nem kell mindenARON cím

Voltak poklok amiket megjártunk. Emlékezetes a bárányhimlős pöttyösödés -ami mindenki más szerint vicces volt, számomra az idő sem szépítette meg azokat a heteket-, aztán volt a  hányásos-fosós, végén epét láttató őrület, kórházban töltött nemalvós, a mikor mehetünk már haza éjszakákkal, és a sulis mélypontok.
A legújabb őrületet tavasszal szenvedtük el.
Egy kedves, felolvasós, vidámkodós, huncutkodós vasárnap este fordult egy rosszul kivitelezett ágyróllecsúszásba. A jobb felső metsző alsó harmada csengő, semmivel össze nem téveszthető, az ember velejéig hatoló hanggal letörött.
Este negyed kilenc. Fagyos rémület. A kisfiú kilenc és fél, vadonatúj fog ijesztően csorba.
A fogorvos, Dr.S. viszont elérhető, higgadt, konkrétumot nem mond látatlanban ( mi a megoldás? ), viszont másnap reggel azonnal fogad, nagy gonddal helyzetet megold - a letörött darab bravúros, körültekintő visszaragasztásával.
Drága kisember vigyázott rá, gondos volt, körültekintő. Tegnapig. ( Nem is rajta múlott. )

Délután, indulván a mindig várt kosáredzésre -fogalmamsincsmitörtént-, a fog koccanással ismét letörik. Ugyanott. ( Garanciát persze anno nem kaptunk, nem is vártunk, de hogy fél év után ugyanaz az átkozott helyzet...! ) Ahogy voltam ( otthoniban, mint mindig ha csak szállítmányozok ), mentünk az orvoshoz, még mindig Dr.S, aki minden nyüves nap rendel, persze csütörtökön nem. A korábbról ismert számon, a második csörgés után kinyomta.
De van másik fogorvos is a városban, őt is ismerjük, megyünk hát oda. Dr. U.
Végigvártuk az összes időpontra érkezett kezelését, addigra kisember leki békéje, a béka segge alatt meghúzódó húsz méter kaka alá szorult - épp hogy nem sírt kínjában.
Az asszisztenst is ismerem, felvázoltam mi történt és kifejeztem abbéli reményemet, hogy visszaragasztható még a darab.

Tulajdonképpen kinevetett, hogy ő még ilyet nem is hallott, hogy képzelem, ez felépítés lesz, még hogy ragasztani! Hosszan ecsetelve, a hülyéknek kijáró megvető pillantásokkal, időnként felkacagva: méghogy ragasztani!
Védjegyeim egyike, a méregfoltokkal telített mellkas. Mire bejött az orvos, talán már a fülem is lángolt a haragtól.
Kérdezte mi történt, hogyan törött le. Előzményekkel együtt ledaráltam mikor, hogy, ki tette vissza ( a meglepett arckifejezésére hozzátettem: hétvégén történt, a másik dokit értük csak el...), hozzátéve, hogy remélem ragasztható még ( asszisztens gúnyos pillantással végigmér, somolyogva várja az orvos válaszát, és jött a hidegzuhany ) a közben átnézett darabot letéve Dr.S. csak annyit mondott, rendben. ( Az asszisztens próbálta védeni a mundér becsületét valami olyannal, hogy nahát, ő ilyen eljárásra nem emlékszik... mire az orvos előhozott egy, a mi kisvárosunkban közben nagy karriert befutott fiú, bocs, kosárlabdaikon történetét, akinek tizenegykét éves korától többször, szintén a saját fogát ragasztották vissza... és még itt is közbesziszegett párszor, hogy nahát...! )

Az, egyébként más ismerősök által hidegnek leírt orvos végig beszélt a fiamhoz, nyugtatta, szépen helyrehozta a fogát és a kezelés után sem lökött ki bennünket a rendelőből, hanem még mesélt hasonló esetekről, és hogy a jövőben hogy lehet ezt maradandóan helyrehozni.

Tudom, van ennél rosszabb. De én így sem aludtam, az éjszaka.

holnap helyett

ma jön haza. Nem végeztek még a betervezettekkel, de muszáj az autóval haza jönni -most figyelj!- mert nem lehet vele közlekedni.
Reggel, úton az építkezésre, szerencsére igen közel onnan, elhagyta az egyik kerék a fékpofákat. Hallottál már ilyet? Mi sem.
Elhagyta. D. azzal nyugtatott, hogy megy érte az autószerelő trélerrel és hazahozza őket. Az autót szerszámostól és őt. Igen.
De nem tudott menni - előttem ismeretlen, ezért érthetetlen okból, de nyugi, mellékutakon jön, betartva a féktávolságot, lassan és a szóban forgó kerékről lekötötte a tönkrement féket, értsd: ő megoldotta a szitut.
Összenyomott fékcsövet említett azt hiszem, de erről igazán csak emlékmaradványaim vannak, csak képek villództak előttem míg mesélt, az autó alatt fekvő emberemről, ahogy az asztalos/építész kezeivel, csőfogóval, laposfogóval, vagy mittudomén mivel laposra sajtolja a csövet, onnan felugorva, elégedett vigyorral a képén, a szakállán* végigsimítva rábólint a műveletre és elindul egy olyan autóval, aminek három kereke képes fékezni, a negyedik kedvére forog, ha lassítani kell.
És azt meri mondani, hogy nyugi.



*Szakállas, igen. 3 kerek hónapja. És mindenki tőlem kérdezi, hogy mér'?
Az én szakállam?

kezdődik

Magyarország felől jött, mert egyik emberének az autója beadta a kulcsot, nem tudott hétfőn  kijönni dolgozni, így ő is hozta, meg vitte.
Ahogy mondtam onnan jött, a határon megállította az osztrák rendőr, aki bekukkantva az autóba, a szerszámok felé bökve megkérdezte, hogy ez mind saját, vagy úgy lopta.

Hogy lopta-e a szerszámokat.  

Mindezt arrogáns, lekezelő stílusban kérdezte, az osztrák autót vezető, német útlevelet nyújtó férjemtől azután, hogy előzőleg már udvariasan válaszolt a foghegyről odaköpött kérdésre: hol lakik. 

átkozott kullancs!

Este 20:08-kor

áll elém a feladattal, miszerint a múlt héten tanult verset magyarra kellene fordítani. És az sem árt, ha rímel.
Kilenc éves. Elvileg még nem kamaszodik.

A vers, ill. az annak kikiáltott nyolcsoros már németül is bhorzalmas, hát még, miután végeztünk vele. Kinyomtattam, legalább pofás legyen a gyerek, ha már értelme nincs.

Regen

Rudi, hör, ich sag dir was;

Es regnet, alles wird jetzt nass,

und wenn es von den Blättern tropft,

kann man auch hören, wie es klopft.

Dann, wenn die Sonne wieder lacht,

sie einen Regenbogen macht.

Der leuchtet bunt vom Himmelszelt,

bis dass der Regen nicht mehr fällt.

Eső

Rudi figyelj, mondok valamit:

ha esik, az eső mindent beborít.

Míg a levelekről nedv csepeg,

hallhatod ahogy a víz pereg.

Aztán, ha a nap újra nevet,

az égre vidám szivárványt vezet

ami az égbolton színesen ragyog

míg az eső újra nem zuhog.

nincs cím - nincsenek szavak

Este kicsit vontatottan, nagyon fáradtan mesélt a zenés, táncos búcsúestről, hogy mindjárt megy, csak még előtte elpakolja azokat a dolgokat, amire másnap már nem lesz szüksége. ( Pakol! Pakol a fiam! ) Mesélt még a napról, milyen szuper volt a másik hely, ahová elvitték őket ( magasabb hegy, hosszabb pálya, mámor  a köbön ). Azt mondta alig várja, hogy hazaérjen, aludni fog hétfő reggelig, olyan fáradt.
Még matattam kicsit, pár szót váltottam ismerősökkel, volt akivel a kommentelés lehetőségének nemlétéről ( én is fáradt vagyok, no ), olvastam és elaludtam.
Csörög a telefon ( 22:42 ), M. az, hát mi lehet, tán nem tud aludni?
Remek drámai érzékkel beleharsogj a fülembe, hogy baj van. Majd széles kitérőket tesz, holmi pucolókról ( takarítókról ) kezd el beszélni, hogy az egyikük az előző esti kareoki bulin a lányokat is tapizta ( eddig azt sem tudtam, hogy ismeri ezt a kifelyezést, pláne magyarul ), meg fel és alá rohangáló zaklatott tanárokról, akik most írják össze a veszteségeket...
Valószínűleg, míg ők busszal egy távolabbi hegyen síeltek, bementek illetéktelenek a szobáikba és magukhoz vették a gyerekek kis pénzeit, elektronikus ketyeréit, a tanárok magukon kívül, a riadt gyerekek szintúgy, de rendőrt még nem hívtak, egyelőre diákcsínyt remélnek. ( Bár M. megjegyezte ez rosszabb lenne, mint a rablás ténye, olyan ingerültek a tanárok. )

...hát b.sszus!

szokása

este - mielőtt a fejét a párnájára hajtaná - elengedni egy pici, alig három centiméteres tömör gumilabdát, hadd pattogjon míg meg nem áll.

Még nem kérdeztem róla.