a madár, a tű és a covidos orvosok

Másfél hete vasárnap M. kicsit megmozgatott minket, a kölcsönbe kért és kapott kamerás drónnal játszottunk odakint. Nem hiába jár oda ahova, szenzációs felvételeket készített, de ez csak mellékszál, amit mesélni szeretnék az akkor kezdődött, amikor félig átfagyva a szőrgyerekkel bementünk a házba. Az erkélyajtó előtt egy vörös vércse ült, fura pózban tatrott szárnyakkal.

Azonnal összekombináltam, hogy én tehetek róla, én ragasztottam a repülő varjmatricákat az ablakra, tuti az csalta ide ezt a szegény állatot. Indult az őrült telefonálgatás, az első, jobb híján az állatorvos, mert nem találtam csak német madármentőket, osztrákot egyet sem. Szóval a szőrgyerek orvosa vasárnap, covidosan is felvette a telefont, bár segíteni nem tudott. Úgy egy óra leforgása alatt elértünk 4 embert, az első a vadász volt, aki készségesen felajánlotta az állat "eltakarítását", ami még D.-ből is indulatot váltott ki. Közben szelíden próbáltuk repülésre késztetni a madarat, hátha nem törte el a szárnyát, de ő csak tovaugrált, a szárnyát továbbra is lógatva. A negyedik* elért jóakarónak az volt a megoldás-javaslata: a madarat fogjuk be egy takaróval, tegyük egy kilyuggatott oldalú dobozba, a dobozt állítsuk reggelig egy nyugodt helyre, majd másnap vigyük állatorvoshoz. De ha szilánkosra törött a szárnya, hiába minden, az állatot elaltatják. Itt  D. szentségelt, én majdnem bőgtem (én hibám), mire a madár elrepült.

Időnként és pár nap erejéig a létem fájdalomcsillapítő-függő. Ilyenkor nehézkes a lét, de nem csak számomra, velem is. Amikor már fordul a dolog és jobban vagyok, apróbb tevékenységekre képes vagyok. Példának okáért: pakolgatok. Előző este a gardróbból előkerült egy, már 13 éve lejárt EpiPan, amit -ezek szerint még 1000 éve- a méhallergiám miatt kaptam, de arról fogalmam sincs ez a példány mit keresett ott, bár az rémlik, hogy időnként a kezembe került, de arra nincs magyarázatom, mi a csudáért nem dobtam ki rég. Gondoltam majd most. De előtte jól megnézem, újra elolvasom hogy működik... Valahogy elrobbant a kezemben, és beleállt a tenyerembe. Persze még mindig nem tudom hogy működik, de azt már igen, melyik vége harap - kupakon keresztül b.szki!

Persze rajtam kívül csak a szőrgyerek volt itthon, gondoltam szólok D.-nek, bajt csináltam, legalább tudják mitől dobtam fel a pacskert, mért öntött el az adrenalin - és hogy bocsi, meg nem volt szándékos. 

Erre is van ismerős, mentőorvos, D. felhívta - nem hiszed el, de ő is azért volt elérhető, mert otthon halódik coviddal. Szegény. És nem hülyézett le, sőt, estefelé hívott mi lett, kellett-e mentő. 

Szerencsére lejárt volt a cucc, de a kezem azóta is fáj, lelkesen ismerkedek a magyarok istenével.

*Fertő tavi madármentő szervezet munkatársa. Mondta azt is, vigyük fel az állatot hozzájuk. Közel 2 órás autóút - de terveztük, hogy elvisszük.

Miután elrepült a madár, D. visszahívta a pasast, ő is olyan boldog volt mint mi.

A bejegyzés, amelyből kiderül,

mennyire nem bírom a stresszt éspervagy nem vagyok normális, ill., bizonyos kérdésekben mennyire állhatatos tudok lenni.

Ez az epizód még korábban, kevéssel augusztus közepe után kezdődött. 

Egy tizensok éve zabolázhatatlan bigyó miatt rendszeresen meg kell jelennem a belgyógyászomnál. Az enyém, igen: volt időszak, amikor kéthetente boldogított a tűivel, tappancsaival, meg ultrahangjaival, szóval a birtokos jelző jogos. Persze buzgón kerülöm a szeánszokat, így ezúttal 3 elmismásolt alkalom után jelentem csak meg a rendelőben, egy pénteki napon. Az ég adta világon minden vizsgán vizsgálaton dicsérettel átmentem, és teljes eufóriában hagytam el a színteret. Könnyű és boldog volt a lekem egészen hétfő reggelig, amikor volt szerencsém megnyitni és elolvasni a laboreredményeimet tartalmazó mailt.

A szívem a bugyimban landolt és elöntött valami mérhetetlen szomorúság: ennyi volt, el kell kezdenem írni kedves, személyes gondolatokat a fiúknak azon majdani eseményekre amelyeken majd nem lehetek jelen. Persze mielőtt a búbánat teljes mértékben letaglózhatott volna, bekapcsolt valami vészmegoldó a fejemben és fejestugrottam a net világába felkutatni minden fellelhető infót magyarul és németül arról, hogy lehet életmódváltással menteni amit még lehet. (Nem mintha eddig ne kellett volna lemondanom erről-arról, de a mostani helyzet drasztikusabb megvonást kívánt.) Egy huszárvágással átállítottam az étkezésemet, ami nem mellesleg némi felesleg leolvasztásával is jár - még zajlik, remélem. Azt nem állíthatom, hogy nem vagyok éhes, de éjszaka például soha. 

A fogyásnak örülök és remélem, jaj, nagyon remélem, hogy az értékek javulnak, ami november elején majd ki is derül.

Miután már két hete éheztem életmódot váltottam, egy anyuval folytatott beszélgetés* közben jöttem rá, hogy nem halálos mértékű a HDL szintem, az csak az LDL amit annak néztem. Mielőtt bárki, egy kézlegyintéssel leírna: nem teljesen vagyok idióta, közben rájöttem a történtek melyik pontján állt tótágast a józan eszem és min csúszott félre az értelmem: a mailben állt egy megjegyzés a dokitól, bocs, dokiMtól, miszerint a HDL túl magas, utána FELKIÁLTÓJEL - érted, minek hatására a pánik ködén át összekutyultam a két értéket. Persze ettől még egyik érték sem túl jó, de talán nem most fordulok le a székről egy vérrög miatt...

hát így.

*Igyekeztünk összevetni az ő laborlapján álló -tól, -ig értékmeghatározásokat az itteniekkel. Eközben derült ki a tévedésem.

Hajnali négy óra húszkor egy gondolatra ébredtem. Nagyon határozott volt és megnyugtató.
A baj az, hogy aztán már nem tudtam visszaaludni.
És a forgolódás, koncentrálás közepette a gondolat is elveszett.

Hogy valami jó is legyen a napban, most megyek és lefekszem aludni.



Hahahaha

nyafogós gyereknevelés

A fiúk alapvetően vidám, mosolygós gyerekek. Voltak. Nem is tudom hogy fogalmazzak, talán még csak gondolati szinten állt ez bennem össze, viszont sokszor aludni sem tudok, annyira nyomaszt. Felébredek az éjszaka közepén, és azon tördelem a kezeimet, min tudnék úgy változtatni, amivel a srácaim is elégedettebbek lennének. Merthogy ez baj. Elégedetlenek.
Sokat vannak úton, egy órát reggel és délután az iskola és az otthonunk között. Délután a tízéves hetente kétszer megy edzésre a tizenhárom háromszor ésegyszer a nyolcadik órája miatt négy után ér haza. Fáradtak, és még gyerekek, nagyon gyerekek. Lógnának, bambulnának időnként, ha lehetne. De vagy az említett köreiket futják, vagy tanulniuk kell és leckét írni...
Mindketten gyorsan tanulnak, csak: nehezen állnak neki, noszogatni kell őket és a telefonokat elszedni mikor hazaérnek, kizárva ezzel a zavaró, időfaló cseteléseket, játékokat. Persze nyafognak, hosszú képet vágnak, meg puffognak. Én meg már elvárnék ezt-azt.
Nem szeretném azt lesni letették e az időrabló ketyeréket, valóban nekiálltak-e a dolguknak. Nagyok már, de nem látom bennük a tennivágyást, a kötelességtudatot. Ill. nem este nyolckor, mikor rádöbbennek: elfeltekztek a két hete feladott prezentációról, a négy oldalnyi matekfeladatról, vagy a tengernyi angol szóról, amit meg kellett volna tanulni... Az meg, hogy hajnali hatkor jelennek meg riadt tekintettel, fogkrémtől habzó szájjal, kifittyenő fogkefével kisgatyában azzal, hogy húsz lapos A4-es vonalas kellene margóval, mert betelt a német iskolai füzet, az már nem billent ki a nyugalmamból. Írószert megszégyenítő készleteim vannak épp ezen helyzetek épeszű túlélésére.

A telefonok kiirtásánál kellene kezdenem - ha már ők nem bírnak egyensúlyra lelni- és az edzővel is beszélnem kellene. De mit?
Mozogni kell, edzés nélkül még lomhábbak lennének, elpuhulnának.
Ha teljesen kiveszem a kezükből a technikát, lemaradnak és kiesnek a véráramból.
Bár tudnám mi a helyes, működőképes megoldás!

Annak, ha valaki külföldön éli az életét,

számtalan előnye lehet. És hátránya. De ez a mai egy szép nap, maradok hát a pozitív felhangnál.

1. Mindig úgy gondoltam oltári szerencse, hogy nem élnek a közelükbken magyar családok, nekem soha a büdös életben nem köszönhet senki ( redszeresen pláne ) csókolommal.
Erre egy héten belül már másodszor csapott állon a nagyfiam egyik osztálytársa ezzel.

2. Két éve, az első hetekben M. többször is azzal jött haza, hogy sok olyan kifejezés van, amit az osztálytársai használnak, de ő még soha nem hallotta, és nem is érti őket. Semmi baj fiam, figyelj oda jól, jegyezd meg, aztán majd elmagyarázom...
Ennyit pedig a szitokszavakról.

álltam

jobb kezemben az alig pár hónapja rendelt profi hajvágó olómmal* és néztem a cirókseprűre megtévesztésig hajazó ( ! ) hajszálaimra, mi legyen?
Nekem az önfazonírozásról mindig a sok közül az egyik unokanővérem jut eszembe, aki a hűtleség okozta fájdalmában és hiszti öhm dühében a saját haját csonkította meg, bár neki van szempillavágó múltja is, de ez már igazán nem tartozik ide.
A mérleg nyelve a ne csináld! felé billen, pláne, mert még soha nem csináltam hasonlót sem, hátul nincs szemem, mihez viszonyítsak, az egyenes hogy nem lesz görbe?
Ugyanakkor mit veszíthetnék? Utoljára a hirtelen felindultságnak is az lett a vége, hogy a fodrásznak fizettem, itthon meg magam igazgattam, legalább elől legyen egyforma hosszú a két oldal.
Tegnap este anyu is arra kért, gondoljak rá majd hétfőn, mert ő már most fél, kapott időpontot a fodrászhoz, úristen mi lesz? a vész, a tragédia karnyújtásnyira, ő már nem is érti mi vehette rá a telefonálásra, mégis inkább le kéne mondani...

Az első nyiszatolás után, már ment mint a karikacsapás, hullottak a hajvégek...
Egyenes, egyforma hosszú hátul meg úgyis csak azok látják, akiknek hátat fordítok.



*idő közben többszörösen visszajött az ára.
Már olyan frankón megy a hajvágás, akár szalont is nyithatnék, ha nem kellene mások fejéhez/hajához nyúlnom, ugye.

Lyme-folt

Tulajdonképpen és részemről már lerágott csont. Még tíz napig szedem az antibiotikumot, hat hét múlva visszamegyek egy vérvételre, ami bizonyítani hivatott, hogy a szervezetem lebírta a bacit és végeztem.
De tanuljatok már a hibámból. Ha szabadban töltött órák után kis felületen viszket, vagy ég ( nekem éget ), de másnapra ( mint az én bőrömön ), harmadnapra el is múlik, figyeljétek a helyet, talán nem is tűnt el teljesen, talán fürdés után látható, ne adj isten még nő is, esetleg máshol is feltűnik egy másik ( esetemben nem ), szeliden növögető, a neten talát tipikusnak nevezettől eltérő folt és nem múlik, még két hét múlva is makacsul tartja magát ( én még akkor sem eszmétem ), menjetek orvoshoz.

A leírás szerint jellemzően kullancs okozza. Meggyőződésem szerint viszont nem attól kaptam. Nem, mert tévedhetetlen vagyok, csak a hosszú évek tapasztalata miatt merem kijelenteni. Bennem már annyi kullancs volt, hogy teljesen kizártnak tartom, hogy egy ilyen belém csimpaszkodó dögöt, légyen bármilyen apró, -legkevesebb- huszonnégy órán keresztül nem vettem észre.

Persze van gubanc is: attól, hogy nem jelent meg a folt, még fertőződhet valaki. Az esetek 40-60%-ában ( honlapja válogatja, hogy melyik szám a helyes ) jelenik csak meg. Ha folt van, hamarabb el lehet kapni és kivégezni a bacit. A folt jóbarát.

Ha sokat tartózkodtok a szabadban, kis időt szánjatok rá, olvassatok utána, a Lyme-kór ellen nem véd az oltás.
És nem kell elhinni a csak nyáron találkozhatsz kullanccsal szöveget. Már volt bennem februárban és október végén is, nem csak tavasszal és nyáron.


Eldugom, mert szemérmes vagyok, de kattintás után megnézhetitek a hírnökömet.
( Az orvos méricskélésre szólított fel: figyeljem, mert nem nőhet az antibika szedésének nyolcadik, tizedik napja után. Amennyiben mégis, akkor bizony nem hat a gyógyszer. Ezért fényképeztem le. )

kép a netről, hogy ne a lábam jelenjen meg a kezelőpulton

Fürdő után, a meleg hatására jól látható

Ilyen volt nyuglami állapotban

Amikor először jártam a dokinál, feltépte a függönyt és az ablaknál állva, letolt nadrággal, a félig pucér sejhajomra tépett húzott blúzzal mutogattam neki, hol sejlik a folt széle, de a természetes fény sem segített sokat, ha nem mutatom, aligha látja.

életemben

nem volt még ilyen sz.r születésnapom.

Remélem ezzel a mondat végi ponttal le is zártam, reggelre elfelejtem az egészet, az égből pedig kakóskalács hull csillagok helyett.
Már megint bőgnöm kell. Csokkolom.

Nyau

Finom szóval kínáltam magunkat és ínyencségeket, egyszerű helyet, de nagy szeretetet, hiába. Szó nékül bevetette magát a bozótba, a saccolt korához képest meglepően fürgén.
Csalódottan szálltam vissza az autóba - a villámcsapásként jött ötletek jól szoktak elsülni.

No, így nem lett macskánk.

Szolgálati

Már annak, aki még visszatalál.
Bezártam. Észrevetted, tudom. Nem jó azt hallani, ha valaki azt mondja a telefonba, mintegy érvként, hogy "olvastuk a blogodban".

Hinnye, ez, de nagyon nem hiányzott!

Tegnap levágtam a bal kisujjam végét. Nem az utolsó ujjpercemet, vagy ilyes, csak a végét.
Gondoltam elmesélem, hogy sajnálgassatok kicsit. Nem az ujj miatt, dehogy, az nem olyan vészes, csak egészen kicsit lüktet és csak pár órát nem aludtam miatta, pedig a köhögés miatt már alhattam is volna - csak mert ilyen hülye vagyok, hogy a karácsonyra, anyutól kapott spécibevonatos tepsire vigyázva, nem a felületén, hanem attól gondosan elemelve vágom a kalácsot - vele az ujjam skalpját.

Úgy

öt perce készítettem reggeli kakót Á.-nak tejből és őrölt kávéból.
Szűréssel mentettem a tejet.

Szóval az elmúlt év

aminek a második feléről jóformán nem is írtam. Ejnye.

Volt a nyár, amit mi a fiúkkal autó nélkül éltünk meg (valahol itt szakadt félbe a rege), majd az iskolakezdés a rengeteg utazással, ami egy hónap után egész elviselhető lett - miután a tecchalott autónkat végül mégis sikerült életre kelteni. Nagyjából ebben az időben a tanítás is beindult M. iskolájában, a sok tanári továbbképzés miatt hiányzó tanárok lassan visszatértek, lassan kiderült ki, melyik csoportban fog tanítani (a német és a magyar órát két külön csoportban tartják a gyerekeknek aszerint, ki magyar, ki német anyanyelvűnek vallotta magát beiratkozáskor (!!!)) és szintén lassan beállt a kezdetben orbitális pofonként csattanó követelményszint (az angoléra célzok).
Közben, alig egy hónapja sorrakerült fogadóóra következményeként leesett a kő is szívemről, mert addig biza présben éreztem magam, ugyanis csak kevés tanártól kaptunk visszajelzést, a kétely meg csak a biztostól múlik...

Októberben történt még, hogy visszaigazolást nyert azon örök érvényű, immár saját bőrön megtapasztalt Murphy-törvény, miszerint ami eltörhet, az el is törik. Az én esetemben össze : egy, már megszokottnak, úgyismint rutinszerűnek érzett (ködös) reggeli elindulást feldobtam egy, a házunk előtt parkoló (előző nap nem volt ott) autó összemorzsolásával, mindezt úgy, hogy a mi autónknak semmi, SEMMI baja nem lett, míg a másik...
A lelkemről nem is beszélve.

Kiderült az is, hogy kissebb fiam olyannyira nem szeret tanulni, hogy inkább megtanul bármit percek alatt, csak vissza se kelljen néznie - mehessen játszatni, mert minden más időtöltés szerinte csak elvesztegetett idő. A számonkérések értékelései alapján nem kell dünnyögni vele: tudja, kész.
A nagyobbunkat visszont, A.-val ellentétben figyelni kell és elküldeni időnként (rendszeresen) pihenni, játszani, mert figyelmeztetés nélkül nem tenné. Tudom, szerencsés a hozzáállása, de nálunk mindent végletekben kell érteni. Ha szorgalmasak, akkor nagyon, ha a nyunyó ráül a vállukra, világfájdalom mellettük megmaradni, ha boldogok, az égig szárnyal a lekük... stb.

A karácsony futkosós volt, de viszonylag nyugis és sikeres -hehe, hiszen 3 év után először sikerült feladni is a képeslapokat, amik meg is érkeztek, még 24-én Londonba is, pedig csak előző pénteken adtam fel-.
Az óból az újba koccintással, tüzijátékkal léptünk, aztán három napot maradt a szilveszteri társaságunk, majd az itt zárva tartó vízkereszti ünnepnap után, tegnap útra kélt kicsi és nagy, hogy a két hét pihepuha, zölden és pirosan csillogó nyugi után ismét felvegye a kesztyűt.



Elvileg visszatértem.

Folyton

listát írok. Nem papírra, csak fejben a teendőkről, beszerzendőkről, a nap lefolyásáról.
A fiúk már elmentek és én átgondolom mit kell tenni. Kedveseket és unalmasakat és talán utáltakat (felmosni nem szeretek - uána jó, de nekiállni!).
Van az úgy, hogy annyi minden van azon a megfoghatatlan listán, hogy úgy érzem összeroppanok alatta és a letaglózott, mázsás súlyú tagjaim egyszerűen nem mozdulnak. Nézek ki a fejemből és igyekszem rábírni magam arra, hogy elinduljak.
Ilyenkor a tűz segít. Amint sikerül elporoszkálnom a kandallóhoz, már jobb. Mire elkezdenek nyögni a fahasábok a tűz emésztő erejétől, már belém is visszaszáll az élet.

Ha valaki búskomorsággal jön, ne adj isten depresszióval, azzal nem állok szóba.

Kicsi, de tüzes

Reggel az ember felkel, belesétál a konyhán át a még gyenge de létező fénnyalábokba (no, mostanában ilyen nem sok volt) és feltűnik az asztalon egy fenomén (hogy maradhatott az ott?), a tegnap esti vacsoránál elfogyasztott, a kertben termett csípős(hajaj)paprika magja. Felcsippentettem, tovacsoszogtam és a mosogatóba nagy bölcsen beleejtettem, majd el is felejtettem volna, ha a szemem viszketni el nem kezdett volna...

Királyságomat...

Kettő is van. Mert ismerem magamat.
Tökéletesen ül az ujjamon. Nem szorít, nem is csúszik le, így nem is tudok enélkül dolgozni.
Szóval kettő van belőle, de mikor kellene, egyet sem találok és ha mégis, a lehető leglehetetlenebb helyen.
Szóval királyságomat a gyűszűmért, vagy egy olyan gyűszűért!
... és ha már így, nem hoznál, kérlek, egy csomag tarhonyát is? Köszönöm.

Víg rege

Kilenc (!) nap alatt egész kizökkentünk a reggeli rutinból. Már eleve alig bírtam kitápászkodni az ágyból, noha a fiúk szünideje alatt is, egy (talán két) nap kivételével ugyanakkor keltem, mint a sulinapokon (kiélveztem a csendes reggeleket). Szóval a mai ébresztő gyilkos volt testre, lélekre, nem csak az enyémre, az úrfiakéra is.
Kisseb összezördülések (nem kiabálás, összezördülés) és jajgatások közepette, de csak elkészültek, elhagyták a házat, jómagam fellélegeztem és leültem ide ni, a géphez, hogy megírjak és elküldjek egy megrendelést...
Majd hallom, a madárcsicsergés trilláiból kiválva, az ifjak viháncolásban megnyilvánuló virágos jókedvét, mert bizony vissza hazatértek a drágák: a szomszédasszony szíve esett meg a már vagy negyed órája a buszra hiába váró gyermekeimen és küldte őket azzal haza, hogy majd holnap!
Majd holnap!

...hát így.

Nagy levegőt

vettem, és elmentem a bevásárlócetlimmel, bevásárolni húsvétra.
Na mit felejtettem el venni?

Igen.
Sonkát.
Hülye.

Hétfőn

múlt egy hete, hogy domain-tulajdonod lettem. Az oldal még nem látogatható, még bütykölöm.
Közben kertezés is folyik, meg elkapott valami folytogató tennivágyás, hirtelen rengeteg ötletem támadt (homlokon csókolt...), rajzoltam sokat, így lett pár szép mintám, ami csak megvalósításra vár, de -miért ne épp most, noha ilyenem még soha nem volt- begyulladt a körömsáncom (ha nem tévedek erre a névre hallgat) és persze, hogy a jobb kezem, középső ujján*. Így nem tudok gyűszűt húzni rá.
A minta pihen.

Az milyen már, mikor az ember saját ujja mutat be?




*megszaladt az olló kicsit.

A mai

ember egyik legnagyobb szolgálatot végző hétköznapi eszköze a telefon. (Személyes vélemény, nem szeretnék ebbe jobban belemenni. Talán mégis, egy kicsit:)
Van cáfolatom: ha az elérni kívánt valamilyen okból (a tetőn dolgozik / nem hallja / nem ügyelt rá és lemerült / ebédszünetet tart / látja a számot és nem kíváncsi a hívó fél mondandójára - ignorál) nem veszi fel. Ez esetben átok. Írtam volna már? Nyilván gyakran jön szembe a probléma.

Töbnyire zuhanyzom. De van az a nap, ami után jólesik egy meleg, habos fürdő. Ha viszont egy félelmetesen vicsorgó, nem mellesleg kemény és a találat helyét nézve nehéz, szájában mozdonyvezetőt szorító legodino esik az ember szemére, megbánja, hogy nem maradt inkább a kevésbé életveszélyes zuhanyzás mellett.

A reggeli taposós móka sem volt kutya, de ezt a párosítást ismeritek: mütyűr lego vs. talp.
Az úrfiaknak nem kellett percekig könyörögni, hogy keljenek már fel...


No, most írtam.