folytatódik

Mondhatnám, hogy reméltem, nem hívják be a srácokat a baleset kapcsán, de eszembe sem jutott, hogy az ő tapasztalataik is kellenek a kivizsgáláshoz.
Így ma délután megyünk a rendőrségre és a fiúk tanúvallomást tesznek.
Pedig már egészen nyugodtak voltak.

burok

Ha az embernek negyven kilométerre járnak a gyerekei iskolába, a gyerekek megkülönböztetett hívóhangot kapnak, így az ember azonnal tudja, hogy valamelyik utazó hívja.
Ha míg odaér a csengő ketyeréhez és addig nem ájult el, csak azért lehet, mert a megtett úton és eltelt időben barkácsol magának egy elfogadható és ésszerű okot: itthonhagyott valamit az egyik az aprónépből és épp főhősünket kívánja leb.szarintani, merthát figyelhtett volna igazán és jobban!
Minden rendben van. A közel három év alatt kaptam máskor is szokatlan időpontban hívást. Talán háromszor, vagy kétszer. De egyre határozottan emlékszem.

Nagyon rövid ideig élt a vonal, alig egy lélegzetvételig, majd megszakadt. Ott maradtam a sírók és sikítók hangjával a fülemben, egy apró szófoszlánnyal, ami talán a fiamé lehetett - a kétségbeeséssel és a vég biztos tudatával. Persze semmi sem biztos. Csak a visszhangzó pánik hangjai a fülemben és a tudat, hogy baj van.
Foglaltat jelzett kétszer is. Majd nem hívtam újra, reméltem, hogy a fiam talán nem hagyja abba a próbálkozást.

Alattam már halad az autó és ekkor már D. is tudja mindazt a keveset, amit én is. Ráhagytam, szóljon ő az iskolának, nekem erre nincs időm, sem figyelmem...
A fülembe kapom az utasításokat, hogy itt jobbra, majd ötszáz méter után balra, lassítson, itt ötven a megengedett...
Pedig terveztem már többször, hogy be kellene járni a szakaszt, hátha egyszer valamiért szükség lesz rá, hogy ismerjem, de nem tettem, így most a navira kell hagyatkoznom. 10km után ismeretlen minden, csak a hang vezet és a szörnyű képek, melyekkel a folyton csapongó képzeletem riogat. És csak az út szürke szalagja halad alattam, az autó mintha állna.

Értem, leszakadt a mennyezet, de nyitva az ajtó, mielőbb szálljanak ki. Nem, a táskát hagyják a fenébe, pláne, mert mondja, hogy beszorult, megrángatta, de nem enged és nem, a telefont se keresse, csak szálljanak már ki, amilyen gyorsan csak lehet.

Nehezen találom a helyszínt, nekem itt minden új, tán egy másik úton érkeztek a településre, mert itt híre-hamva sincs balesetnek.
Hol vannak a gyerekeim?! 
A rendőrségen magyarázzák el az utat, hajtok végig a megadott szakaszon és irányban, egészen egy, az úton keresztben álló rendőrautóig, ahol a helyszínt biztosítók nem akarnak átengedni, míg el nem hadarom, hogy a buszon utazó kiskorúimért jöttem és magyarázhatom azt is, hogy igen, ők hívtak, tőlük tudom, hogy itt vannak.

A.-t látom meg először a büfé földig nyújtózkodó ablakán át, telefonál, egyenes derékkal egy bárszéken ül, beszél és figyel a vonal túloldalára. M. mellette áll, a kissebbem arcát nézi, figyel a beszélgetésre.
Egy picit nézem őket, már nyugodt vagyok, megtehetem, a saját szememel látom, jól vannak.
Már az idő is rendben halad, vissza felgyorsult a megszokottra.

De semmi érzelem ezen a két gyerekarcon.

Miután meglát a kettő kezd el remegni, mint két őzgida. Még karomba se zártam őket, ömlik a nagyból a szó, meséli mi történt.



Sokára értünk haza. Addig is többször átvizsgálták őket, míg odaértem, ki is kérdezték őket, szintén többször, de legalább gyorsan eltelt az idő, míg odaértem. ( 25 perc - mennyi? Nekik pár percnek, nekem egy jó órának tűnt. )
Aztán busszal (!!!) egy gyűjtőhelyre vitték a szerencséseket, ott beszélgettek velük, még egyszer felvették az adataikat és utunkra engedtek.

Reggel hétkor történt a baleset és a kettőm háromnegyed tizenkettőkor vetkőzött itthon és kopogott az előterünk járólapján a megannyi üvegszilánk.
Még az alsóneműjükből is hullott.

Közel egy hét után is ugyanazt gondolom, mint mikor a kérésükre előásott képeket néztem.
Burokban voltak a fiaim.
Nincs más magyarázat.

((( A. látta közeledni a darusautót. Megmagyarázhatatlan mód ugyanott, ugyanabban a testhelyzetben maradt az ütközés után, mint azelőtt. ( Tán ő volt a középső golyó. ) Pár kék és zöld folttal és a fején, ill az egész testén szétfolyt ablaküveg maradványaival úszta meg a történteket.
M. bezuhant az üléssorok közé. Mikor már módjában állt körülnézni és felmérni, hogy mi történt, akkor realizálta, hogy a hely, ahol ült, a mennyezet és a csomagtartó lándzsaszerűen alámeredő darabjaival volt tele. A homlokán volt hatalmas hupli, a bal combját végignyúzta és megrándult a felsőteste, ezt napokig fájlalta. És azt mondja, eztán sem köti be magát a buszban.

Kedden minden ellenállás nélkül felszálltak a buszra. )))

Sok mindent írnak, de ami a legtöbbször szembe jön, az ez a frázis: "nem vagyok érintett, de...". Nem, nem én sem, de mégis. Két kiskamasz anyjaként az vagyok. könnyes szemmel kelőként és fekvőként is.
Tavaly, még a sítábor befizetése előtt meghalt itt Ausztriában egy ( nem emlékszem pontosan ) 7-8 éves kislány. Szintén sítáborban. Belázasodott, egy felnőtt vele maradt a szobában míg a többiek síeltek a hegyen, ő meg a délelőtt folyamán meghalt. A továbbiakról nem tudok. Nem tudom kit terhelt a felelősség, sem hogy pontosan mi történt. Képtelen voltam követni a híreket, mert így is nehezen engedtem el a történetet.
Meghagytam a táborozónak, ha belázasodik, bárki belázasodik, vegyék komolyan. Hogy figyeljen mit mond a kísérőtanár, nincs kivétel, nincs pardon, szigorúan szófogadás van, amit mond az maga a szentírás, a hegyen hatványozottan. Jó fizikumú, izmos, esni is tud és tudtam, hogy szót fogad.
Ezzel megtettem amit lehetett, másra nincs, akkor sem volt befolyásom. Mégis ott volt a gombócz a gyomromban és az a nyomasztó gondolat minden órában, míg haza nem ért.
Ha idén nem engedem el, mert félek, megfosztom egy jó dologtól, ugyanakkor kétségtelen, a síelés veszélyes üzem.

Én is csak az a szülő vagyok, aki elengedi és hazavárja a fiát. Mint a többiek.

Lassan illene utalni az összeget.

Érdekes lenne összeszámolni,

vagy legalább megsaccolni, vajon hányszor
- indítottam be iskolakezdés óta az autót
- ugrott át előttünk macska / őz  / róka / egyéb vadállat
- hagytam nyitva, magára az autót
- akartak leszorítani szembejövők az útról, szemrebbenés nélkül a jegesről is
- vártam hosszú percekig a buszra, mert korábban indultam
- hívott M., hogy melyik buszt érte el és végül melyikkel érkezik...

Azt viszont számolgatás nélkül is jól tudom, hányszor találkoztam gyakorlatozó katonai konvojjal ( 2x ) és abból hányszor fogtak rám vigyorogva ki tudja mekkora kaliberű bazinagy fegyvert ( 1x ).
Semmi dráma, de az én kontómra ne szórakozzon ilyen jól senki!

A helyzet sz.r,

de nem reménytelen.

Egyelőre az úrfi jól bírja a kiképzést, amit leginkább annak köszönhet, hogy a folytonos nyavajgásom magvai szárbaszöktek - belátta, hogy ha tízig, urambocsá' tizenegyig olvas, másnap még a házmesterné felmósórongyának szerepét is gyatrtán játszaná, ha egyeltalán.
Nyolckor fekvés. Majd hatkor kel, bőségesen bereggelizik (tetemes a mennyiség, amit képes olyan nagyon hajnalban betemetni), majd 6:40-kor startolunk a tíz perccel későbbi találkára, ahonnan S.-apuka viszi a sulihoz. Ha S.-apuka dolgozik.
Ha nem, akkor egy bécsi járattal utaznak fel (S.-el), ezzel késnek 8-10percet, de engedéllyel és amiről addig lemaradtak, azt a pár sort valahányszor sikerült pótolniuk.
Ma reggel viszont a föci számonkérés miatt az eggyel korábbi busszal mentek. Erre, innen a háztól, 6:18-kor legkésőbb (biztonsági ráhagyással) el kellett menni.

Ma (mert először próbáltuk ezt a járatot, korábban ott voltunk és az előző este lenémított telefonom rezgése lepett meg, a motor leállításának pillanatában. Kilenc nem fogadott hívás, S. anyukájától.
A lényeg: a lányzót feltétlen szedjem le a buszról, mert nincs nála telefon, nem lehet elérni és mert ez a busz nem megy közvetlen ahova szeretnénk, át kell szállni, mert a strathelynél ezt mondta a sofőr és még azt is, hogy másik busz nem megy, majd csak a bécsi 40 perc múlva. Már láttam magamat telefonálni vezetés közben (amit még soha nem tettem), miközben M. iskolája felé hajtok a két megszeppent gyerekkel, ill. ahogy a picifiamat utasítom mikor kell elhagynia a házat, hogy legalább ő időben beérjen az iskolába...
A lányzót nem kellett levenni a buszról, lévén magától leszállt és a buszsofőr közlésével egy időben, miszerint mindjárt jön a keresett járat, megérkezett az, amire eredetileg akart volna felszállni.

Szóval a busz jár, épp csak nem a menetrendben megadott helyről startol. (???)


...és van még egy busz, ami a bécsivel egy időben indul, elvileg ugyanúgy minden nap, viszont nem a főúton, hanem a kertek alatt és ilyenformán pontosabban érkezne, no meg, kevés kivétellel csak gyerekek utaznak rajta, na az, az nem jár. Miért? Azt mi is szeretnénk tudni.
A kifüggesztett és az online menetrendben is szerepel, a telefonos érdeklődés és válaszok szerint is létezik, de ténylegesen nem.

Ma D. fut még egy telefonos kört.

Nincs cím.

Nem szeretnék magyarázkodni miért csak most írok és ha már most, egyeltalán minek? De írok és csak most. Jobb híján.

Az iskola, vele az oktás, szépen kezd beindulni. M. nagyon lelkes, figyelmes, emlékszik és mesél. A tanárokkal szimpatizál, a szigorúbbakkal is, őróluk is csak áradozik, élvezi, hogy néhányan magázzák, ehhez mérten is viselkedik és végre kezdi elhinni, hogy ugyanannyit ér mint mások, folyton mosolyog és vidám! 
Borzasztóan örülünk, mert abszolút érezhető a fiunkkon, hogy ott van, ahol lennie kell. Végre.
Tudom, korai még, meg nyugtával a napot! De belül, tudjátok ott gyomortájékon? nincs az a buta, feszítő érzés. Ott. Az. Igen. Na az, nincs.

Ez az, ami tartja bennem a a leket, emiatt nem omlottam még össze, ill. a mélypontok után ez ad erőt feltérdelniállni. Nem vizccelek.



Mesélek.

A tanévnek egy autóval vágtunk neki. D. hol itthon maradt, hol mással ment, de olyan is volt egyszer, hogy M.-ért házhoz kellett jönni.

M. egy ismerős kislánnyal együtt utazik fel és jár ugyanabba az osztályba és mert kikerülhetetlen lesz őt a jövőben nem emlegetni, be is mutaom, ő S. (hehehe)

Hétfőn mindkét családban a kissebb gyerkőket az apukák vitték tanévnyitóra, míg mi nők, a nagyokat az új iskolába, északra. Különösebb hacacáré nem volt,a gyerekek a napot az osztályfőnökkel töltötték, az iskolakezdők szüleinek pedig, egy órácskát beszélt az igazgató iskoláról, annak múltjáról, jelenéről, terveiről. Jól is van így, nem hiányzott a ceremónia.
Távozóban még rákérdeztem, hogy a korábban mebeszéltek alapján, akceptálják-e pár perces késést reggelente, hogy ne kelljen a gyerekeknek egy órával korábban kelniük, igen, persze, semmi gond, jól van, akkor már másnap reggel (kedd.02.09.) azzal is érkeznének, ok, rendben.
Az osztályfőnököt is megkerestük ugyanezzel, tudjon róla, ill. legyen szíves értekezni az első órákat tartó tanárokkal, ok-ok.
Reggel a gyerekeket fel a buszra (autóval oda), S.-apuka az iskolánál várta őket mikor érnek be, beérnek-e?
Noha előző nap jártunk fenn a buszpályaudvaron, a gyerekek ellenkező irányba indultak lóhalálában (hogy keveset késsenek), de szerencsére M. rájött a hibára (mondtam neki, hogy a jobb oldali járdán mennek majd lefelé, de ők az úttest bal oldalán futottak), egy idősebb nőt megkérdezett merre?, az útbaigazítás után nyargaltak le az iskolába, orbitális késéssel, de nem szidta őket senki... Rövid telefonbeszélgetés után akkor reggel, csak annyit tudtam meg, hogy piszkosul elkéstek, azt már csak a hazaérkező M. mesélte, hogy hogy futottak el, majd vissza...

Telefonáltam, hogy megtudjam gyakran előfordul-e a késés, mégis mivel számolhat az ember. (Mert pár percet azért késett a busz is)
A járat helyi központját hívtam, azt mondták ez bécsi illetőségű busz, az ottani számmal próbálkozzak. A megadott számon azt mondták, nem tudják garantálni a menetrendben leírtakat. Akkor, gondoltam megkérdem mi a helyzet egy másik busszal, ami ugyan más vonalon jár, de a két város között ,ugyanazon társaság neve alatt, mire megkért a nő, hogy a helyi központot hívjam. Így alig 5 perccel az előző beszélgetésünk után, újra hívtam a kiindulási pontot, de balszerencsémre (?) felismerte a nő a hangom és elkezdett velem ordítani, hogy  most adta meg a számot, miért nem értem már meg, hogy a már lediktált telefonszámon tudnak nekem infot adni ----------  D. másnap hívta ugyanezt a számot. Őt, tájékoztatták. (Az a busz ideális, szuper, meg van mentve a haza!)

A következő napokban S. apukája vitte fel őket, majd szerdára tettük a napot, amikor egyedül jönnek majd haza, egy kedves barátnőm kísérte ki őket a pályaudvarra, hogy a szájukba rágja pontosan honnan, melyik...
A kinézett busz nem érkezett meg, mert csak pénteken jár, egy tíz perccel korábbit meg elengedtek, nem merte őket arra feltenni, mert mi előzőleg nem azt beszéltük meg.
Autóba vágtam magam és hazahoztam a gyerekeket.
Másnap elmaradt az utolsó óra, hát ismét elmentem értük, de az addig a napig felgyülemlett feszültség valahol az út elején nyakon ragadott és frankón képencsapdosott és mert nem akarlak benneteket ezzel terhelni - hát nem írom, hogy végighánytam az utat, de legalább az árokpartot az út mentén -  , csak annyit mesélek, hogy a szerevzetem hevesen tiltakozni kezdett az idegesség és a már több napja tartó nem alvás miatt. A gyerekeért annak ellenére is időben érkeztem, hogy a gyorsakájlda mellékhelyiségében tetemes időbe telt kimosakodnom magam.---------------

Pénteken hiba nélkül vették az akadályt a gyerekek és felecsillani látszott a remény: a busztársaság sem reménytlen eset: a hazatartó buszhoz toronyórát lehetett volna igazítani - ennek folyománnyaként a hétvége szépen, békésen telt, bizakodással telve néztem a hétfő elé és sok-sok nap után, végre átaludtam az éjszakákat. Vasárnap még a szűrke villámhaver is hazatért (hat hét után és igaz nem teljes az öröm, de az autó jár, akárhogy is, de jár), így minden feltétel adott volt a lelki békénkhez.

Hétfőn, S. a busz indulási pontjánál az anyukájával, mi pár faluval arrébb vártuk a járművet, közben telefonos kapcsolatot tartva, de nem jött (ez az, amiről D. kért és kapott tájékoztatást), csak 13 (tizenhárom!) perccel később, 7:18-kor. (7:05-kor kellene a M.-nek felszállnia., 7:40 előtt pedig leszállnia a buszról és akkor késne 8 percet ahhoz, amit még ig.engedéllyel elnéznének neki/nekünk)
Kegyetlenül elkéstek. Őket nem, de engem ledorongoltak, hogy többet nem késhetnek a gyerekek. Az én hibám, a francnak telefonáltam, de különben honnan tudtam volna meg, hogy legalább beértek-é? (Nem telefonálhatnak a gyerekek szünetben sem, csak ig. engedéllyel.)

A hét többi napján már ismét S. apukájával mentek és mennek (Ő arra és akkor utazik munkába - de nem mindig, ugye.)

Ma este szülői. Mivel a busztársaságoknál garanciát nem vállalnak a menetrendekre (késik? jár egyeltalán? ...és mijafranccért nem adnak ki pontos infókat, titkos tán a valós menetrend?), erről is beszélni kell. 
Holnap már okosabbak leszünk.



A.-ról is mesélek. Csak: majd.