Kis Vuk, nagy Vuk

szép sorminta szerint jönnek a rosszullétek, holtfehér, már majdnem szűrke az arca és gyenge mint a harmat.
Ezért ma A. egyedül ment iskolába.
Hogy odaért-e azt majd csak iskola után tudhatom biztosan. Többszöri kérésem ellenére sem hívott, ugyanis.

Hőségjárat

Ezen a nyáron még, ilyen nehezen nem keltem fel, és tán még életemben soha ennyiszer nem nyomtam meg a szundi gombot. A ketyere sajnálata miatt és csakis azért, szánalomból vettem erőt magamon, igaz az éjjel még egykor is mászkáltak az úrfiak, sóhajtoztak, nyöszörögteg, szenvedtek a melegtől, míg újabb innivalót adtam, puhább és vékonyabb takarót, legvégül már csak hófehér, ezer éve -még gyerekkoromban- használt lepedőt, pedig a házban 24 fok volt, náluk az emeleten talán ha kettővel több. A tengerparton a rekkenő hőségben, a leéget hegyoldal lábánál, légkondival örültünk a 28-nak, ők meg az éjjel félig belehaltak az önsajnálatba.

Jut eszembe, a nyaralásról még nem is írtam.

Érdekes lenne összeszámolni,

vagy legalább megsaccolni, vajon hányszor
- indítottam be iskolakezdés óta az autót
- ugrott át előttünk macska / őz  / róka / egyéb vadállat
- hagytam nyitva, magára az autót
- akartak leszorítani szembejövők az útról, szemrebbenés nélkül a jegesről is
- vártam hosszú percekig a buszra, mert korábban indultam
- hívott M., hogy melyik buszt érte el és végül melyikkel érkezik...

Azt viszont számolgatás nélkül is jól tudom, hányszor találkoztam gyakorlatozó katonai konvojjal ( 2x ) és abból hányszor fogtak rám vigyorogva ki tudja mekkora kaliberű bazinagy fegyvert ( 1x ).
Semmi dráma, de az én kontómra ne szórakozzon ilyen jól senki!

Megint telefon

mert jött a késztetés, a vágy, hogy valakivel beszélgethessek most kicsit. Nem most, már egy órája bökdös az inger. Most nem sorolom a neveket -nem mintha itt valaha is írtam volna akár keresztneveket is.
Nem arról van szó, hogy nem érem el őket, mert meg sem próbáltam, de jó volna most valakivel egy jót, hosszan beszélgetni. Biztos ez a buta borult időjárás borított meg engem is, képtelen vagyok értelmes dolgot tenni, csak ténfergek a házban és nem jutok semmire.
A betyár mindenit, de sz.r kedvem van ma.

Hétfőn

múlt egy hete, hogy domain-tulajdonod lettem. Az oldal még nem látogatható, még bütykölöm.
Közben kertezés is folyik, meg elkapott valami folytogató tennivágyás, hirtelen rengeteg ötletem támadt (homlokon csókolt...), rajzoltam sokat, így lett pár szép mintám, ami csak megvalósításra vár, de -miért ne épp most, noha ilyenem még soha nem volt- begyulladt a körömsáncom (ha nem tévedek erre a névre hallgat) és persze, hogy a jobb kezem, középső ujján*. Így nem tudok gyűszűt húzni rá.
A minta pihen.

Az milyen már, mikor az ember saját ujja mutat be?




*megszaladt az olló kicsit.

!!!

Paprikát akarok, meg paradicsomot, ja, sárgarépát és petrezselymet, uborkát, cukkinit, ízeset, illatosat, basszus, hát mi van itt? Vagyonba kerül és a színén, formáján kívül semmije sincs, egyiknek sem.
Zöldséget akarok!

Dolgok, kontra kőrző plusz sapka*

A.
Megírta a matematika témazáróját, az elsőt. Nem nagy ügy, másodikas, így nem értékelik. Szerencsére.
A dolgozat két teljes oldal A4-es lap, telezsúfolva feladatokkal. Mind hibátlan, legalábbis amit megcsinált. A munka közben valami olyasmit ejtett el a tanár bácsi**: ha valami nem megy első nekifutásra, hagyják ott, majd a többi elkészültével visszatérnek hozzá és aztán oldják meg.
Ő addig hallhatta a kijelentést, hogy hagyják ott.
Kérdeztem: nem tudtad megcsinálni?  
De anya, az olyan uncsi feladat!

M.
Vasárnap este, olvasás közben majd leestem az ágyról, akkorát ugrott, meg kiáltott: elfelejtette megtanulni a verset...
Elsöpretett, majd lerongyolt a könyvvel és felmondta szerzőstől, címestől.
Szóval elfelejtette megtanulni -meg azt is, hogy anélkül is tudja.

D.
Este nyolckor telefonált, hogy legyek elérhető: úton van hazafelé (akkor indult Klosterneuburgból),
de nem tudja mi a (hó)helyzet a pályán, a társa kisteherautójával van úton, amin nincs téligumi...
Játszottam már elégszer sárgaangyalt, tudom, hogy komolyan beszél ilyenkor, de el tudjátok képzelni, ahogy kocsiba vágom magam, elindulok éjszaka a nagy ismeretlen sötétségbe és kimentem a hóból és fagyból?





*körzős, sapkás kiskamasz története talán Martine nem csap agyon.
**A matematikát ez évben egy férfiember -persze tanár- tartja az elsős és másodikas tanulóknak.

A léc magasan, vajon megugorja-e, akinek meg kell?

Három éve lakunk itt.
Kívülről nem látszik. Onnan földhalmokat látsz, porzó földet és füvet. Nem pázsitot, füvet. -Tisztára, mint egy zajló építkezésen.
Jah, az idő hiánya, meg még ami szokott. Mert az ember nem szánja rá, ha az embernek adósa van. Olyan, aki a melléképület és a terasz megépítésével törleszthetne (munka és anyag). -Lévén profiljába vág.

Ez az alaphelyzet, meg a türelem, ami időközben elfogyott.
Nyaralás előtt a sarkamra álltam (én is nevetek) és sarokba szorítottam emberemet: lépjen adós-pajtás nyakára és augusztus közepére legyen kész aminek kell, mert szeretném összetrombitálni azokat, akiket szeretek egy grillezéssel egybekötött gyertyafújásra -ha már idén olyan kerek lesz.

Nyilván nagyon komoly és határozott fellépéssel sikerült megosztanom a mondanivalómat.
A munkálatok, mint eddig, továbbra is csak tervben.
De szombaton jön az ember. Megbeszélni.

A.

a reggeleket akár szerthetném is: finomak, lágyak, kicsit csípősek ugyan, de olyan illatosak már!
Minden itt volt a fentiek közül, csak az úrfi volt dacos, konok, harapós.
De D. is jelen volt a mainál, egy együttregelizés erejéig, így ráhagyhattam a csitítást. Elterelő hadműveletként képtelen kérdésekkel bombázta...


....
...
-Mi leszel majd, talán rendőrfőnök? (az apa, mint aki tudja a tutit, rámvigyorog)

Tincslebegtető fejtekerés a válasz és duzzogás.
Majd nagy komolyan, a könycseppek alól feltekinve de már egyenletes légzés után, sóhajtva:
-Majd meglátjuk!
Az apja döbbent arckifejezését látva pedig folytatja:
-Amikor kilenc éves leszek, megmondom.

...a ménkű pedig igenis üt kétszer ugyanoda!

Már aludtunk rá kétszer, így viszonylag higgadtan mesélem.

A. ki akart menni, focizni a szomszéd kisfiúhoz. De odakint fújt a viharos szél, nem engedtem elmenni, ezért aztán prímán szinkronban voltak az elemek a fiammal, ő idebent tombolt, az meg kint.
Majd leült házit írni, magam meg kihasználva a pillanatnyi csendet, hívtam D.-t, panaszkodni, igen. Éppen azt meséltem, hogy még a trambulinra sem merném kiengedni az úrfiakat, mikor A. megint rázendített, sikítozott, hogy ő ezt nem hiszi el, meg hogy azonnal menjek és ez borzalmas...!

Tanács? Ne legyen semmid. Minek? Valaki, vagy valami úgyis rövid-úton hazavágja!

***HAPPY END
Nem, tanácsot nem fogadunk meg, így veszünk másikat, hát persze. (Két év alatt a harmadikat, no de ki számolja?)
A biztosító visszajelzett: fizet, igen, merolyenrendes, vagy mi, nekünk meg ki kell találnunk az újat hova tesszük, mihez fixáljuk és mivel -ugye, mert azt is jelezték -kedvesen-, hogy még egyszer már nem fognak jótállni a természet viharos kedve miatt. ***
 

A semmiről

Beöltözök.
Mert hideg van.
Bélelt csizma, sapka (!), sál, kabát, bőrkesztyű (munkás).
Tolom a talicskát, megyek a tűzifáért.
Belépek a helyiségbe és ilyen értelmes, ugyanakkor tényszerű megállapítás szakad fel a torkomból, hogy aszongya: HÖ.
Csak így, kérdőjel, felkiáltójel nélkül.

Jóvanna, vasárnap nem fűtöttem, nem nekem kellett fáért menni.

Tornacucc-kalamajka /sokadszorra

Pénteken sem ért haza A. tornazsákja. Már nem mérgelődök rajta, ez van: nem hozza, kész.
Azt mondta nem tornáztak múlt héten sem, ezért.

Hétfőn, a kiöntött patak felülről mosta a hidat, okosabbnak tűnt, ha D., aki a környéken mozgott aznap, megy az úrfiakért (a buszsofőr kedves ugyan, de nem a hidegvéréről híres). Az iskolában elővette emberemet a tanárnő, hogy legyünk szívesek A. részére sportcuccot beszerezni és az úrfival elküldeni!

Enyhén felkaptam a vizet.

Követelőzik, épp' mint két éve, a kettővel ezelőtti elődje, aki újra meg akarta vetetni a teljes rajz/technika felszerelést, majd a sokadik, sokfelkiáltójeles levélváltásunk után, november elején végül rábukkant valahol, az iskola falain belül -persze, a két hónappal korábban beküldött, orbitális sommáért beszerzett csomagra.

De most a téma, a tornazsák és tartalma.

Ma tudtam sort keríteni a kutatásra.
A zsák, az öltöző (160cm magas) ablakpárkányán hevert másodmagával.
Úgy fél másodpercembe került és fikarcnyi energiámba se a felfedezés, hogy jé és nohát, mégsem ette meg sem a Hétszűnyű Kapanyánimonyók, sem a szintén ablakban felejtett porcica.

Hosszasan szitkozódhatnék és morózusan szidhatnám a nevelőket, de nem.


Csak egy kérdést: vajon mennyi bizalmat táplálhatok egy ilyen gondos tanerővel szemben?

Már észreveszik

Haladunk a dologgal.
Már észreveszik a káoszt.
Tényleg:

Mondd anya, TE miért nem pakolsz el? Olyan rendetlenség van itt az asztalon. Így nem lehet enni!

...??? ...! ...


...és este, miután ők lefeküdtek, elpakolok. Újfent.

Ó! ...és rumli van.

Jó nagy, tényleg. Délben hazajöttünk, azóta vagy négyszer ettek, de el, el nem tettek semmit. Nem viccelek, tényleg semmit. Még jó, hogy az asztal jó hosszú és széles. Még fér rá ez-az, de a dolgok koszosak és nem állnak végtelen számban rendelkezésre. Ez csak egy magánház, nem közkonyha végtelen számú terítékkel. Szóval előbb-utóbb nem lesz min enni. Jah, nem, én elpakolok magam után, csak ők nem, én meg meguntam.
Meguntam kérni.

...és hogy mi lesz ezután, mi lesz a következő lépés?
Patkányok és bűz, nyilván.
Bedühödök és reggel füstölögve, szitkozódva elpakolok.
De miért várnék a reggelre, a lecke nem fogott...

Zavar - nem zavar

Mert az, hogy jön játszani, részemről rendben. A hogyan zavar és a mikor.

Mert nem köszön, mikor bejön a házba. Máskor sem. Pedig rém hasznos lenne .
Mondjuk nem kapnék a mellékhelyiségből kilépve gyors és markáns vizelési ingert, mert ott találom magammal szemben, bambán nézegetve, némán... (Igen, azóta feszt zárom a bejáratit.)

Elsős ő is, mint A., így gyorsan végez a házival és túl hamar érkezik. Olyankorra még M. nem mindig kész az övével, de ő is szalad a kissebbek után, mert félti a trambulint. A kisfiútól. Mert kicsit furcsa a srác. Szándékosan írom röviden.

Már kétszer is, az anyukája határozott tiltása ellenére jött hozzánk, ennek ellenére egyszer sem szól ide a szomszédasszony, hogy jön a kisfiú. A múlt heti utolsó felbukkanássáig én hívtam, hogy tud-e róla, hogy itt van? (Nem)
Ma nem szóltam. Ha őt nem érdekli, nem izgatom magam én sem.

...és ne akarjon nálunk tévét nézni. Az úrfiak pénteken néznek. (Akkor sem tévét, dvd-t.) Ha ő ma szeretne, nézzen otthon.
A nem pedig nem. Ha toporzékol mosolygok közben, akkor is.

Zavar.
De lehet, csak mert nyűgös vagyok.

Lehetne rosszabb is, de...

Nemdohányzóként, egy masszív dohányos egy méteres körzetében létezni, a nap jónéhány órájában, maga a pokol. Kávézik és beszél is. Hozzám.
Ezen kívül egy vígkedélyű emberke, aki egyébként szimpatikus lenne.

Sajnálom magam, igen.

A rendszer

Nem szólhatok, ill de, épp csak eltűnik (... Anyusnál, és Marlennél...)
ami -igazatok van: vicces.
(Múlt héten Martine is jelezte, hogy egy hozzászólása eltűnt innen. )

De mikor a kezelőpultomon nem látom az olvasott blogok listáját, friss bejegyzéseit, csak a sajátjaimat, arra már jelzőt sem találok.

...és újfent köddé vált az olvasók listája.

Ha mindez nem lenne elég, elmesélem, hogy pár napja beugratott a rendszer és meg kellett adnom a számomat, vagy nem fértem volna hozzá a blogjaimoz, a levelezésemhez.

Valakinél, hasonló?

Nem tudom, hogy van ez,

de engem mindig, mindenhol megtalálnak A kérdéssel.
Azzal, aminek elvileg a kérdezőnek kellene, hogy kellemetlen legyen, mert a kérdést feltette, nem nekem, hogy válaszolnom kell.

Még ott, az iskolában beszélgettünk egy kicsit, míg vártunk a későkre, majd névsorolvasás és rövid bemutatkozás - az ilyenkor szokásos ceremóniával. A bemutatkozást igyekeztem rövidre fogni, a lényeget említeni, akit érdekel, az úgyis tudja, ahogy magam is róla, hogy mi, hány, merre, meddig?

Említettem, hol végeztem, mikor költöztünk ki, hogy összeházasodtunk és született két fiunk, majd azt, hogy a férjem vállalkozásában dolgozok. Szevasz.
De volt, aki kérdezett, és a harmadik kérdés, inkább egy kijelentés volt az egyik tanárunk részéről: hogy a férjem vállalkozóként, jóóó gazdag lehet, majd hatásszünet, síri csend és kérdő tekintetek, mire azt találtam mondani, amit anno, két éve M.-el is begyakoroltattam*: két nagyszerű fia van, már hogy a csudába ne lenne gazdag?







*Két éve készült el a házunk, előtte egy több, mint 150 éves parasztházban laktunk. Nyáron hideg volt, télen meg pokoli hideg (oximoron, tudom.). Az ablakok szeleltek, a falakat gyakran fertőtleníteni kellett, óriási pára volt, küzdöttünk vele tíz kerek évig. Érdekes, akkor nem kérdezett senki hasonlót, akkor még csórikámék voltunk, a magyarok ABBÓL a házból -az itteniek szerint, az otthoniak nem tudom mit gondoltak.
Emlékszem, munkából hazaérve a kevesebb mint tíz fokos házban, először be kellett fűtenem a fatüzelésű kályhákba, ha nem voltam résen, a másikból ömlött a füst, mert egy kémény volt, én meg ügyetlen, persze központi fűtés nem volt és csak a konyha, fürdő, háló volt rendbe téve, ott éltünk és fagyoskodtunk, mert egy évben, átlag kilenc hónapig tartott a fűtésszezon.
Szóval befűtöttem és mire végeztem a főzéssel, arra tudtam levenni a nagykabátot, a kezeim ellilultak és meggémberedtek a hidegtől.
M.-el a pocakomban már jobb volt a helyzet, (3 évvel később) még egy szoba elkészült és kiépítésre került a központifűtés, ami továbbra is fatüzelésű volt és a nyílászárókat is hiába cseréltük le, a falak olyan ramaty állapotban voltak, hogy fűthettünk folyamatosan, akkor is csak fáztunk. (M. érkezése után, az ő szobájában külön kellett trükközni, hogy neki jó legyen.) Éjszaka többször keltem a fűtés miatt, hogy legalább 15 fok alá nem menjen reggelre a hőmérséklet.
Rengeteget fáztam abban a házban.
A nyolcadik évben meghirdette D. a házat. Két év gyomorgörcs következett: volt, aki spajszerrel le akarta verni a fürdőben a csempét, hogy megnézze mi van alatta; volt aki a cipőlevétel miatt nem volt hajlandó bejönni és szintén volt, aki azért nem nézte meg a házat, mert a borjú nagyságú, marmagasságig sáros kutyáját nem engedtem be, a kisgyerekeim mellé... ráadásul mindezt és javarészt D. távollétében, a két gyerkővel, de mégis egyedül.
Végül olyan embereknek adtuk el, akiknek az elején biztos nem adtuk volna, mert itt, ebben a faluban akartunk maradni... ahogy tettük is.
Alig pár hónap alatt elkészült a ház, M. elkezdte a sulit, ahol a kis társai folyton azt kérdezgették tőle, hogy mennyire nagyon vagyunk gazdagok?
Nyilván a kedves falubéliek kitárgyalták, hogy itt ez a külföldi család, akik ABBAN a régi házban éltek olyan nagyon sokáig, majd fél év alatt felépítettek egy házat, hát ezt hogy? Biztos gazdagok...

Pfff!


...hát nem és úgy, hogy készültünk az újra és csak annyit költöttünk a régire, amit muszáj volt. A hosszú évek alatt, a saját igényeinket figyelembe véve megterveztük, majd a két kezünkkel felépítettük a házat. ...és még nincs is kész.
Az elmúlt két évben, folyamatosan történt, történik valami, például húsvétkor készült el a kandalló, amivel az egész házat fűtjük és melegvizet is termelünk (az elektromos fűtés helyett, mert ez ugye olcsóbb, bár kis energiafelhasználású a ház, de mégsem mindegy.)
Odakint még katasztrofális a helyzet, az alapásából visszamaradt földhalmok még érintetlenek, terasz csak papíron, szép udvar meg a jövőben.

Villámhaver, meg a hulla a szekrényben

Említettem és képet is mutattam róla hogy járt szerencsétlen, miután a Fővárosban elszabadult és agyon -vissza törte magát. Elvánszorgott még saját lábon a szállásig, majd múlt hét csütörtökén elvitték onnan némi pénzmagért, alkatrésznek.
Nem bőgtem, mert már az ámokfutása után elsirattam. Butaság tudom, de mégis.
De legalább én mostam le utoljára a szélvédőt, ablakokat, hüpp.

D. most kölcsönszutykokkal jár és minden pillanatnyi szabadidejében (szabadidő! Bah!) autót keres és rém elkeseredett, mert aminek értelme lenne, ugye újabb szutyokért az ember nam áldoz, pláne nem tízezret vagy többet, arra a pénz nem áll rendelkezésre. Viszont elméletileg és ténylegesen is ott a pénz, de nem nála, hanem a szekrénytulajdonosnál, akinél a tartozás ténye, a hulla a szekrényében.
Ugye világos miről köntörfalazok éppen.


...és a hulla csak bűzölög és bűzölög, de őt nem zavarta az elmúlt öt évben, biztos elszagolgatja még ugyanaddig, vagy míg világ, a világ...




˛˛@&*!!!

Először

és alig egy hónapja a julis dobta be a kulcsot most meg a katus. Pedig igazán kíméletes, figyelmes voltam vele. Rögtön az elején kiderült: utál poharakat mosogatni, hát nem is kellett. Inkább beálltam én a mosogató mellé, csak tönkre ne tegye őket...
Most meg ukmukfukk felmondott.

A kisujjamat nyújtottam, neki az egész karom kellett volna? De miért nem szólt, morzézott, vagy valami -ugye.