Ha az embernek negyven kilométerre járnak a gyerekei iskolába, a gyerekek megkülönböztetett hívóhangot kapnak, így az ember azonnal tudja, hogy valamelyik utazó hívja.
Ha míg odaér a csengő ketyeréhez és addig nem ájult el, csak azért lehet, mert a megtett úton és eltelt időben barkácsol magának egy elfogadható és ésszerű okot: itthonhagyott valamit az egyik az aprónépből és épp főhősünket kívánja leb.szarintani, merthát figyelhtett volna igazán és jobban!
Minden rendben van. A közel három év alatt kaptam máskor is szokatlan időpontban hívást. Talán háromszor, vagy kétszer. De egyre határozottan emlékszem.
Nagyon rövid ideig élt a vonal, alig egy lélegzetvételig, majd megszakadt. Ott maradtam a sírók és sikítók hangjával a fülemben, egy apró szófoszlánnyal, ami talán a fiamé lehetett - a kétségbeeséssel és a vég biztos tudatával. Persze semmi sem biztos. Csak a visszhangzó pánik hangjai a fülemben és a tudat, hogy baj van.
Foglaltat jelzett kétszer is. Majd nem hívtam újra, reméltem, hogy a fiam talán nem hagyja abba a próbálkozást.
Alattam már halad az autó és ekkor már D. is tudja mindazt a keveset, amit én is. Ráhagytam, szóljon ő az iskolának, nekem erre nincs időm, sem figyelmem...
A fülembe kapom az utasításokat, hogy
itt jobbra, majd ötszáz méter után balra, lassítson, itt ötven a megengedett...
Pedig terveztem már többször, hogy be kellene járni a szakaszt, hátha egyszer valamiért szükség lesz rá, hogy ismerjem, de nem tettem, így most a navira kell hagyatkoznom. 10km után ismeretlen minden, csak a hang vezet és a szörnyű képek, melyekkel a folyton csapongó képzeletem riogat. És csak az út szürke szalagja halad alattam, az autó mintha állna.
Értem, leszakadt a mennyezet, de nyitva az ajtó, mielőbb szálljanak ki. Nem, a táskát hagyják a fenébe, pláne, mert mondja, hogy beszorult, megrángatta, de nem enged és nem, a telefont se keresse, csak szálljanak már ki, amilyen gyorsan csak lehet.
Nehezen találom a helyszínt, nekem itt minden új, tán egy másik úton érkeztek a településre, mert itt híre-hamva sincs balesetnek.
Hol vannak a gyerekeim?!
A rendőrségen magyarázzák el az utat, hajtok végig a megadott szakaszon és irányban, egészen egy, az úton keresztben álló rendőrautóig, ahol a helyszínt biztosítók nem akarnak átengedni, míg el nem hadarom, hogy a buszon utazó kiskorúimért jöttem és magyarázhatom azt is, hogy igen, ők hívtak, tőlük tudom, hogy itt vannak.
A.-t látom meg először a büfé földig nyújtózkodó ablakán át, telefonál, egyenes derékkal egy bárszéken ül, beszél és figyel a vonal túloldalára. M. mellette áll, a kissebbem arcát nézi, figyel a beszélgetésre.
Egy picit nézem őket, már nyugodt vagyok, megtehetem, a saját szememel látom, jól vannak.
Már az idő is rendben halad, vissza felgyorsult a megszokottra.
De semmi érzelem ezen a két gyerekarcon.
Miután meglát a kettő kezd el remegni, mint két őzgida. Még karomba se zártam őket, ömlik a nagyból a szó, meséli mi történt.
Sokára értünk haza. Addig is többször átvizsgálták őket, míg odaértem, ki is kérdezték őket, szintén többször, de legalább gyorsan eltelt az idő, míg odaértem. ( 25 perc - mennyi? Nekik pár percnek, nekem egy jó órának tűnt. )
Aztán busszal (!!!) egy gyűjtőhelyre vitték a szerencséseket, ott beszélgettek velük, még egyszer felvették az adataikat és utunkra engedtek.
Reggel hétkor történt a baleset és a kettőm háromnegyed tizenkettőkor vetkőzött itthon és kopogott az előterünk járólapján a megannyi üvegszilánk.
Még az alsóneműjükből is hullott.
Közel egy hét után is ugyanazt gondolom, mint mikor a kérésükre előásott képeket néztem.
Burokban voltak a fiaim.
Nincs más magyarázat.
((( A. látta közeledni a darusautót. Megmagyarázhatatlan mód ugyanott, ugyanabban a testhelyzetben maradt az ütközés után, mint azelőtt. ( Tán ő volt a középső golyó. ) Pár kék és zöld folttal és a fején, ill az egész testén szétfolyt ablaküveg maradványaival úszta meg a történteket.
M. bezuhant az üléssorok közé. Mikor már módjában állt körülnézni és felmérni, hogy mi történt, akkor realizálta, hogy a hely, ahol ült, a mennyezet és a csomagtartó lándzsaszerűen alámeredő darabjaival volt tele. A homlokán volt hatalmas hupli, a bal combját végignyúzta és megrándult a felsőteste, ezt napokig fájlalta. És azt mondja, eztán sem köti be magát a buszban.
Kedden minden ellenállás nélkül felszálltak a buszra. )))
