Sok mindent írnak, de ami a legtöbbször szembe jön, az ez a frázis: "nem vagyok érintett, de...". Nem, nem én sem, de mégis. Két kiskamasz anyjaként az vagyok. könnyes szemmel kelőként és fekvőként is.
Tavaly, még a sítábor befizetése előtt meghalt itt Ausztriában egy ( nem emlékszem pontosan ) 7-8 éves kislány. Szintén sítáborban. Belázasodott, egy felnőtt vele maradt a szobában míg a többiek síeltek a hegyen, ő meg a délelőtt folyamán meghalt. A továbbiakról nem tudok. Nem tudom kit terhelt a felelősség, sem hogy pontosan mi történt. Képtelen voltam követni a híreket, mert így is nehezen engedtem el a történetet.
Meghagytam a táborozónak, ha belázasodik, bárki belázasodik, vegyék komolyan. Hogy figyeljen mit mond a kísérőtanár, nincs kivétel, nincs pardon, szigorúan szófogadás van, amit mond az maga a szentírás, a hegyen hatványozottan. Jó fizikumú, izmos, esni is tud és tudtam, hogy szót fogad.
Ezzel megtettem amit lehetett, másra nincs, akkor sem volt befolyásom. Mégis ott volt a gombócz a gyomromban és az a nyomasztó gondolat minden órában, míg haza nem ért.
Ha idén nem engedem el, mert félek, megfosztom egy jó dologtól, ugyanakkor kétségtelen, a síelés veszélyes üzem.

Én is csak az a szülő vagyok, aki elengedi és hazavárja a fiát. Mint a többiek.

Lassan illene utalni az összeget.

ültem

az ágyon, még az elmenős ruhámban, mínusz egy blúz - amiben nem ücsörög az ember lánya az ágyon. Fekete hosszú trikóban, szintén hosszú, de grafitszürke és pettyes pászentos cicanadrágban, amit már nem is így hívunk, hanem legingnek: a hajam kibontva, talán kócos is - hazafelé jövet az orvostól, vagyis a kiváltott recept után a gyógyszertárból sokat dobáltam jobbra, balra, meg vissza, így jött ki a feszültség az éjszakai rossz gondolatok után. A gyógyszert* is bevettem már egy gyors, meleg ebéd után, noha a tájékoztató nem rendelkezett ilyesmiről, aszerint mindegy éhgyomorra, evés közben, vagy után veszi be az ember, a lényeg, hogy reggel, délben és este, pláne az elkövetkezendő húsz nap mindegyikén, persze ha jövő héten másképp nem dönt az orvos, mert lehet hogy harminc lesz, ami most még húsz.
Így elmenősben, ahogy írtam, merengve ültem az ágyon, kopogtatva belépett a nagyfiam és rámmeredt, félbeszakadt gondolattal, kérdéssel a szemében nézett, majd arra kért ne gumizzam többet fel a hajam, így olyan szép és sokkal fiatalabb vagyok.

Milyen szépen fog udvarolni majd annak a lánynak - jut eszembe és jó lesz, mert meg is érhetem és tudom majd, hogy szerencsés a fiam - szeretik, szerencsés a lány - szereti.

Szombaton megjelent a nyüves fb-on egy nem egyértelmű üzenet, egy kedves ismerős falán, amiből mára csak az "örök fény" mondattöredék maradt meg bennem.
Elkezdtem keresni az ismerőst közös ismerősökkel, többen közülünk telefonon is hívták, én nem mertem, féltem, hogy az én hívásomra reagál valaki, valaki aki nem ő, és hallanom kell, amit nem akarok.
Végül elértem egy rokonát, így nekem kellett továbbítanom a rossz hírt. Nem ismertem személyesen, csak egy kislétszámú, baráti csoportból.
Üde, kedves nő.
Nagyon szíven ütött.




*A hétvégén rötyögtem rajta. Merthát mi ez? Egy folyton növögető, időnként felbukkanó foltocska. Helyes, semmi gondot nem okoz, nem viszket, nem ég, csak akkor látszik komolyabban, ha meleg van, tulajdonképpen, mondhatnám, jól megvagyunk.
Jó, hogy jött, jó, hogy megnőtt, hírt hozott ugyanis, hogy gáz van, no nem nagy, mert így, hogy kezelik amit hirdet, már nem lesz baj.
Neve is van: Lyme-folt.