mert így is nehezen engedtem el a történetet.
Meghagytam a táborozónak, ha belázasodik, bárki belázasodik, vegyék komolyan. Hogy figyeljen mit mond a kísérőtanár, nincs kivétel, nincs pardon, szigorúan szófogadás van, amit mond az maga a szentírás, a hegyen hatványozottan. Jó fizikumú, izmos, esni is tud és tudtam, hogy szót fogad.
Ezzel megtettem amit lehetett, másra nincs, akkor sem volt befolyásom. Mégis ott volt a gombócz a gyomromban és az a nyomasztó gondolat minden órában, míg haza nem ért.
Ha idén nem engedem el, mert félek, megfosztom egy jó dologtól, ugyanakkor kétségtelen, a síelés veszélyes üzem.

Én is csak az a szülő vagyok, aki elengedi és hazavárja a fiát. Mint a többiek.

Lassan illene utalni az összeget.

rémes

Van abban valami hátborzongató, mikor tanítás alatt csörög a telefon. Látom, hogy a kissebb úrfi keres és egy pillanat töredéke alatt az is összeáll, hogy épp zajlik a tanítás, mégcsak nem is szünetben hív...
És a hang sem az övé, éltesebb férfi hangját hallom, de nem értem. Kétszer kérdezek vissza, mert egyszerűen nem értem amit mond. Közben vadul követik egymást a gondolatok, hogy ez most vajon orvos?, rendőr? úristen, biztos rendőr! és milyen nyelven beszél? miért nem értem?

Nyugalom, volt egy szó amit értettem: telefon, aztán meg, hogy busz, miért nem használ valami kevésbé nemzetközit?
És jött a felismerés, ez az ember magyarul beszél, csak töri: fentmaradt a buszon a telefon, itt és itt vár, amennyiben oda tudok menni...


Csak elhagyta a telefont. Nincs semmi baja. Normális vagy, hogy rögtön rémeket látsz?
Basszus.

Másfél beteg

mellől kérdezem a kedves idetévedőt, birtokol-e teljes HP sorozatot kindle-re. Most jön a nehézség: németül.
A formátum lehet PDF, vagy bármi más, azt már megoldom.
Nagyon hálás lenne egy 10 éves. Meg az anyja.

jokischbergiregek kukac gmail pont com

Tízéves tűkön ül.
Ha nincs meg és nem tudsz segíteni, annak is örül, ha mondjuk azt írod: "passz".  Kommenteket vár, egyellőre azzal is beéri.
Igazából könyvet akar. De most. Megőrít!

36 óra

Tejfölállagú ködben kellett hajnalban boldogulni, de legalább az autó nem volt mozdíthatatlan kockára fagyva, mint alig egy hete, mikor az ajtókat is fagyállóval kellett lespriccolni, hogy egyeltalán bejussak a volán mögé.
Szóval sűrű köd. Meglepetésszerűen előlépő különböző vadakkal, azon a reggelen csak két őz és a szembejövő villámhaver, de ő vitte a visszapillantótükröt is, és ez volt az ő megjelenésében a meglepő. Pláne, hogy aztán meggondolta és végül mégis megállt.
D. kiszállva nem kiabált ugyan, de mondta a magáét a lehúzódásról, hogy több, mint két éve minden reggel és délben ugyanaz a stressz, mert az emberek ^˘°˛&@ -nak lehúzódni...
Míg kitöltöttük a betétlapot, fazon sikeresen fel is ébredt, szépen aláírta és békével elment dolgozni, mi meg haza. ( Ha tehetjük kísérgetjük egymást. Közös, hasznos idő, ugye. Múlt héten is így mentünk egy délelőtt alatt kétszer Grazba és még autót is vettünk. )
Hazaérve sem bírtunk elengedni a témát.
D. a betétlapot nézte épp, miközben a biztosítós ügyintézőt hívta, majd a hívást megszakítva kupaktanácsra hívott: a srác '99 januárjában született, próbajogsival törte le a tükrömet, érted?, nagyobb szarban van mint gondoltuk és mint a délelőtt alatt kiderült, neki sejtelme sem volt. ( Emelkedő biztosításon túl, még a jogosítványa is veszélybe kerülhet. )

D. SMS-t küldött: megnézte mennyi a kár, esetleg megoldhatnánk biztosító nélkül is.
A srác rugózott azon kicsit, hogy őt is kár érte, aztán egy sokadik üzenet után egészen más hangnemben találkát ajánlott estére.
Jött, fizetett, beszélgettünk is kicsit és mielőtt elköszönt, aznap először még bocsánatot is kért.

Onnan hazaérve D. ismét autóba ült, a faluban épülő házhoz ment ablakokat beszerelni, este hatra. Hajnalban laposkúszásban érkezett és hulla fáradtan.
Nem volt szívem felébreszteni, igaz csak sejtettem, mennyit alhatott.
Reggel déjà-vu: oltári nagy köd, arrafelé ugyanott a két őz, és a srác is jött szembe, de ma a helyén, lehúzódva.

Délelőtt árajánlatokat írt emberem, én a babámat öltöztettem, majd ő egy telefonbeszélgetés után elporzott Bécsbe.
A fiúk megjöttek a busszal, ebéd után nem sokkal kissebbem edzésre el ( két bazi szarvastehenet tülköltem le az útról ), közben bevásároltam, a nagyom lemondta a saját edzését, mert holnap németből írnak és most tele a hócipője tanul.

Hazafelé az úton egy hatalmas tetem feküdt a felezővonalon. Talán őz lehetett.
Miért is ne újra köd, a mindent eltakaró átkozott köd.

És még D. el sem indult haza.

nem kell mindenARON cím

Voltak poklok amiket megjártunk. Emlékezetes a bárányhimlős pöttyösödés -ami mindenki más szerint vicces volt, számomra az idő sem szépítette meg azokat a heteket-, aztán volt a  hányásos-fosós, végén epét láttató őrület, kórházban töltött nemalvós, a mikor mehetünk már haza éjszakákkal, és a sulis mélypontok.
A legújabb őrületet tavasszal szenvedtük el.
Egy kedves, felolvasós, vidámkodós, huncutkodós vasárnap este fordult egy rosszul kivitelezett ágyróllecsúszásba. A jobb felső metsző alsó harmada csengő, semmivel össze nem téveszthető, az ember velejéig hatoló hanggal letörött.
Este negyed kilenc. Fagyos rémület. A kisfiú kilenc és fél, vadonatúj fog ijesztően csorba.
A fogorvos, Dr.S. viszont elérhető, higgadt, konkrétumot nem mond látatlanban ( mi a megoldás? ), viszont másnap reggel azonnal fogad, nagy gonddal helyzetet megold - a letörött darab bravúros, körültekintő visszaragasztásával.
Drága kisember vigyázott rá, gondos volt, körültekintő. Tegnapig. ( Nem is rajta múlott. )

Délután, indulván a mindig várt kosáredzésre -fogalmamsincsmitörtént-, a fog koccanással ismét letörik. Ugyanott. ( Garanciát persze anno nem kaptunk, nem is vártunk, de hogy fél év után ugyanaz az átkozott helyzet...! ) Ahogy voltam ( otthoniban, mint mindig ha csak szállítmányozok ), mentünk az orvoshoz, még mindig Dr.S, aki minden nyüves nap rendel, persze csütörtökön nem. A korábbról ismert számon, a második csörgés után kinyomta.
De van másik fogorvos is a városban, őt is ismerjük, megyünk hát oda. Dr. U.
Végigvártuk az összes időpontra érkezett kezelését, addigra kisember leki békéje, a béka segge alatt meghúzódó húsz méter kaka alá szorult - épp hogy nem sírt kínjában.
Az asszisztenst is ismerem, felvázoltam mi történt és kifejeztem abbéli reményemet, hogy visszaragasztható még a darab.

Tulajdonképpen kinevetett, hogy ő még ilyet nem is hallott, hogy képzelem, ez felépítés lesz, még hogy ragasztani! Hosszan ecsetelve, a hülyéknek kijáró megvető pillantásokkal, időnként felkacagva: méghogy ragasztani!
Védjegyeim egyike, a méregfoltokkal telített mellkas. Mire bejött az orvos, talán már a fülem is lángolt a haragtól.
Kérdezte mi történt, hogyan törött le. Előzményekkel együtt ledaráltam mikor, hogy, ki tette vissza ( a meglepett arckifejezésére hozzátettem: hétvégén történt, a másik dokit értük csak el...), hozzátéve, hogy remélem ragasztható még ( asszisztens gúnyos pillantással végigmér, somolyogva várja az orvos válaszát, és jött a hidegzuhany ) a közben átnézett darabot letéve Dr.S. csak annyit mondott, rendben. ( Az asszisztens próbálta védeni a mundér becsületét valami olyannal, hogy nahát, ő ilyen eljárásra nem emlékszik... mire az orvos előhozott egy, a mi kisvárosunkban közben nagy karriert befutott fiú, bocs, kosárlabdaikon történetét, akinek tizenegykét éves korától többször, szintén a saját fogát ragasztották vissza... és még itt is közbesziszegett párszor, hogy nahát...! )

Az, egyébként más ismerősök által hidegnek leírt orvos végig beszélt a fiamhoz, nyugtatta, szépen helyrehozta a fogát és a kezelés után sem lökött ki bennünket a rendelőből, hanem még mesélt hasonló esetekről, és hogy a jövőben hogy lehet ezt maradandóan helyrehozni.

Tudom, van ennél rosszabb. De én így sem aludtam, az éjszaka.

röviden

Ha kikérem a véleményét: még ezt sem tudom elintézni egyedül.
Ha számára feltünés nélkül intézkedem: kihagyom mindenből.

elveszett dolgok

Kedden a nagyfiam elhagyta a kabátját, nem gáz, elvileg a kosárcsarnok gardróbjából nem tűnhet el. Vadiúj egyébként.
Tegnap délután a kisfiam hagyta a kabátját a buszon. ( De úgy, hogy még csak nem is rémlett neki, hogy hol hagyta el. Ma reggel a suliból szólt vissza, hogy a szekrényében nincs, ezért remélem, hogy a buszon tán csak meglesz. )
Három a magyar igazság ( a ráadást köszönettel visszautasítanám ), a reggeli buszon a teljes rajzfelszerelését hagyta ma szintén ő. Ahogy a tegnapi, a mai busz is bécsi járat, így, hogy viszontlátjuk-e bármelyiket is, az már az utazóközönség emberségén múlik.

Kérném a Világmindenség közbenjárását arra vonatkozólag is, hogy találjon vissza a szept. 5-el elhagyott príma, megbízható alvókám is ( eheti tapasztalataim alapján ehhez fűzöm a legkevesebb reményt ), mert a hiányok elviseléséhez különben nem lesz energiám - a veszteségek értékét, azok pótlását, most hagyjuk.

A csavargó szeptembert láttátok?
Senki?

ültem

az ágyon, még az elmenős ruhámban, mínusz egy blúz - amiben nem ücsörög az ember lánya az ágyon. Fekete hosszú trikóban, szintén hosszú, de grafitszürke és pettyes pászentos cicanadrágban, amit már nem is így hívunk, hanem legingnek: a hajam kibontva, talán kócos is - hazafelé jövet az orvostól, vagyis a kiváltott recept után a gyógyszertárból sokat dobáltam jobbra, balra, meg vissza, így jött ki a feszültség az éjszakai rossz gondolatok után. A gyógyszert* is bevettem már egy gyors, meleg ebéd után, noha a tájékoztató nem rendelkezett ilyesmiről, aszerint mindegy éhgyomorra, evés közben, vagy után veszi be az ember, a lényeg, hogy reggel, délben és este, pláne az elkövetkezendő húsz nap mindegyikén, persze ha jövő héten másképp nem dönt az orvos, mert lehet hogy harminc lesz, ami most még húsz.
Így elmenősben, ahogy írtam, merengve ültem az ágyon, kopogtatva belépett a nagyfiam és rámmeredt, félbeszakadt gondolattal, kérdéssel a szemében nézett, majd arra kért ne gumizzam többet fel a hajam, így olyan szép és sokkal fiatalabb vagyok.

Milyen szépen fog udvarolni majd annak a lánynak - jut eszembe és jó lesz, mert meg is érhetem és tudom majd, hogy szerencsés a fiam - szeretik, szerencsés a lány - szereti.

Szombaton megjelent a nyüves fb-on egy nem egyértelmű üzenet, egy kedves ismerős falán, amiből mára csak az "örök fény" mondattöredék maradt meg bennem.
Elkezdtem keresni az ismerőst közös ismerősökkel, többen közülünk telefonon is hívták, én nem mertem, féltem, hogy az én hívásomra reagál valaki, valaki aki nem ő, és hallanom kell, amit nem akarok.
Végül elértem egy rokonát, így nekem kellett továbbítanom a rossz hírt. Nem ismertem személyesen, csak egy kislétszámú, baráti csoportból.
Üde, kedves nő.
Nagyon szíven ütött.




*A hétvégén rötyögtem rajta. Merthát mi ez? Egy folyton növögető, időnként felbukkanó foltocska. Helyes, semmi gondot nem okoz, nem viszket, nem ég, csak akkor látszik komolyabban, ha meleg van, tulajdonképpen, mondhatnám, jól megvagyunk.
Jó, hogy jött, jó, hogy megnőtt, hírt hozott ugyanis, hogy gáz van, no nem nagy, mert így, hogy kezelik amit hirdet, már nem lesz baj.
Neve is van: Lyme-folt.

kicsi, nagy

Tegnap megjött a nagy eső is hálisten. Van minek örülni, mert az eddigi kétkedésünk, félelmeink ellenére nem ázik be a pince, így már tényleg jöhet a munkagép, betemetheti a drenázst.

Szintén aggodalomra adott okot anyu őrült ötlete M. szülinapi meglepetésére. Mikor előállt a farbával, azt gondoltam, ilyen nincs. Ezt a legfelkapottabb, legdrágább, legronygyrázósabb telefont nézte ki és azonmód lendületet is vett, hogy megveszi, az alig 13 éves válassza ki a színt és már az övé is.
Ezen a ponton álltam a sarkamra, hogy azt már nem, a lelki nyugalmamért,- hogy elérjem suli után ha kell és a mindennapos vitákra, - hogy mennyit bögyözi éppen, bőven megfelel egy mezei, alap, lehetőleg minél kissebb tárhellyel, egy ilyen csillivilli luxusketyere túlzás arra, hogy hétköznap délutánonként a párnám alatt, a szekrény tetején, a fürdőszobaszekrényben, vagy a fantáziám szabta határokon belül v.a.l.a.h.o.l lapuljon lehallkítva.
Erre a jóakaratú, grandiózó terveket dédelgető anyám megkerülve engem, félrevonva a nagyfiamat, és elhúzta a mézesmadzagot: válassz, mindegy, megveszem.
Esküszöm már arra gondoltam, hogy a nyár elejei kivizsgálások után elhallgatott valamit, és tán azért szórja amije van - merhogy már mindegy.
Közben M. kiötlötte, hogy nem akar céltábla lenni, neki olyan nem kell, pláne mert mindenkinek az van.
De mert A.-nak is jó lenne egy telefon, amin elérhetem, megkapja ő a M. két éves telegrácsát, ami smart, alap és alig van rajta tárhely -hálisten, de ezt még én választottam ügyesen- ő továbbra is választhat egyet.
Én továbbra is rosszul vagyok az egésztől, noha tényleg megfontolt volt - anyuval ellentétben- M. mikor válaszott, de a ketyere már úton van felénk, holnapután itt lesz, ami azt ist jelenti egyben, hogy innentől minden gyerekem kezében ott lesz a világ kulcsa* és én hányok tőle, következetesség ide, vagy oda.

*messenger, google, youtube, játékok...

munka itt, munka ott

Küzdelmesek nálunk most a mindennapok.
Nem mesélek az autómizériáról, unalmas, viszont érdekes volt a nyaralásunk, amiről már az év elején lemondtunk, leginkább én nem akartam menni, D. pedig nem két hétre. Végül neki kedvezett az elmúlt pár hét.
A munkái azt mutatták, hogy jobb is, hogy nem mentünk, mindenki őt akarta és nem mellékesen a ház körüli munkáknak is nekiálltunk ( a melléképület szigetelése, tereprendezés, ezzel a hátsó udvar kialakítása, terasz, erkélyek, ősszel majd ültetés... )
Egyik héten itt a közelben ténykedett, már a pince szigetelése után, mikor felfedeztük, hogy egy helyen szivárog be a már késznek hitt pincébe a víz, teljes tanácstalanság, a gondolat, hogy vissza kell szedni az XPS-t, éberen töltött filozofálós éjszakák, miegymás. Közben egy-egy szabad délelőttjén itthon készítette elő a holnap érkező munkagépnek a terepet, amikor telefonon hívott a pincéből! -a kezemben megállt a fakanál-, féltem felvenni, biztos talált valami hibát még és talán olyan dühös, hogy egy dózeros elérhetőségét kell keresnem a neten.
Nem.
Mostazonnal keressek szállást, megyünk az Istriára, neki elege van mások hülyeségéből ( nem mesélhetem el részleteiben, a badeni építtető józan esze hagyta el a valóságot, felrúgva ezzel D. munkájának folyamatát - akkor úgy tűnt, hogy csak egy hétre, de aztán két hét lett belőle... ), találjak, foglaljak, csomagoljak, megyünk.
Másnap 11-kor már Rovinj-ban voltunk. Mindezt úgy, hogy a kedvenc stranduk felett közvetlen találtam szállást, 75petákért éjszakánként.

Hogy kisimultan hazaértünk, nekiestünk a pincének, egy délelőtt alatt megtaláltuk a gubancot, meg is oldottuk, így holnap jöhet a munkagépes temetni, szintezni, csak tudnám miért vagyok ennyire nyugtalan a ténytől, mikor örülnöm kellene, hiszen hat éve már, hogy erre várok.

Őrület, hogy annyi munkája volt az elmúlt években, hogy egyszerűen nem mert belevágni, most viszont toppantott egyet, merthát az idő közben robog, nem létezhetünk további hat, vagy ki tudja mennyi évig rendezetlen környezetben.