van önbizalma

Este nyolc óra negyvenkor áll neki a plakátjának ( kedvenc zenész ismertetése ), holott már hétfőn tudta, hogy a holnapi angolra kell. Asszisztenst játszatott velem: nyomtatsd ki, vágd ki, légyszi-légyszi meg boci szemek az összekulcsolt kezek felett...

A féltett lemezeimet hiába kérte.

Édes istenem, mit ártottam?

Tíz perce nevet a saját nyomorán - próbál szépen írni, ami pihenten sem megy- meg még be is fenyítettem, miszerint szétrúgom a füstös fenekét holnap, ha mégsem kerül sorra, miután engem zargat fényes este...

elveszett dolgok

Kedden a nagyfiam elhagyta a kabátját, nem gáz, elvileg a kosárcsarnok gardróbjából nem tűnhet el. Vadiúj egyébként.
Tegnap délután a kisfiam hagyta a kabátját a buszon. ( De úgy, hogy még csak nem is rémlett neki, hogy hol hagyta el. Ma reggel a suliból szólt vissza, hogy a szekrényében nincs, ezért remélem, hogy a buszon tán csak meglesz. )
Három a magyar igazság ( a ráadást köszönettel visszautasítanám ), a reggeli buszon a teljes rajzfelszerelését hagyta ma szintén ő. Ahogy a tegnapi, a mai busz is bécsi járat, így, hogy viszontlátjuk-e bármelyiket is, az már az utazóközönség emberségén múlik.

Kérném a Világmindenség közbenjárását arra vonatkozólag is, hogy találjon vissza a szept. 5-el elhagyott príma, megbízható alvókám is ( eheti tapasztalataim alapján ehhez fűzöm a legkevesebb reményt ), mert a hiányok elviseléséhez különben nem lesz energiám - a veszteségek értékét, azok pótlását, most hagyjuk.

A csavargó szeptembert láttátok?
Senki?

komment helyett

A Sorstársak című, Anyus bejegyzésére

Olvasni könnyű és igen, némi megkönnyebbülést hoz: nem vagyok egyedül, a többi kamasszal is nehéz, túlélhető / majd lesz valahogy - semmi szívroham, csak ősz hajszálak.
Megszólalni pedig a bűntudat nem enged, hát hiszen biztos én szúrtam el valamit, azt meg nem szívesen teszem ki az ablakba. A tavaly még kedves, mosolygós, beszélgetős kamasz zárt ajtók mögött merül a net színes, villódzó világába és jó, ha egy-egy közös étkezésre visszalép a valóságba a maga flegma, nyegle, posztó modorában. ( Többnyire este nyolc előtt elszedem a kütyüket attól, aki önként nem hozza és késő délutánig ügyesen elbliccelem az időt, míg a könyörgő megkapja. )
A durva talán mégis az, hogy nem is a nagy, a közel 13 éves akiről a panasz szólhat, merthát a hatalmam erejével egyszerűen elveszem az eszközt - miről beszélek? eszközöket -, hanem a 10 éves.
Ő határtalanul elviselhetetlen stílusban, üveghangon visít, ha valami nem tetszik és neki hetek óta nem tetszik.
Nem, ha starnadra mennénk, mert autóba kell ülni és ott úúúgyis hányingere lesz.
Utálja a kaját, mert gomba, paprika,... van benne és mi ez a zöld a sóskában?
Mikor lesz már szeptember, iskolába akar menni... egy hete meg azon kesereg, hogy már csak pár nap és fúj, kezdődik az edzésre járás.
A fürdőszobájukban minden nap lehet sikálni, mert nem normális amit maguk után hagynak, pedig pár hónapja még tudták hogyan húzzák le a wc-t, hogyan a zuhanyzó üvegét, hogy a mosdót nem szép fogkrémmel és köpetekkel száradni hagyni, korábban még a porszívót is megtalálták, mert a szobájuk az ő dolguk, elvileg és gyakorlatban is, ezért isten őrizz attól, hogy oda bárki benyisson...

Azt hiszem ezért hallgatok. Csúnya panaszáradat, amiről nem szerettem volna emléket, hátha csak egy szösszenetnyi epizód, holnap reggel két angyal kel fel az ágyból türelmesen, mosolygósan, szófogadóan... és vidáman énekelve, kart, karba fonva szökellünk Jokischberg lankáin, míg világ a világ és még egy nap.
És azért nem a helyére írtam, a bejegyzésed alá, mert itt ha úri kedvem úgy tartja, egy mozdulattal eltüntethetem és akár le is tagadhatom ( nyilván nem ).

kiskamasz, kontra pakolás

Szólítsd fel rendrakásra. Ismered. Töktuti, hogy nagy ívben tesz rá, esetleg rádcsapja az ajtót, vagy csak órákig morog, mert már megint nem tudod békén hagyni, meg vakáció, meg neki is kijár a nyugalom,... vastagonfüstölgő-blablabla.

De azt is mondhatod, hogy felhúzod a tojásórát tíz percre, addig pakoljon el annyit, amennyit tud.
Micsoda? Jah, hát tíz percet még fejen állva is kibír, zokszó nélkül pakol és hiába szólsz fel háromszor -nem túl hangosan- figyelmeztetni, vége a hányattatásainak, lejárt az idő, ő akkor sem hagyja abba, mert a testvére is pakol a szomszéd szobában és hallja, hogy még nem hagyta abba, ezért ő sem, mert a versenyszellem...

További tíz perc múltán mindkét szoba fiókostól, szekrénypolcostól rendben.
És állati büszke magára mindkettő.

Azt meséli

piszok nehéz meló gondoskodni róla, hogy reggel mit vegyen fel, majd az újbóli nekirugaszkodásnál ismét, hogy a hegyen meglegyen mindene, és ne felejtse el száradni tenni ami esetleg nedves lett...
Olyan sundán-bundán megjegyezte, hogy sok dolgom lehet vele.
Dicsekedett is: bezeggyerek lett a csoportjában.