Ma végre

hazajön M. a sítáborból és nyugi lesz, mindenki szépen kartávolságban, mert bizony piszok nehéz, ha az ember nem maga dönt, nem maga intéz, nem maga vigyáz. Nagyon hosszú volt ez a hat nap, amiről persze hallgatok, elég ha azt tudja, csak kicsit izgultam érte...

Mikor lett ekkora? ehhh!

36 óra

Tejfölállagú ködben kellett hajnalban boldogulni, de legalább az autó nem volt mozdíthatatlan kockára fagyva, mint alig egy hete, mikor az ajtókat is fagyállóval kellett lespriccolni, hogy egyeltalán bejussak a volán mögé.
Szóval sűrű köd. Meglepetésszerűen előlépő különböző vadakkal, azon a reggelen csak két őz és a szembejövő villámhaver, de ő vitte a visszapillantótükröt is, és ez volt az ő megjelenésében a meglepő. Pláne, hogy aztán meggondolta és végül mégis megállt.
D. kiszállva nem kiabált ugyan, de mondta a magáét a lehúzódásról, hogy több, mint két éve minden reggel és délben ugyanaz a stressz, mert az emberek ^˘°˛&@ -nak lehúzódni...
Míg kitöltöttük a betétlapot, fazon sikeresen fel is ébredt, szépen aláírta és békével elment dolgozni, mi meg haza. ( Ha tehetjük kísérgetjük egymást. Közös, hasznos idő, ugye. Múlt héten is így mentünk egy délelőtt alatt kétszer Grazba és még autót is vettünk. )
Hazaérve sem bírtunk elengedni a témát.
D. a betétlapot nézte épp, miközben a biztosítós ügyintézőt hívta, majd a hívást megszakítva kupaktanácsra hívott: a srác '99 januárjában született, próbajogsival törte le a tükrömet, érted?, nagyobb szarban van mint gondoltuk és mint a délelőtt alatt kiderült, neki sejtelme sem volt. ( Emelkedő biztosításon túl, még a jogosítványa is veszélybe kerülhet. )

D. SMS-t küldött: megnézte mennyi a kár, esetleg megoldhatnánk biztosító nélkül is.
A srác rugózott azon kicsit, hogy őt is kár érte, aztán egy sokadik üzenet után egészen más hangnemben találkát ajánlott estére.
Jött, fizetett, beszélgettünk is kicsit és mielőtt elköszönt, aznap először még bocsánatot is kért.

Onnan hazaérve D. ismét autóba ült, a faluban épülő házhoz ment ablakokat beszerelni, este hatra. Hajnalban laposkúszásban érkezett és hulla fáradtan.
Nem volt szívem felébreszteni, igaz csak sejtettem, mennyit alhatott.
Reggel déjà-vu: oltári nagy köd, arrafelé ugyanott a két őz, és a srác is jött szembe, de ma a helyén, lehúzódva.

Délelőtt árajánlatokat írt emberem, én a babámat öltöztettem, majd ő egy telefonbeszélgetés után elporzott Bécsbe.
A fiúk megjöttek a busszal, ebéd után nem sokkal kissebbem edzésre el ( két bazi szarvastehenet tülköltem le az útról ), közben bevásároltam, a nagyom lemondta a saját edzését, mert holnap németből írnak és most tele a hócipője tanul.

Hazafelé az úton egy hatalmas tetem feküdt a felezővonalon. Talán őz lehetett.
Miért is ne újra köd, a mindent eltakaró átkozott köd.

És még D. el sem indult haza.

Annak, ha valaki külföldön éli az életét,

számtalan előnye lehet. És hátránya. De ez a mai egy szép nap, maradok hát a pozitív felhangnál.

1. Mindig úgy gondoltam oltári szerencse, hogy nem élnek a közelükbken magyar családok, nekem soha a büdös életben nem köszönhet senki ( redszeresen pláne ) csókolommal.
Erre egy héten belül már másodszor csapott állon a nagyfiam egyik osztálytársa ezzel.

2. Két éve, az első hetekben M. többször is azzal jött haza, hogy sok olyan kifejezés van, amit az osztálytársai használnak, de ő még soha nem hallotta, és nem is érti őket. Semmi baj fiam, figyelj oda jól, jegyezd meg, aztán majd elmagyarázom...
Ennyit pedig a szitokszavakról.

Ha lehet, ne verj meg senkit!

A múlt heti kosárlabdameccs nagyon csúnya közjátékba torkollot. Már az ellenfél edzőjének örjöngő ordibálása, rugdosása, hisztis ugrálása és toporzékolása is sokaknál kiverte a biztosítékot, de csak aztán szabadultak el az érzelmek, hogy a magyar játékvezetőnek újra és újra magyarul reklamált néhány fújás miatt, hiába kérték, hogy németül tegye.
Félidőre nem egy csúnya orrbagyűrésen, fellökésen és a nézők ordenáré beszólásain voltunk túl, mire a mi edzőnk is felhergelte magát és csúnyán leordította a másik fejét.
Az elköszönéshez az ellenfél fel sem állt, a mi edzőnk Y ment oda és kezelt le a srácokkal, de az edző makacsul kitért a pacsizás elől...
Négy szezonon vagyunk túl, ilyet még nem láttunk.

Fura egyébként, az összefogás teljes hiánya. Csapaton belül szidják egymást, s.ggnek, b.zinak, s.ggfejnek, nevezik egymást, a hülye teljesen általános, ezen már meg sem lepődöm.

Oviban volt M. első hatalmi harca egy fiúval. Hiába szólt neki ne csipkedje, ne bokszoljon a vállába, ne rugja fel, ne tépje a haját, ruháját, csak folytatta. Aztán már csak az orrát lógatva járt haza, mígnem az apja félrevonta és megbeszélte vele, mivel az óvónők nem segítenek: ütés nélkül*, de oldja meg ( többször szóltunk, figyeljenek oda, de ők azt válaszolták, a gyerekeknek kell ezeket egymás között lejátszaniuk ).
Másnap behívattak az óvodába, hogy a M. a másik kisfiút a vállánál megragadva, a lábát elgáncsolva, kétvállra fektette...
Koppant a kisfiú feje? Megsérült? 
Nem, de nagyon megijedtünk!
Örülökkel hökkentettem meg őket - "lejátszotta a kisfiúval a dolgot".
Még egyszer sor került a fektetésre, aztán többet senki sem piszkálta.

Most pedig a verbális öklözés csapaton belül. Ütik, akit gyengébbnek vélnek, magyarul azt, aki nem az ő alpári módjukon vág vissza. Tegnapig a M.-t is.
Bepöccent és már a pályán osztotta őket, majd az öltözőben elkapta kérdőre vonta az aznapi erőslegényt.
Hazáig hallgattam milyen pipa és elege van, ő többet nem finomkodik...
Még este hívtuk Y ügynököt edzőt, hogy mi folyik a háttérben, tudjon róla ( komolyan tartok tőle, hogy M. szájon legyint valakit, jobb az ilyet megelőzni ). Tényleg gőze nem volt róla.
Ma teljesen más hangulatú edzés volt és a főni árgus szemekkel leste a történéseket.  
M. élvezte az edzést





*Iszonyú ereje van, de akkor még egyeltalán nem volt tudatában mekkora.

van önbizalma

Este nyolc óra negyvenkor áll neki a plakátjának ( kedvenc zenész ismertetése ), holott már hétfőn tudta, hogy a holnapi angolra kell. Asszisztenst játszatott velem: nyomtatsd ki, vágd ki, légyszi-légyszi meg boci szemek az összekulcsolt kezek felett...

A féltett lemezeimet hiába kérte.

Édes istenem, mit ártottam?

Tíz perce nevet a saját nyomorán - próbál szépen írni, ami pihenten sem megy- meg még be is fenyítettem, miszerint szétrúgom a füstös fenekét holnap, ha mégsem kerül sorra, miután engem zargat fényes este...

1. egy pindurit felkaptam a vizet

No, nyolcosztályos gimnázium, magyaróra.

Két évvel ezelőtt kezdődik a történet, sőt még egy évvel az előtt: amikor a nagyfiam úgy döntött, vállalja a sok buszozást, jár a távoli iskolába, mert milyen remek lesz a sok egyéb mellett megtanulni magyarul írni, olvasni.

Fontosnak tartottam, hogy tudjanak magyarul, ezért így beszéltem mindig a srácokkal, magyar dalokat énekeltem, magyar meséket meséltem, ha épp olyan könyvet vettek le a polcról, akkor németet is, de a számottevő mindig a magyar volt. Ugyanakkor írni nem tanítottam őket, olvasni ugyan olvastak rövid meséket, de csak ritkán, abban rutin nem alakult ki.

Két évvel ezelőtt, a tanítás kezdete után három héttel behívatott a magyartanár, hogy gondok lesznek a fiammal magyarból. És elém tette az azon a héten írt, általam már aláírt tollbamondást, ami szinte csupa-csupa piros volt, lévén a fiam csak elvétve tett ékezeteket.
Én ugyanezért az irományért megdicsértem: a kettősbetűk rendben, toldalékok, ragok, igekötők rendben, hát istenem, az ékezetek jelentős része hiányzott...
Szóval, három hét után hivattak be és a tanár linknek nevezte a fiamat, meg azt mondta, neki ezt már tudnia kellene. Pláne, hogy ekkora a szókincse.
Elmondtam: a fiam itt született, magyarul nem tanult csak otthon; írni, olvasni, pláne nyelvtant otthon sem. És szó sincs róla, hogy link lenne a hozzáállása, ő épp a magyar miatt választotta ezt az iskolát.
Ezen a ponton volt egy kis verbális szkander: én elmeséltem ugye a gyerek előéletét,  ő pedig azt, hogy a gyerekektől nem vár mást, csak azt, hogy azokat a szavakat tudják helyesen leírni, amik a könyvben szerepelnek. És hogy ez nem lehet nehéz ekkora szókinccsel, meg különben is, szóképet kell tanulni...

Közben 100-150 szavas házi fogalmazásokat kellett írni házi feladat gyanánt és a fiam a nagy szókincsével ugye olyan szavakat is leírt, amik nem voltak benne a könyvben, sok-sok hibával, a szavakat ékezetüktől megfoszva, lelkesedésében lendületesen írva, pl.: aszt, előt, tolal... közben magyaráztam a szótőről, elővettem a Mosómasát...
Mindvégig biztattam, menni fog, amikor kész volt egy hf-tal, átbeszéltük a hibákat, de nem engedtem kijavítani, mert akkor nem látja a tanár, hogy mit nem tud és így idővel bizonyosan visszanyal majd a fagyi...

Mindenesetre a szóképet-kell-tanulni beszélgetés után, hétfőn reggel betelefonált a D. a suliba, megkérte az osztályfőnököt, hogy a M.-t tegyék át a kezdő csoportba -hadd tanulja az elejétől a magyart, legyen alapja a háznak, mert különben összedől-. Már aznap a másik csoportba mehetett a haladó csoportba.
Szépen fel is jött, az ékezetek a helyükön, előfordulnak hibák, de nem jellemző már egyik sem, a leggyakoribb hibája, hogy a hallott "sz" helyett a német megfelelőjét írja: "s".

Annakidején a beiratkozáson, véletlenül épp az igazgató állt a pultnál ( két évvel később szintúgy, de ez mellékszál ), vele beszélgetve töltöttem ki a papírokat. A rubrikánál, hogy milyen anyanyelvű a jelentkező, hosszabban elbeszélgettünk, az igazgató azt mondta nincs jelentősége annak mit írok be. De mert a fiam ( M. ) önmagát ott magyar anyanyelvűnek vallotta, végül azt írtam, hogy magyar-német. Így, kötőjellel, gondoltam a csoportok besorolásnál úgyis felmérik a szintet, és aszerint kerül németből nyilván haladóba, magyarból kezdőbe.
A szintfelmérő elmaradt -a gyerekeket megkérdezték, és aszerint, hogy mit válaszoltak kerültek ide, vagy oda. A fiam németből a kezdőbe, magyarból a haladóba...

A fentiekből kiindulva, azt gondoltom öreg medvét nem lehet még egyszer csőbehúzni, meghagytam az A.-nak, ha bárki, bármikor kérdi: ő német anyanyelvű, nehogy mást mondjon! A jelentkezési lapra német-magyar került, ő pedig következetesen kitartott a német anyanyelvűség mellett.
Egészen addig, míg az első magyarórán meg nem kérdezték, mint minden gyerkőctől, hogy tud-e magyarul. Csórikám mondta, hogy tud és azt mesélte, utána hiába mondta, hogy olvasni és írni nem, mert szerinte ezt már nem hallotta senki.
No, ő így került németből és magyarból is a haladó csoportba.

Gondoltam kicsit kivárunk, hát csak feltűnik, ő nem abba a csoportba való. ( Lényeges, hogy ezt az osztályt más tanárok tanítják, mint M.-éket. ) A változatosság kedvéért  A. már most tesz ékezeteket, viszont a fokozásnál pl. csak egy "b"-t ír, a "-val", "-vel"-lel most ismerkedik itthon, velem, és hadd ne soroljam.
Ezek azok a dolgok, amikbe majd belejön, tudjuk, de egyik napról a másikra nem mennek. Ugye ezt nem kell magyarázni.
Ők is írtak már tollbamondást, tizenöt szóból nyolcat írt le helyesen az első héten, abban még hiányoztak az ékezetek. Amikor visszakapták, a tanár azt mondta, ha egy hibája volt valakinek az szép, ha több az rossz. Én megdicsértem, ő meg az orrát lógatta.
( A szót, hogy "dzsúsz", ékezettel, de a végén is "zs" -vel írta pl le. )
Kis morfondír után írtam egy velős, udvarias levelet az osztályfőnöknek, ismertetve a helyzetet (nem tanult magyarul írni, olvasni...) arra kérve, tegyék őt át a kezdő csoportba. A válaszában biztosított róla, hogy intézkedik.
Ez múlt hét keddjén volt, aztán nem történt semmi. Rövid levélkét sem kaptam, hogy megbeszélte, mehet, vagy épp nem mehet a dolog, semmit.
Tegnap reggel írtam újfent, gondoltam hétfőn elolvassa és legalább ad valami választ.
Még este válaszolt, hogy beszélt a tanárokkal, szerintük semmivel nem tud kevesebbet a fiam, mint a többiek és a fiam érdekeit nézve az lesz a legjobb, ha marad a haladóban.
És amennyiben nem értek egyet ezzel, kedden szeretettel vár a magyartanár a nagyszünetben.

a joghurtról

Natúr joghurtot veszek a lidl-ben, görögöt, azt a jó tömör állagút. Ahhoz teszek jó esetben friss, ezek hiányában fagyasztott bogyósokat, kis cukrot, a fiúknak inkább mézet, mert azzal szeretik.
A mézről persze megfeletkeztem, cukorral kevertem össze, ami az első falattal, nyomban ki is derült.
M. laposkúszásban térült és fordult, visszaérkeztében mézet lapátolt a joghurtra, ezen szavak kíséretében: 
Ugye ne sértelek meg azzal, hogy feljavítom a joghurtodat?



Ettől még ma vérben forgó szemekkel fogja követelni a társaival való komunikációhoz való jogát.

Amit persze senki nem von meg tőle, csak ne vinné fel a szobájába a telefonját éspervagy laptopját ezzel az ürüggyel, hogy aztán esze ágában se legyen visszahozni...

komment helyett

A Sorstársak című, Anyus bejegyzésére

Olvasni könnyű és igen, némi megkönnyebbülést hoz: nem vagyok egyedül, a többi kamasszal is nehéz, túlélhető / majd lesz valahogy - semmi szívroham, csak ősz hajszálak.
Megszólalni pedig a bűntudat nem enged, hát hiszen biztos én szúrtam el valamit, azt meg nem szívesen teszem ki az ablakba. A tavaly még kedves, mosolygós, beszélgetős kamasz zárt ajtók mögött merül a net színes, villódzó világába és jó, ha egy-egy közös étkezésre visszalép a valóságba a maga flegma, nyegle, posztó modorában. ( Többnyire este nyolc előtt elszedem a kütyüket attól, aki önként nem hozza és késő délutánig ügyesen elbliccelem az időt, míg a könyörgő megkapja. )
A durva talán mégis az, hogy nem is a nagy, a közel 13 éves akiről a panasz szólhat, merthát a hatalmam erejével egyszerűen elveszem az eszközt - miről beszélek? eszközöket -, hanem a 10 éves.
Ő határtalanul elviselhetetlen stílusban, üveghangon visít, ha valami nem tetszik és neki hetek óta nem tetszik.
Nem, ha starnadra mennénk, mert autóba kell ülni és ott úúúgyis hányingere lesz.
Utálja a kaját, mert gomba, paprika,... van benne és mi ez a zöld a sóskában?
Mikor lesz már szeptember, iskolába akar menni... egy hete meg azon kesereg, hogy már csak pár nap és fúj, kezdődik az edzésre járás.
A fürdőszobájukban minden nap lehet sikálni, mert nem normális amit maguk után hagynak, pedig pár hónapja még tudták hogyan húzzák le a wc-t, hogyan a zuhanyzó üvegét, hogy a mosdót nem szép fogkrémmel és köpetekkel száradni hagyni, korábban még a porszívót is megtalálták, mert a szobájuk az ő dolguk, elvileg és gyakorlatban is, ezért isten őrizz attól, hogy oda bárki benyisson...

Azt hiszem ezért hallgatok. Csúnya panaszáradat, amiről nem szerettem volna emléket, hátha csak egy szösszenetnyi epizód, holnap reggel két angyal kel fel az ágyból türelmesen, mosolygósan, szófogadóan... és vidáman énekelve, kart, karba fonva szökellünk Jokischberg lankáin, míg világ a világ és még egy nap.
És azért nem a helyére írtam, a bejegyzésed alá, mert itt ha úri kedvem úgy tartja, egy mozdulattal eltüntethetem és akár le is tagadhatom ( nyilván nem ).

kicsi, nagy

Tegnap megjött a nagy eső is hálisten. Van minek örülni, mert az eddigi kétkedésünk, félelmeink ellenére nem ázik be a pince, így már tényleg jöhet a munkagép, betemetheti a drenázst.

Szintén aggodalomra adott okot anyu őrült ötlete M. szülinapi meglepetésére. Mikor előállt a farbával, azt gondoltam, ilyen nincs. Ezt a legfelkapottabb, legdrágább, legronygyrázósabb telefont nézte ki és azonmód lendületet is vett, hogy megveszi, az alig 13 éves válassza ki a színt és már az övé is.
Ezen a ponton álltam a sarkamra, hogy azt már nem, a lelki nyugalmamért,- hogy elérjem suli után ha kell és a mindennapos vitákra, - hogy mennyit bögyözi éppen, bőven megfelel egy mezei, alap, lehetőleg minél kissebb tárhellyel, egy ilyen csillivilli luxusketyere túlzás arra, hogy hétköznap délutánonként a párnám alatt, a szekrény tetején, a fürdőszobaszekrényben, vagy a fantáziám szabta határokon belül v.a.l.a.h.o.l lapuljon lehallkítva.
Erre a jóakaratú, grandiózó terveket dédelgető anyám megkerülve engem, félrevonva a nagyfiamat, és elhúzta a mézesmadzagot: válassz, mindegy, megveszem.
Esküszöm már arra gondoltam, hogy a nyár elejei kivizsgálások után elhallgatott valamit, és tán azért szórja amije van - merhogy már mindegy.
Közben M. kiötlötte, hogy nem akar céltábla lenni, neki olyan nem kell, pláne mert mindenkinek az van.
De mert A.-nak is jó lenne egy telefon, amin elérhetem, megkapja ő a M. két éves telegrácsát, ami smart, alap és alig van rajta tárhely -hálisten, de ezt még én választottam ügyesen- ő továbbra is választhat egyet.
Én továbbra is rosszul vagyok az egésztől, noha tényleg megfontolt volt - anyuval ellentétben- M. mikor válaszott, de a ketyere már úton van felénk, holnapután itt lesz, ami azt ist jelenti egyben, hogy innentől minden gyerekem kezében ott lesz a világ kulcsa* és én hányok tőle, következetesség ide, vagy oda.

*messenger, google, youtube, játékok...

hülye

A tízévest megcsípte egy darázs.
A máskor felhasadt fejjel is higgadt és kacarászó tízéves üvöltött jajgatott és halálán volt még a folyó hidegvizes ellátás után is, jobb ötlet híján az anya ecetes vattát tett a csípésre, mire a halálán lévő végre megnyugodott azt állítva, hogy ez jó. Eztán már csak akkor kezdett újra gajdolni, mikor az anya el akarta dobni az ecettel átitatott vattát. A hülye anya egy másik, kevésbé ecettől csepegő vattapamacsot hozott és r.á.r.a.g.a.sz.t.o.t.t.a a tüzes bőrre azzal az intelemmel, hogy pár perc múlva le kell venni. A hülye anya magyarázatként hozzátette, hogy az ecet megégeti a bőrt, ha sokáig marad rajta. A nagyon hülye anya ment a dolgára, majd kb fél óra múlva vette észre, hogy a gyerek még mindig a pamaccsal a karján közlekedik.

Az elképesztően hülye anya most égés elleni habbal kezelgeti a gyerek karján vöröslő, közel 3cm magasságú háromszöget. Holnap reggel orvoshoz viszi a hülye szófogadatlan tízévest, hátha ő tud jobbat, meg egyeltalán.

gyertyafújós

Feketeerdőt kért, ami már kisújból megy és talán nem bánom meg, hogy ezt le mertem írni így előre.

Már elújságoltam, hogy gimnazista lett ő is, kiderülhetett, hogy oda, meg vissza vagyok érte, mint egyébként mindenki, olyan ártatlan angyali képe van mindenkit megvesz magának.
A nyáriszünetet eddig szívszaggató sóhajtozással töltötte. Unatkozik. ( ??? )

Viselkedni is tud, mindenkit elkápráztat idegenben, minket is, közben idehaza pimasz ördögfiók.
Megszállott kosaras, viszont újabban, egész pontosan az EB kezdetére datálható a fociimádata: még stoplist és fan-pólót is vett a zsebpénzéből, pedig eddig abból egy petákot ki nem adott volna.
Biciklin közveszélyes sebesség-megszállott, így kivácsian várom mihez kezd a deszkával amit nemrég rendeltem nem szülinapra, de meglepetésnek.
A vizet imádja, le sem tagadhatná, hogy vízben született, úszik halmódjára és legkönnyebben a kádból is leeresztéses módszerrel csalogatható ki.
Pocsék evő lett a valamikori vegán kisfiúból, szinte semmit nem eszik meg kritizálás, finnyogás nélkül, talán a hamburgeren, kapron és az uborkán kívül.
Családi berkekben Mauglinak hívjuk vagy Ferkelnek ( malac ), ezt nem is magyarázom*, csak feljegyzem, leginkább magamnak.

Őrülten akaratos, ajtócsapkodós, krokodilkönnyeket hullató kiskamasz.

A tortán a gyertyák száma 10 lesz.



*utál fürödni, minden tagja kék, zöld, vagy lila, esetenként sebes, vastagon, amit lefejeget, emígyen soha el nem tűnik, vagy nyoma marad... ehh!

kiskamasz, kontra pakolás

Szólítsd fel rendrakásra. Ismered. Töktuti, hogy nagy ívben tesz rá, esetleg rádcsapja az ajtót, vagy csak órákig morog, mert már megint nem tudod békén hagyni, meg vakáció, meg neki is kijár a nyugalom,... vastagonfüstölgő-blablabla.

De azt is mondhatod, hogy felhúzod a tojásórát tíz percre, addig pakoljon el annyit, amennyit tud.
Micsoda? Jah, hát tíz percet még fejen állva is kibír, zokszó nélkül pakol és hiába szólsz fel háromszor -nem túl hangosan- figyelmeztetni, vége a hányattatásainak, lejárt az idő, ő akkor sem hagyja abba, mert a testvére is pakol a szomszéd szobában és hallja, hogy még nem hagyta abba, ezért ő sem, mert a versenyszellem...

További tíz perc múltán mindkét szoba fiókostól, szekrénypolcostól rendben.
És állati büszke magára mindkettő.

v-é-g-e

Holnap évzárók, egy itt a faluban, egy 40km-re innen.
Ezzel lezárjuk végleg a népiskolai szakaszt, hálisten. Nem, nem lesz több gyerekünk, én ezt nem csinálom még egszer végig, Sem óvodát, sem népiskolát nem óhajtok többet még közelről látni sem. Talán, majd a következő generációs családtagjaimat hajlandó leszek oda vinni, vagy hozni, biztosan szívesen megyek majd ünnepségekre meghatódni, addig talán felejtek, de hogy saját csemetét nem viszek, hozok, az biztos. Az isten szeret engem, ennyire nem büntethet többet.
Ugye nem?

Szerencsés paraszt

Évekkel ezelőtt bekerteltük a fákat, külön-külön dróthálókerítést kaptak cövekkel, a bolond mindentmegrágó őzek ellen.
Frankón működik mindaddig, míg nyulak, vagy pockok nem jönnek, de most nem erről mesélek.
Az elkertelés amilyen hasznos, idővel olyan randa. Mert a fű ott is nő, idén a sok esőnek és nagy melegnek hála állig, amiből a fák nem álltak ki, csak alig.
Eddig a fűnyírásért elemeltük a fák körül hálót, de a megnőtt koronák miatt, ez a megoldás nem játszik többet, a háló legalsó résein át húzkodtam ki a fekvő helyzetbe a gazt. Míg a három fiú lenyírta az ötezer négyzetmétert, arra végeztem én is, sőt, az egyik kedves kis fát is megmetszettem, amitól hejre kis faformát kapott a buja bokorforma helyett.
Kipurcanva, több sebből vérezve lihegtem az egyik fa tövében és látom, hogy D. nézi a kis fát, nézi, gondoltam megdicsér, milyen ügyes voltam, de nem mosolyogva fordul felém, fejcsóválva: ilyenkor nem kellett volna metszeni, a friss sebekből nedvességet veszíthet, kiszáradhat, ejnye...

Persze marad az én reszortom a permetezés, enyém a metszés, a megoldás a pajzstetvek ellen, a károk benyelése vihar, jégeső után, most meg a letolás. Tisztára megéri a hacacáré.

A kis fa túlélte a heti kánikulát, mondhatom, hogy virul. És azt is mondom, hogy többet ne biggyesszen és ne tekerje a fejét, mert ha tökéletes paraszt nem is, de szerencsés vagyok.

beszélgettünk

Azt kérdezted, hogy én ebben a helyzetben odacsaptam-e.
Nem.
...és, hogy akkor mit csináltam volna, mikor a sokadik figyelmeztetés után is nyakon borítja homokkal a kistesót a nagy.
Ha tényleg nem hallgat a szóra, odamegyek és nyakon borítom én is őt, és mondom: a picinek is ilyen.
...hogy hogyan bírom és bírtam cérnával?

Jól.
Bár időnként magamra csuktam a fürdőajtót és volt, hogy zokogtam. Nem csapkodtam, de én szerencsés vagyok. Azt hiszem.
Voltak körülöttem jószándékú emberek, akik idejekorán felvilágosítottak milyen idegtépő, embertpróbáló feladat a gyereknevelés - de nem jól mondom, mert már korábban kezdték, a munkahelyemen, mikor megtudták, hogy gyereket várok, már akkor hétpofára azon röhögtek, hogy még előttem áll, és most még nem, de hamarosan megtudom!, a belem fog úszni fájdalmamban a már szülőszobán is...  rengeteg rémtörténettel traktáltak, de ezeket nem is mesélem, olyan válogatott, apró részletességgel felvázolt horrorképek voltak, amiket itt egyeltalán nem szeretnék kifejteni.

Lehet csodálkozol, de azt kell mondjam, hálás vagyok nekik.
Mikor már javában vajúdtam, vártam az őrítő fájdalmat, mert tudtam, éreztem, ez még nem az, és vártam és vártam, de nem jött, csak a fiam.
Ő megszületett és akkor már a pisiléshez is kevés időről, pláne evéshez, vagy esti fürdőhöz, gyötrő éjszakai órákról, a húsomat csontig marcangoló tirannuszokról, végeláthatatlan, földön fetrengős hisztikről* szóltak a történetek... de erre is hiába készültem. Elmaradtak.
Csapkodok-e? Nem. Kiabálni kiabáltam, mikor a kissebb repült kifelé a nagy szobájából - mert csórikám engedély nélkül be mert lépni. Kiabáltam, mikor hajszál híján lelökte a lépcsőről és kiabáltam máskor is, ha a frászt hozták rám a hevességükkel, de nem ütöttem meg őket, pláne arcon. Jesszus, hiszen a kiabálást is szégyellem. És azt is tudom milyen pofont kapni.
Egyszer M. fenekére csaptam. Hat éves volt, egy játék miatt kialakult parázs vita közben hasbarúgta A.-t. Hiteltelen voltam, épp hogy elértem. Visszafordult és megkérdezte, hogy mi történt. Mondtam, hogy ráütöttem a fenekére. Megkérdezte, hogy miért? ...
Kinevetett. Megbeszéltük.


A fent említett jószándékúak kísérik végig az életünket. Ütnek ők bennünket eleget, fogják az úrfiakat is -attól tartok, míg élnek.
Időnként kiabálok. Azt is bánom és szégyellem. Noha mostanság még az is hiteltelen - ahogy M. mondja.


*Én pörgettem őket mikor nekikeseredve sírtak és sokkevés volt az ölelés.
Vagy
-ha reggel nem akartak felöltözni, hát nem öltöztek, ha nem kellett mennünk, nem tök mindegy?
-ha menni kellett és nem akartak öltözni, elindultam velük úgy, ahogy voltak...
-később tojásórát húztam fel, hogy a csörgésig el kell készülni ( kortól függően 10-5 perc ), ha nem jöttek öltözni, vagy nem öltöztek, úgy jöttek, akár kisgatyában...

Mindenre meg lehet találni a megoldást. Még csak nem is türelem kérdése: találékonyság a kulcsszó.