MÉG megvagyunk

A fürdőkádunkba reggelre beleesett egy pók. Egy gigantikus farkaspók. (Nem mértem meg, mert félek, hogy rám ugrik, de nyugalmi állapotban van vagy 5cm.)
Ezzel két baj van.

Az egyik, ami általában az élettel kapcsolatban is baj, az időzítés*. A másfél hete tomboló kíméletlenül perzselő nyarat ma reggelre felváltotta a húsz fokkal hűvösebb tél ősz. Gondolom mindenkit rosszul érint.
Általában zuhanyzom, de ilyenkor előszeretettel engedem fel a kádat, hogy legalább estére felmelegedjek. Ez innentől csak akkor működhet, ha az úrfiak valamelyike megszán, és valami módon kitessékeli a kádból és hamár: a házból a dögöt. Reggel M. nagyon örült a nyolclábúnak, mondván lehet forgatni vele egy filmet. (???)

És itt a másik baj, bár jelét nem mutatta félelemnek, de gondolom olyan közelre mégsem merészkedne a nyolclábúhoz, hogy meg is fogja. El nem pusztítjuk, azt nem hagyom (hogyisne, majd jönnek a többiek), de egyikünk sem olyan talpraesett éspervagy vagány, hogy kivigye. (Majd referálok. Talán.)
D. szokás szerint Bécsben, igen.


*Négy éve (mínusz nyár), hogy M. elkezdte a nyolcosztályost és a kérdésemre, miszerint mire lehet számítani, milyen a tanár-helyzet? azt a választ kaptam a már pár éve itt tapasztalatokat gyűjtő szülőktől, hogy minden okay, az egyetlen rettegett tanár, valamilyen számunkra kegyes okból távozott az iskolából. Bár innentől érdektelen volt, azért jól megjegyeztem a nevét.
Két éve, mikor A. kezdte az iskolát, meglepetésnek ott volt az angol mellett a név.
Mondom, mindig az időzítés a gond.

Ma

azért nem porszívóztam, mert a tartály tele, ki kellett volna vinni a hóban, fagyban, ordító szélben a kukához, de az messze van, vagy 100 méter oda, ugyanannyi vissza, ami ilyen körülmények között több, mint messze. Kitartás! Péntektől jobb lesz, már csak azért is, mert a napokban sielő* kissebb fiam aznap jön haza. Meglehet poros szobába érkezik, de itt lesz.


*Ott reggelente -20 fokra ébrednek.

téli-rege

A filmekben is, mikor a főhős valami bitang-eszelős helyzetben, amikor minden normál halandó ereiben megfagyna a vér és minimum megkukulna, nem, ő benyög valami marha vicces hasonlatot, vagy szentségel a vásznon. De mint tudjuk az csak játék, az életben nem így megy.
Ma is, mikor rohantam a jeges lejtőn elszabadult idióta, egyébként betépett kézifékkel otthagyott autóm után, csak az villant át az agyamon, hogy ez most mindjárt recseg és ropog, és jó ég, a D. mit fog ehhez szólni, hogy összetörtem az autót... pláne így.
Szóval nem, ilyenkor nem humorizál az ember, próbál túlélni és helyzetet-oldani.

brrr

Folyamatosan vakarózunk, engem ráz a hideg és folyton libabőrös vagyok, pedig csak levelet kaptunk, állatkánk nincs.
Komolyan! Hatodik évfolyam ez már, a kutya sem várt, ill. számított ilyen hírekre.
Méghogy tetvesek a gyerekek az ötödik és a hatodik évfolyamban! Eszem megáll!

Az enyémek nem, de este felügyelett mellett mosnak, megelőző samponnal hajat és eddig kétszer fésültem át őket - meg fogom őríteni a két fiút, még ma, azt hiszem.

burok

Ha az embernek negyven kilométerre járnak a gyerekei iskolába, a gyerekek megkülönböztetett hívóhangot kapnak, így az ember azonnal tudja, hogy valamelyik utazó hívja.
Ha míg odaér a csengő ketyeréhez és addig nem ájult el, csak azért lehet, mert a megtett úton és eltelt időben barkácsol magának egy elfogadható és ésszerű okot: itthonhagyott valamit az egyik az aprónépből és épp főhősünket kívánja leb.szarintani, merthát figyelhtett volna igazán és jobban!
Minden rendben van. A közel három év alatt kaptam máskor is szokatlan időpontban hívást. Talán háromszor, vagy kétszer. De egyre határozottan emlékszem.

Nagyon rövid ideig élt a vonal, alig egy lélegzetvételig, majd megszakadt. Ott maradtam a sírók és sikítók hangjával a fülemben, egy apró szófoszlánnyal, ami talán a fiamé lehetett - a kétségbeeséssel és a vég biztos tudatával. Persze semmi sem biztos. Csak a visszhangzó pánik hangjai a fülemben és a tudat, hogy baj van.
Foglaltat jelzett kétszer is. Majd nem hívtam újra, reméltem, hogy a fiam talán nem hagyja abba a próbálkozást.

Alattam már halad az autó és ekkor már D. is tudja mindazt a keveset, amit én is. Ráhagytam, szóljon ő az iskolának, nekem erre nincs időm, sem figyelmem...
A fülembe kapom az utasításokat, hogy itt jobbra, majd ötszáz méter után balra, lassítson, itt ötven a megengedett...
Pedig terveztem már többször, hogy be kellene járni a szakaszt, hátha egyszer valamiért szükség lesz rá, hogy ismerjem, de nem tettem, így most a navira kell hagyatkoznom. 10km után ismeretlen minden, csak a hang vezet és a szörnyű képek, melyekkel a folyton csapongó képzeletem riogat. És csak az út szürke szalagja halad alattam, az autó mintha állna.

Értem, leszakadt a mennyezet, de nyitva az ajtó, mielőbb szálljanak ki. Nem, a táskát hagyják a fenébe, pláne, mert mondja, hogy beszorult, megrángatta, de nem enged és nem, a telefont se keresse, csak szálljanak már ki, amilyen gyorsan csak lehet.

Nehezen találom a helyszínt, nekem itt minden új, tán egy másik úton érkeztek a településre, mert itt híre-hamva sincs balesetnek.
Hol vannak a gyerekeim?! 
A rendőrségen magyarázzák el az utat, hajtok végig a megadott szakaszon és irányban, egészen egy, az úton keresztben álló rendőrautóig, ahol a helyszínt biztosítók nem akarnak átengedni, míg el nem hadarom, hogy a buszon utazó kiskorúimért jöttem és magyarázhatom azt is, hogy igen, ők hívtak, tőlük tudom, hogy itt vannak.

A.-t látom meg először a büfé földig nyújtózkodó ablakán át, telefonál, egyenes derékkal egy bárszéken ül, beszél és figyel a vonal túloldalára. M. mellette áll, a kissebbem arcát nézi, figyel a beszélgetésre.
Egy picit nézem őket, már nyugodt vagyok, megtehetem, a saját szememel látom, jól vannak.
Már az idő is rendben halad, vissza felgyorsult a megszokottra.

De semmi érzelem ezen a két gyerekarcon.

Miután meglát a kettő kezd el remegni, mint két őzgida. Még karomba se zártam őket, ömlik a nagyból a szó, meséli mi történt.



Sokára értünk haza. Addig is többször átvizsgálták őket, míg odaértem, ki is kérdezték őket, szintén többször, de legalább gyorsan eltelt az idő, míg odaértem. ( 25 perc - mennyi? Nekik pár percnek, nekem egy jó órának tűnt. )
Aztán busszal (!!!) egy gyűjtőhelyre vitték a szerencséseket, ott beszélgettek velük, még egyszer felvették az adataikat és utunkra engedtek.

Reggel hétkor történt a baleset és a kettőm háromnegyed tizenkettőkor vetkőzött itthon és kopogott az előterünk járólapján a megannyi üvegszilánk.
Még az alsóneműjükből is hullott.

Közel egy hét után is ugyanazt gondolom, mint mikor a kérésükre előásott képeket néztem.
Burokban voltak a fiaim.
Nincs más magyarázat.

((( A. látta közeledni a darusautót. Megmagyarázhatatlan mód ugyanott, ugyanabban a testhelyzetben maradt az ütközés után, mint azelőtt. ( Tán ő volt a középső golyó. ) Pár kék és zöld folttal és a fején, ill az egész testén szétfolyt ablaküveg maradványaival úszta meg a történteket.
M. bezuhant az üléssorok közé. Mikor már módjában állt körülnézni és felmérni, hogy mi történt, akkor realizálta, hogy a hely, ahol ült, a mennyezet és a csomagtartó lándzsaszerűen alámeredő darabjaival volt tele. A homlokán volt hatalmas hupli, a bal combját végignyúzta és megrándult a felsőteste, ezt napokig fájlalta. És azt mondja, eztán sem köti be magát a buszban.

Kedden minden ellenállás nélkül felszálltak a buszra. )))

Nem aprózzák el

120 szavas fogalmazást ír angol házi gyanánt az a fiam, aki tíz éves és szeptember előtt alig pár kifejezést ismert angolul. Hála érte a rendkívül irgalmatlan, a tananyaggal szélsebesen száguldó, egyébként a fiam által istenített angoltanárnak.

.

Mutattam a srácaimnak a mai .hu-s guglit. És tudták, tudták, hogy mivégre leng a zászló.*
A suliban beszéltek róla a tanárok a gyerekekkel és a nagyfiam magyartanára kokárdát is viselt. 18 év külföldön töltött év után, külhonban megélni ezt, higyjétek el, nagy szó. Libabőrös élmény.

*Nem meséltem idén róla. Belőlem augusztus 20, ill. március 15 a legszentimentálisabb érzelmeket váltja ki. Ahogy halad az idő, egyre inkább.

Ma végre

hazajön M. a sítáborból és nyugi lesz, mindenki szépen kartávolságban, mert bizony piszok nehéz, ha az ember nem maga dönt, nem maga intéz, nem maga vigyáz. Nagyon hosszú volt ez a hat nap, amiről persze hallgatok, elég ha azt tudja, csak kicsit izgultam érte...

Mikor lett ekkora? ehhh!

rémes

Van abban valami hátborzongató, mikor tanítás alatt csörög a telefon. Látom, hogy a kissebb úrfi keres és egy pillanat töredéke alatt az is összeáll, hogy épp zajlik a tanítás, mégcsak nem is szünetben hív...
És a hang sem az övé, éltesebb férfi hangját hallom, de nem értem. Kétszer kérdezek vissza, mert egyszerűen nem értem amit mond. Közben vadul követik egymást a gondolatok, hogy ez most vajon orvos?, rendőr? úristen, biztos rendőr! és milyen nyelven beszél? miért nem értem?

Nyugalom, volt egy szó amit értettem: telefon, aztán meg, hogy busz, miért nem használ valami kevésbé nemzetközit?
És jött a felismerés, ez az ember magyarul beszél, csak töri: fentmaradt a buszon a telefon, itt és itt vár, amennyiben oda tudok menni...


Csak elhagyta a telefont. Nincs semmi baja. Normális vagy, hogy rögtön rémeket látsz?
Basszus.

Kis Vuk, nagy Vuk

szép sorminta szerint jönnek a rosszullétek, holtfehér, már majdnem szűrke az arca és gyenge mint a harmat.
Ezért ma A. egyedül ment iskolába.
Hogy odaért-e azt majd csak iskola után tudhatom biztosan. Többszöri kérésem ellenére sem hívott, ugyanis.

matek

Ebben az iskolában nagyon komolyan veszik a házit. Ha nincs kész, a delikvens mínuszt kap. Ha valamije hiányzik akkor is. ( Ez utóbbi is szigorúan beleszámít az év végi jegybe. Nem a szorgalmi jegybe, hanem a tantárgy évvégi minősítésésbe. Komolyan. )
Bevallom töredelmesen, a fentiek miatt, mindig megnézem, hogy az eslősöm ( ötödik évfolyam ) nem feletkezett-e meg valamiről, minden házija kész...
Ma duzzogva -könnyfátyolos tekintettel- háborgott azon, hogy a tanárnő azt mondta neki, hogy Pech gehabt! ( Peched van ) és ezt csak olyannak mondja, akik csalnak és rendszeresen másról másolják a házit, és csúnyán nézett rá.

Csórikám óra előtt vette észre, hogy nem a füzetbe, hanem a könyvbe kellett volna írni a megoldásokat ( ez nem munkafüzet, inkább feladatgyűjtemény, hely az alig...), és, hogy szépítsen a tévedésén, elkezdte bemásolni az eredményeket a füzetéből, a könyvébe. Az ügyeletes tanár épp belépett a terembe, észrevette, és szólt a szaktanárnak. Egyik sem hallgatta meg.
Mivel a tanárnő látszólag haragudott rá, szépen a fejébe vette, hogy neki csöngettek, ezzel elásta magát.

Ha a mínuszt azért kapta volna, mert a könyvbe kellett és ő nem oda írta, nem hívtam volna a tanárnőt.

nyafogós gyereknevelés

A fiúk alapvetően vidám, mosolygós gyerekek. Voltak. Nem is tudom hogy fogalmazzak, talán még csak gondolati szinten állt ez bennem össze, viszont sokszor aludni sem tudok, annyira nyomaszt. Felébredek az éjszaka közepén, és azon tördelem a kezeimet, min tudnék úgy változtatni, amivel a srácaim is elégedettebbek lennének. Merthogy ez baj. Elégedetlenek.
Sokat vannak úton, egy órát reggel és délután az iskola és az otthonunk között. Délután a tízéves hetente kétszer megy edzésre a tizenhárom háromszor ésegyszer a nyolcadik órája miatt négy után ér haza. Fáradtak, és még gyerekek, nagyon gyerekek. Lógnának, bambulnának időnként, ha lehetne. De vagy az említett köreiket futják, vagy tanulniuk kell és leckét írni...
Mindketten gyorsan tanulnak, csak: nehezen állnak neki, noszogatni kell őket és a telefonokat elszedni mikor hazaérnek, kizárva ezzel a zavaró, időfaló cseteléseket, játékokat. Persze nyafognak, hosszú képet vágnak, meg puffognak. Én meg már elvárnék ezt-azt.
Nem szeretném azt lesni letették e az időrabló ketyeréket, valóban nekiálltak-e a dolguknak. Nagyok már, de nem látom bennük a tennivágyást, a kötelességtudatot. Ill. nem este nyolckor, mikor rádöbbennek: elfeltekztek a két hete feladott prezentációról, a négy oldalnyi matekfeladatról, vagy a tengernyi angol szóról, amit meg kellett volna tanulni... Az meg, hogy hajnali hatkor jelennek meg riadt tekintettel, fogkrémtől habzó szájjal, kifittyenő fogkefével kisgatyában azzal, hogy húsz lapos A4-es vonalas kellene margóval, mert betelt a német iskolai füzet, az már nem billent ki a nyugalmamból. Írószert megszégyenítő készleteim vannak épp ezen helyzetek épeszű túlélésére.

A telefonok kiirtásánál kellene kezdenem - ha már ők nem bírnak egyensúlyra lelni- és az edzővel is beszélnem kellene. De mit?
Mozogni kell, edzés nélkül még lomhábbak lennének, elpuhulnának.
Ha teljesen kiveszem a kezükből a technikát, lemaradnak és kiesnek a véráramból.
Bár tudnám mi a helyes, működőképes megoldás!

Annak, ha valaki külföldön éli az életét,

számtalan előnye lehet. És hátránya. De ez a mai egy szép nap, maradok hát a pozitív felhangnál.

1. Mindig úgy gondoltam oltári szerencse, hogy nem élnek a közelükbken magyar családok, nekem soha a büdös életben nem köszönhet senki ( redszeresen pláne ) csókolommal.
Erre egy héten belül már másodszor csapott állon a nagyfiam egyik osztálytársa ezzel.

2. Két éve, az első hetekben M. többször is azzal jött haza, hogy sok olyan kifejezés van, amit az osztálytársai használnak, de ő még soha nem hallotta, és nem is érti őket. Semmi baj fiam, figyelj oda jól, jegyezd meg, aztán majd elmagyarázom...
Ennyit pedig a szitokszavakról.

van önbizalma

Este nyolc óra negyvenkor áll neki a plakátjának ( kedvenc zenész ismertetése ), holott már hétfőn tudta, hogy a holnapi angolra kell. Asszisztenst játszatott velem: nyomtatsd ki, vágd ki, légyszi-légyszi meg boci szemek az összekulcsolt kezek felett...

A féltett lemezeimet hiába kérte.

Édes istenem, mit ártottam?

Tíz perce nevet a saját nyomorán - próbál szépen írni, ami pihenten sem megy- meg még be is fenyítettem, miszerint szétrúgom a füstös fenekét holnap, ha mégsem kerül sorra, miután engem zargat fényes este...

3. az iskola malmai gyorsan őrölnek

a "szeretettel vár a magyartanárnő a nagyszünetben"-re azt válaszoltam, hogy rendben, holnap ott leszek.
Erre válaszul most, ill., pár perce hívott az igazgató, arra kérne hagyjam a dolgokat ahogy vannak, az iskola alapítása óta így van, hogy egy bizonyos (beszélt) szint felett a haladó csoportba kerülnek a diákok és ez működik, ez jó, és ez a fiam érdeke...
Még fel sem eszméltem, már a magyartanár volt a vonal túloldalán, azt mondja az A. semmivel nem ír rosszabbul mint a Magyarországról érkezett gyerekek többsége ( krisztusom! ), érdeklődő, ügyes, szépen dolgozik és kérdez, nem lesz vele semmi gond, de karácsony környékén beszélünk még a dologról és ha akkor is úgy gondolom sok neki, nem bírja, akkor átmehet a másik csoportba.
És az egyéni fejlődés alapján kapja majd a félévi és az évvégi jegyet. 

Két évvel ezelőtt az akkori magyartanár három hét után kijelentette, hogy az addig látottak alapján M. meg fog bukni magyarból. Most meg azt hallom, hogy az egyéni fejlődést nézik.

Biztos bennem van a hiba, de én már attól felkaptam a vizet, hogy az osztályfőnök következetesen "anyukának" szólít, hogy "tetszik"-el, ráadásul ezen telefonbeszélgetés után teljességgel értetlennek kell éreznem magam, mert mi sem természetesebb, minthogy egy teljesen kezdő írni és olvasni tudó gyereket betesznek egy haladó csoportba.
Jó, rendben, ne szóljak bele az ő dolgukba, mert ehhez én nem értek, hát hallgassak ( ezek szerint karácsonyig kell ), de ettől még itt vannak a bökdöső kérdőjelek.

2. kiegészítés az előző posztban leírtakhoz

A haladó magyar csoportba olyan gyerekek járnak, akik Magyarországról ingáznak, - emígyen négy évig otthon tanultak, magyarul, vagy olyanok, akik a helyi népiskolából mentek ebbe a gimnáziumba tanulni. Abban a népiskolában a gyerekek tanulnak heti egy-két órában magyart, nekik vannak alapjaik.

Most teljes a kép.

1. egy pindurit felkaptam a vizet

No, nyolcosztályos gimnázium, magyaróra.

Két évvel ezelőtt kezdődik a történet, sőt még egy évvel az előtt: amikor a nagyfiam úgy döntött, vállalja a sok buszozást, jár a távoli iskolába, mert milyen remek lesz a sok egyéb mellett megtanulni magyarul írni, olvasni.

Fontosnak tartottam, hogy tudjanak magyarul, ezért így beszéltem mindig a srácokkal, magyar dalokat énekeltem, magyar meséket meséltem, ha épp olyan könyvet vettek le a polcról, akkor németet is, de a számottevő mindig a magyar volt. Ugyanakkor írni nem tanítottam őket, olvasni ugyan olvastak rövid meséket, de csak ritkán, abban rutin nem alakult ki.

Két évvel ezelőtt, a tanítás kezdete után három héttel behívatott a magyartanár, hogy gondok lesznek a fiammal magyarból. És elém tette az azon a héten írt, általam már aláírt tollbamondást, ami szinte csupa-csupa piros volt, lévén a fiam csak elvétve tett ékezeteket.
Én ugyanezért az irományért megdicsértem: a kettősbetűk rendben, toldalékok, ragok, igekötők rendben, hát istenem, az ékezetek jelentős része hiányzott...
Szóval, három hét után hivattak be és a tanár linknek nevezte a fiamat, meg azt mondta, neki ezt már tudnia kellene. Pláne, hogy ekkora a szókincse.
Elmondtam: a fiam itt született, magyarul nem tanult csak otthon; írni, olvasni, pláne nyelvtant otthon sem. És szó sincs róla, hogy link lenne a hozzáállása, ő épp a magyar miatt választotta ezt az iskolát.
Ezen a ponton volt egy kis verbális szkander: én elmeséltem ugye a gyerek előéletét,  ő pedig azt, hogy a gyerekektől nem vár mást, csak azt, hogy azokat a szavakat tudják helyesen leírni, amik a könyvben szerepelnek. És hogy ez nem lehet nehéz ekkora szókinccsel, meg különben is, szóképet kell tanulni...

Közben 100-150 szavas házi fogalmazásokat kellett írni házi feladat gyanánt és a fiam a nagy szókincsével ugye olyan szavakat is leírt, amik nem voltak benne a könyvben, sok-sok hibával, a szavakat ékezetüktől megfoszva, lelkesedésében lendületesen írva, pl.: aszt, előt, tolal... közben magyaráztam a szótőről, elővettem a Mosómasát...
Mindvégig biztattam, menni fog, amikor kész volt egy hf-tal, átbeszéltük a hibákat, de nem engedtem kijavítani, mert akkor nem látja a tanár, hogy mit nem tud és így idővel bizonyosan visszanyal majd a fagyi...

Mindenesetre a szóképet-kell-tanulni beszélgetés után, hétfőn reggel betelefonált a D. a suliba, megkérte az osztályfőnököt, hogy a M.-t tegyék át a kezdő csoportba -hadd tanulja az elejétől a magyart, legyen alapja a háznak, mert különben összedől-. Már aznap a másik csoportba mehetett a haladó csoportba.
Szépen fel is jött, az ékezetek a helyükön, előfordulnak hibák, de nem jellemző már egyik sem, a leggyakoribb hibája, hogy a hallott "sz" helyett a német megfelelőjét írja: "s".

Annakidején a beiratkozáson, véletlenül épp az igazgató állt a pultnál ( két évvel később szintúgy, de ez mellékszál ), vele beszélgetve töltöttem ki a papírokat. A rubrikánál, hogy milyen anyanyelvű a jelentkező, hosszabban elbeszélgettünk, az igazgató azt mondta nincs jelentősége annak mit írok be. De mert a fiam ( M. ) önmagát ott magyar anyanyelvűnek vallotta, végül azt írtam, hogy magyar-német. Így, kötőjellel, gondoltam a csoportok besorolásnál úgyis felmérik a szintet, és aszerint kerül németből nyilván haladóba, magyarból kezdőbe.
A szintfelmérő elmaradt -a gyerekeket megkérdezték, és aszerint, hogy mit válaszoltak kerültek ide, vagy oda. A fiam németből a kezdőbe, magyarból a haladóba...

A fentiekből kiindulva, azt gondoltom öreg medvét nem lehet még egyszer csőbehúzni, meghagytam az A.-nak, ha bárki, bármikor kérdi: ő német anyanyelvű, nehogy mást mondjon! A jelentkezési lapra német-magyar került, ő pedig következetesen kitartott a német anyanyelvűség mellett.
Egészen addig, míg az első magyarórán meg nem kérdezték, mint minden gyerkőctől, hogy tud-e magyarul. Csórikám mondta, hogy tud és azt mesélte, utána hiába mondta, hogy olvasni és írni nem, mert szerinte ezt már nem hallotta senki.
No, ő így került németből és magyarból is a haladó csoportba.

Gondoltam kicsit kivárunk, hát csak feltűnik, ő nem abba a csoportba való. ( Lényeges, hogy ezt az osztályt más tanárok tanítják, mint M.-éket. ) A változatosság kedvéért  A. már most tesz ékezeteket, viszont a fokozásnál pl. csak egy "b"-t ír, a "-val", "-vel"-lel most ismerkedik itthon, velem, és hadd ne soroljam.
Ezek azok a dolgok, amikbe majd belejön, tudjuk, de egyik napról a másikra nem mennek. Ugye ezt nem kell magyarázni.
Ők is írtak már tollbamondást, tizenöt szóból nyolcat írt le helyesen az első héten, abban még hiányoztak az ékezetek. Amikor visszakapták, a tanár azt mondta, ha egy hibája volt valakinek az szép, ha több az rossz. Én megdicsértem, ő meg az orrát lógatta.
( A szót, hogy "dzsúsz", ékezettel, de a végén is "zs" -vel írta pl le. )
Kis morfondír után írtam egy velős, udvarias levelet az osztályfőnöknek, ismertetve a helyzetet (nem tanult magyarul írni, olvasni...) arra kérve, tegyék őt át a kezdő csoportba. A válaszában biztosított róla, hogy intézkedik.
Ez múlt hét keddjén volt, aztán nem történt semmi. Rövid levélkét sem kaptam, hogy megbeszélte, mehet, vagy épp nem mehet a dolog, semmit.
Tegnap reggel írtam újfent, gondoltam hétfőn elolvassa és legalább ad valami választ.
Még este válaszolt, hogy beszélt a tanárokkal, szerintük semmivel nem tud kevesebbet a fiam, mint a többiek és a fiam érdekeit nézve az lesz a legjobb, ha marad a haladóban.
És amennyiben nem értek egyet ezzel, kedden szeretettel vár a magyartanár a nagyszünetben.

Ja, és

tegnap teljesen véletlenül ( nem gondoltam, hogy ezt fontos tudnod - A.) tudtam meg, hogy a fiam mind németből, mind magyarból az erősebb csoportba került. Totál döbbenet.
De ezt nem értitek miért írom, viszont most nincs időm kifejteni, de már két éve, hogy folyton csak fejben blogolok erről az iskoláról, itt lenne az ideje le is írni.
Nomajd!

elveszett dolgok

Kedden a nagyfiam elhagyta a kabátját, nem gáz, elvileg a kosárcsarnok gardróbjából nem tűnhet el. Vadiúj egyébként.
Tegnap délután a kisfiam hagyta a kabátját a buszon. ( De úgy, hogy még csak nem is rémlett neki, hogy hol hagyta el. Ma reggel a suliból szólt vissza, hogy a szekrényében nincs, ezért remélem, hogy a buszon tán csak meglesz. )
Három a magyar igazság ( a ráadást köszönettel visszautasítanám ), a reggeli buszon a teljes rajzfelszerelését hagyta ma szintén ő. Ahogy a tegnapi, a mai busz is bécsi járat, így, hogy viszontlátjuk-e bármelyiket is, az már az utazóközönség emberségén múlik.

Kérném a Világmindenség közbenjárását arra vonatkozólag is, hogy találjon vissza a szept. 5-el elhagyott príma, megbízható alvókám is ( eheti tapasztalataim alapján ehhez fűzöm a legkevesebb reményt ), mert a hiányok elviseléséhez különben nem lesz energiám - a veszteségek értékét, azok pótlását, most hagyjuk.

A csavargó szeptembert láttátok?
Senki?

kicsi, nagy

Tegnap megjött a nagy eső is hálisten. Van minek örülni, mert az eddigi kétkedésünk, félelmeink ellenére nem ázik be a pince, így már tényleg jöhet a munkagép, betemetheti a drenázst.

Szintén aggodalomra adott okot anyu őrült ötlete M. szülinapi meglepetésére. Mikor előállt a farbával, azt gondoltam, ilyen nincs. Ezt a legfelkapottabb, legdrágább, legronygyrázósabb telefont nézte ki és azonmód lendületet is vett, hogy megveszi, az alig 13 éves válassza ki a színt és már az övé is.
Ezen a ponton álltam a sarkamra, hogy azt már nem, a lelki nyugalmamért,- hogy elérjem suli után ha kell és a mindennapos vitákra, - hogy mennyit bögyözi éppen, bőven megfelel egy mezei, alap, lehetőleg minél kissebb tárhellyel, egy ilyen csillivilli luxusketyere túlzás arra, hogy hétköznap délutánonként a párnám alatt, a szekrény tetején, a fürdőszobaszekrényben, vagy a fantáziám szabta határokon belül v.a.l.a.h.o.l lapuljon lehallkítva.
Erre a jóakaratú, grandiózó terveket dédelgető anyám megkerülve engem, félrevonva a nagyfiamat, és elhúzta a mézesmadzagot: válassz, mindegy, megveszem.
Esküszöm már arra gondoltam, hogy a nyár elejei kivizsgálások után elhallgatott valamit, és tán azért szórja amije van - merhogy már mindegy.
Közben M. kiötlötte, hogy nem akar céltábla lenni, neki olyan nem kell, pláne mert mindenkinek az van.
De mert A.-nak is jó lenne egy telefon, amin elérhetem, megkapja ő a M. két éves telegrácsát, ami smart, alap és alig van rajta tárhely -hálisten, de ezt még én választottam ügyesen- ő továbbra is választhat egyet.
Én továbbra is rosszul vagyok az egésztől, noha tényleg megfontolt volt - anyuval ellentétben- M. mikor válaszott, de a ketyere már úton van felénk, holnapután itt lesz, ami azt ist jelenti egyben, hogy innentől minden gyerekem kezében ott lesz a világ kulcsa* és én hányok tőle, következetesség ide, vagy oda.

*messenger, google, youtube, játékok...