van önbizalma

Este nyolc óra negyvenkor áll neki a plakátjának ( kedvenc zenész ismertetése ), holott már hétfőn tudta, hogy a holnapi angolra kell. Asszisztenst játszatott velem: nyomtatsd ki, vágd ki, légyszi-légyszi meg boci szemek az összekulcsolt kezek felett...

A féltett lemezeimet hiába kérte.

Édes istenem, mit ártottam?

Tíz perce nevet a saját nyomorán - próbál szépen írni, ami pihenten sem megy- meg még be is fenyítettem, miszerint szétrúgom a füstös fenekét holnap, ha mégsem kerül sorra, miután engem zargat fényes este...

elveszett dolgok

Kedden a nagyfiam elhagyta a kabátját, nem gáz, elvileg a kosárcsarnok gardróbjából nem tűnhet el. Vadiúj egyébként.
Tegnap délután a kisfiam hagyta a kabátját a buszon. ( De úgy, hogy még csak nem is rémlett neki, hogy hol hagyta el. Ma reggel a suliból szólt vissza, hogy a szekrényében nincs, ezért remélem, hogy a buszon tán csak meglesz. )
Három a magyar igazság ( a ráadást köszönettel visszautasítanám ), a reggeli buszon a teljes rajzfelszerelését hagyta ma szintén ő. Ahogy a tegnapi, a mai busz is bécsi járat, így, hogy viszontlátjuk-e bármelyiket is, az már az utazóközönség emberségén múlik.

Kérném a Világmindenség közbenjárását arra vonatkozólag is, hogy találjon vissza a szept. 5-el elhagyott príma, megbízható alvókám is ( eheti tapasztalataim alapján ehhez fűzöm a legkevesebb reményt ), mert a hiányok elviseléséhez különben nem lesz energiám - a veszteségek értékét, azok pótlását, most hagyjuk.

A csavargó szeptembert láttátok?
Senki?

még egy hét

a sulikezdésig. Próbálom még kiélvezni a fiúkkal. Mivel nem lesz a héten autónk, biciklivel, ráérősen mászkálunk majd és igyekszem kiemelni őket a net posványából, a későnkelés puhányságából ( M., ha ébresztem sem kel fel kilenc előtt, magától tán délig sem ébredne, pedig este nyolc előtt lehozza a telefonját, az A.-ét és le a laptopot is, kövezzetek meg érte, de ebből nem engedek ), mégis még éjfélben matat, rajzol, fiókokat huzigál ( még sincs rend ). ((( Megint zárójelbe, de véresen komolyan: ha akkor tudtam volna, amit ma tudok, nem lett volna telefonja, legalábbis nem érintőképernyős, amire szántam tökéletes lett volna egy nyomógombos. Hány vitát ( M.-és köztem ), sértett duzzogást ( M. ), hangos szót ( M. ), durrogást ( én ), spórolhattam volna meg...)))

A fennálló időben
...a következetesség játszik újra - voltak gyengébb napjaim.  Felvihetik, netezhetnek - a rábólintott időtartamban ( amit mindig ők mondanak ki, én meg bólogatok, ha elfogadható ).
...kitakarítjuk a szobáikat ( ők ).
...scons-t fogunk sütni, meg kűrtőskalácsot, mert eddig elmaradt ( a nyáron M. megtanulta a konyhai eszközök helyét, döbbentemre nevét is, az ételek, alapanyagok nevét is tudja. Viszlát hosszú zöld, az A. szereti - uborka - és agyament társai )

Szeretem, amikor itthon vannak. Nincs buszos mizéria, ijesztő telefoncsörgés. Ugyanakkor végre lesz idő a brossaimra, karkötőimre és az új ötleteimre.

még egy hét

a kétnyelvűségről

M. az abédlőasztalnál ül, olvas. Épp a Téli mesét Helprintől, németül. Normál hangerővel meseCD szól, szintén németül A. örömére.
És elkezdek beszélni, magyarul, magamról megfeletkezve, de hát van ilyen, beszédkényszer, mondják mert nőből vagyok, meg egyke. Szörnyű, tudom, meg tapintatlan.

Nem zavarja őket, M. felnéz, visszakérdezés nélkül, teljes mondatokban válaszol, míg A. lehalkítja, majd megállítja a lemezt és ő is válaszol.
Teljesen képben vannak, pedig látszólag nem is figyeltek...

"nem akarok mindig csalódást okozni"

reggelente nem akar menni, azt mondja az iskolában csak unatkozik, meg nincs levegő. 

Állítja, hogy a tanárnő folyton fázik, ha kinyitja a szünetben az ablakot, a tanárnő megfagy utána az órán. Ezért nem nyithatja ki. A rossz idő miatt a nagyszünetben kimenni sem lehet, igaz az sem jó mikor a húsz perces kintlét után vissza kell menni a levegőtlen tanterembe. 

A kirándulások persze jók, de majd' hetente mennek valahová, emiatt állandó az időzavar, vagy hiány, elmaradnak órák, angolból alig vesznek valamit,  a dolgozatokra nem gyakorolnak, a tanítás dög unalom, jaj, meg sem meri számolni hány nap még, mert kétségbeejtően soknak tűnik...
( Én tudom, mert számolom: még harminc. )

Sokszor összeakad a bajszunk. Duzzog, meg nem akar és baromi nyakas, amikor meg szeretném vele beszélni puffog és a végkövetkeztetése, hogy ő mindent rosszul csinál...
Tegnap csak megkértem, hogy halkabban, amiből ismételten puffogás lett és sértődött szobábavonulás. A lépcső még áll, noha olyan trappban vonult fel, mint egy elefánt.
Órákkal később, fejét leszegve, az edzés után jött hozzám bocsánatot kérni.

...

Elég ha elmondod, nem kell csapkodni, mérgelődni és nem okozol nekem csalódást.
És fáj: nem jó látni, hogy nem érzed jól magad az iskolában, hogy unatkozol.

boldog.boldog.boldog

Persze ez a kicsattanó érzés hamar balul üthet ki, de most nem foglalkozom ezzel, lubickolva élvezem a jelen boldogságát.

A. most először n-e-m puffogott sem a dolgozat megírása előtt, sem utána. Még a táskahajító nagyjelenetét is kihagyta, ragyogott az arca, de az előzményeket nem ismeritek, nem tudhatjátok mekkora változás ez.

M. boldogan, élményekkel telve, sérülésmentesen tért haza. Rengeteget mesélt, nem hagyott el semmit ( hö ), nem költött semmit ( ez evidens, folyton kotlik a kis pénzén ), a táskájában a cuccok, még a szennyes is összehajtogatva érkezett vissza ( ez rejtély, olyan talány ami felett nem bírok napirendre térni ), viszont a négyből csak egy pulóvert használt, de nem kell szégyenkeznem, az összes alsó, trikó és zokni használatban volt az egy hét alatt.

D. sokat van itthon mostanság, ill. ahhoz képest, amennyi időt máskor tölt velünk ( ma Grazban tekereg, két helyszínen mér ki lépcsőt és egy padot, viszont a héten három nap is együtt keltünk ). Egyik nap a ház küröli teendőkre is volt idő, igaz, hogy alig nyolc méteres gerendákat cipeltetett velem ( ő a másik végén ), néhányat ( 13 szálat, a többit nem számoltam ) úgy tudtuk A-ból B-be jutattni, hogy a mozgatás kezdetén a fejem fölé kellett emelnem, aznap kiválóan aludtam. Hajnalban viszont elképesztő alkar-izomlázra és könnyfakasztó hátfájásra ébredtem.
Tápos. Tudom.

Ma pedig görkorit vettünk. Nekem. Kis híján hátas lett az első próbálkozásból, de valahogy mégsem. A szabadság-érzés, amire gyerekkoromból emlékeztem azonnal elkapott újra és most mérget vennék rá, hogy D.-nek nem lesz igaza.

Boldog.

szokása

este - mielőtt a fejét a párnájára hajtaná - elengedni egy pici, alig három centiméteres tömör gumilabdát, hadd pattogjon míg meg nem áll.

Még nem kérdeztem róla.

ő nem az az ujjongva örülő gyerek,

mint aki én voltam. Míg én már hetekkel korábban összepakoltam a ruháimat*, ha nem is maradéktalanul, de a javát, míg ő egészen eddig meg sem kérdezte, hogy meg van-e minden, lesz-e elegendő ez, meg az, pedig vasárnap reggel elutaznak. Az osztály nagy része buszra száll és péntekig nem is látjuk őket. Ez az osztrák hagyomány szerinti szokásos ( másodikas - 6. évf. ) sporthét, a tanmenet része, ami majdhogynem kötelező, bár a fejét nem veszik senkinek ha mégsem megy, viszont akkor bejárhat az iskolába a felsőbb osztályok óráira.
M. eddig még egyszer sem síelt, nem tudhatja pontosan mi vár rá.
Ma már viszont mondta, hogy izgul, alig várja a vasárnap reggelt, biztos nagyon szuper lesz, beszélt a srácokról, hogy mennyit fognak nevetni, ki mit fog csinálni, milyen csínyekre készülnek...
Nem szerteszét, de valamit biztosan el fog hagyni. Meglepődni nem fogok. Hacsak nem az egész csomagját.
Olyan kondiban van, fel sem merült bennem, hogy ne bírná az öt órát, fent a pályán. Nem is szeles gyerek, biztos nem csinál semmi meggondolatlanságot.
Nem kellene aggódnom érte.


*Nem látta, mert a szülői szoba nagyszekrényének egyik polcát tettem szabaddá, ahová már rég összerendezgettem pár dolgot. - Le sem tagadhatnám, milyen szívesen mennék. Már nem velük, az ő nyakán, dehogy! Csak újra tizenévesen, azokkal az emberekkel, sítáborba, újra.

mindig reggel

5:40-kor szól* a vekkerem, hogy illene felkelni. Többnyire addigra már éber vagyok és már be is tettem a kenyérpirítóba két szelet kenyeret, amit mézzel, vagy lekvárral eszik az úrfi, én meg nem értem, hogy nem unta még meg. Míg a kenyér sül, felbaktatok és életre keltem. Nem megy könnyen, nappal szörnyen elfárad. A tizenkét évével 156cm-t egyesúlyoz, 50 kilót cipel a 40-es lábain, tanul, edzésre jár. Sárga köntösében, mezítlább jön/vánszorog le a lépcsőn reggelizni. Felfelé már egész hitelesen jár, a pohár víz addigra felébreszti. Megmosdik, felöltözik, keresi a telefont, megnézze volt-e még éjjel élet a FB-on ( nem ), ha mégis, nevet a srácokkal éspervagy srácokon, mit ökörködtek megint össze.
Míg ő rötyög, vagy révetegen néz a fotelben, elkészítem a tízóraiját, majd kicsit beszélgetünk, mesél megint, hogy mire számít aznap.
Húzza a cipőjét, a kabátját, ahogy magam is, de én slusszkulcsot is fogok, ill. keresek, az előző napi "végre itthon és nem kell menni ma már sehova" a legelképesztőbb helyekre téteti velem a kulcsot, borzasztó.
Az autóút tíz perces, a kilométerek számával megegyezik és érdekes, van, hogy izgalmas. Őzeket látunk, ragadozómadarakat ( ritkán baglyot is ), nyulat, csodás gázlómadarakat és lehúzódni a szűk úton képtelen szembeforgalmat.
Minden alkalommal, mielőtt rámcsapná az autó ajtaját kérem, csörgesse meg a telefonomat az iskola gardróbjából. Azt feleli jó, vagy hogy persze. ( Kevés kivétellel, soha nem teszi. )
Felszáll a buszra, én meg toronyiránt hazahajtok. Az utcába már lopakodó üzemmódban, ugyanígy nyitom az ajtót és veszem le a cipőt, a kabátot, és igyekszem a legkissebb zajjal létezni 7-ig, míg a morgót bányászhatom elő a takarógombóc alól. A fogai közül szűrődő hangfoszlányokból megtudom hidegen, vagy melegen kéri a mézes kakaóját ( tudom, fúj! ), majd végighallgatom aznap reggel épp mennyire utálja a sulit ( mert fel kellett kelni! ), idelent megeszi ( kiskanállal** ) a kakót, közben képregényt olvas, aztán nagy dérrel-durral elmegy fogat mosni, öltözni és még mindig utálva az egész ( szerencsétlen ) nyomorult világot, elmegy a második sarokra, hogy ott felszedje a sulibusz.


*fényre kelek.
Korábban Milonka ( nem tudom minek linkelem, mindenki ismeri ) ajánlása nyomán kipróbáltam egy ébresztő aplikációt, aminek a csodája a kíméletességében rejlett: figyelte az alvásciklust és a megadott időintervallumban, a legéberebb fázisomban ébresztett. Múltidőben, mert már nem használom. Féltettem a telefon aksiját. A nagy öszpontosításhoz még a ketyere is sok energiát használ, ezért töltőre kellett rakni az aplikáció zavartalan és megbízható működéséhez.
Aztán bevillant: nincs kíméletesebb annál, ha hang helyett fény ébreszt. Esetleg próbáljátok ki amit találtam és azóta is használok, mert nagyon szeretem:
Light Alarm Clock

**Fogalmam sincs, ez a... fura szokás eredetileg honnan jött. Még M. kezdte ( mi meg hagytuk - de mindegy ) az ősidőkben, A. pedig örömmel követte ebben az... ökörségben is.