maradunk a bönzinesnél

Minél tovább nézzük, minél inkább a dolog mélyére ásunk, annál világosabb a kép: nehem lesz sem e, sem pedig hibrid járgányunk.
Hogy ez most, még ebben a felállásban mekkora egy átcseszés!

pm

Ez az állandó libikóka kikészít. Pláne ebben a fázisban, mikor ilyen könyörtelenül, a legcsekélyebb irgalom nélkül rohannak le a kilók.
Megint eljutottam abba a -legmélyebb bugyorba- mélységbe, ahol már legszívesebben kivágatnám magamból ezt a haszontalan szervet, az életem végéig szedett hormonok nem túl kecsegtető szedésével együtt is.
A legkevésbé az vigasztal, hogy sokan vagyunk így. Ha nem is teljesen ebben a formában.

Mélypontok

A nyaralás előtt két héttel és gyors egymásutánban tönkrement a főzőlap leghasználtabb "lángja", majd a mosogatógép és hogy szép legyen, a mosogatóm csepegtető oldali lefolyója is eldugult ( szokott ilyet, a hülye mosogatóg. valahogy visszanyomja a szennyes vizet a szifonig ).
Majd elindult a közel 700km-es menet le, Horvátországba, amit a határ utáni horvát rádió hírei menten be is aranyoztak: tűz van, miért is ne a mi célállomásunkon.
Megérkezvén füst fogadott, erőltett mosolyú házigazda és a látvány: alig 150m-re a kiégett erdő és a még füstölő, időnként lángoló maradványokat oltó hidroplánok és azok kellemetlen zaja.
Aztán a tüzet eloltották, másnapra már csak a füst maradt, még oltogattak és harmadnapra el is felejtettük volna, ha az éjszakára tenger felé fújó szél a füstszagot le nem hozta volna, de negyednapra ez is elviselhetővé vált. Mondjuk. Kínunkban a hetedik nap estéjén bekapcsoltuk a légkondit. Valamikor aludni is kell - felkiáltással.
A mélységeket elhagytuk, a fennmaradó időt élveztük, de haza kellett jönni, bezsebelni a következő orbitális pofont: a halak jelentős része és az akvárium összes, eddig nagy gonddal, sok szabadidőben nevelt növényei mind elpusztultak. D. másnap szó nélkül hordta vödörszám a koszos vizet, a hal-, meg növénytettemeket, hogy ne omoljak össze. Törni, meg zúzni támadt kedvem, de nem, ehelyett írtunk egy levélkét a biztosnak hitt halkaja gyártójának irgumburgummal, fotókkal, megemlített zokogó gyerekkel. Három levélváltás után termékkosarat kapunk, noha a hibát nem ismerték el és ha a fájdalmat, veszteséget nem is kárpótolták, a mérgetmet valamelyest csillapították. De a kedvem oda, nekem nem kell akvárium, púpot önként dehogy cipelek...
...és a felgazosodott kertről még nem is szóltam, hát még, az erre a hétre megnyert tehereutóról, amivel most mászkálhatok, lévén centíroztatni kellett a járgányt annyira rázott, így nem mehetett vele D.. Lehet ez mégis a D. mélypontja lesz, megszerettük a járgányt ugyanis.

P-a-k-o-l-u-n-k!

Az idő előrehaladtával a szobájuk egyre gyalázatosabb lett. Mindenütt rajzok, jegyzetek, füzetek, papírgalacsinok, ami a legdurvább: még könyvek is. Talán csak azért voltam elnézőbb, mint lehetne, mert ebben az őrült fejetlenségben is megtaláltak bármit a halmok alatt. Teszteltem.
De mára már elértük a működésképtelent, a vállahatatlant, ami már nem feltétlen ez én tűréshatáromat lépte túl ( francokat nem ), de már tűzvédelmi szempontból is elfogadhatatlan. Komolyan.
Miután kértem, sokadszor is kértem, majd számtalanszor kértem, meg már emlegettem kukászsákot, kegyelem nélküli kandallóban égetést és már lassan a hitelemet is elvesztettem közben, tegnap bementem és vérben forgó szemekkel rámutattam mindkét szobában egy-egy kupacra, amivel azonnal kezdeni kell valamit. Mire a kiválasztott kiválogattatott ( nem engedtek hozzányúlni ), mutattam egy másikat...

Ma jönnek a fiókok.

Sátáni kacajjal jobbra el.

Nincs cím.

Nem szeretnék magyarázkodni miért csak most írok és ha már most, egyeltalán minek? De írok és csak most. Jobb híján.

Az iskola, vele az oktás, szépen kezd beindulni. M. nagyon lelkes, figyelmes, emlékszik és mesél. A tanárokkal szimpatizál, a szigorúbbakkal is, őróluk is csak áradozik, élvezi, hogy néhányan magázzák, ehhez mérten is viselkedik és végre kezdi elhinni, hogy ugyanannyit ér mint mások, folyton mosolyog és vidám! 
Borzasztóan örülünk, mert abszolút érezhető a fiunkkon, hogy ott van, ahol lennie kell. Végre.
Tudom, korai még, meg nyugtával a napot! De belül, tudjátok ott gyomortájékon? nincs az a buta, feszítő érzés. Ott. Az. Igen. Na az, nincs.

Ez az, ami tartja bennem a a leket, emiatt nem omlottam még össze, ill. a mélypontok után ez ad erőt feltérdelniállni. Nem vizccelek.



Mesélek.

A tanévnek egy autóval vágtunk neki. D. hol itthon maradt, hol mással ment, de olyan is volt egyszer, hogy M.-ért házhoz kellett jönni.

M. egy ismerős kislánnyal együtt utazik fel és jár ugyanabba az osztályba és mert kikerülhetetlen lesz őt a jövőben nem emlegetni, be is mutaom, ő S. (hehehe)

Hétfőn mindkét családban a kissebb gyerkőket az apukák vitték tanévnyitóra, míg mi nők, a nagyokat az új iskolába, északra. Különösebb hacacáré nem volt,a gyerekek a napot az osztályfőnökkel töltötték, az iskolakezdők szüleinek pedig, egy órácskát beszélt az igazgató iskoláról, annak múltjáról, jelenéről, terveiről. Jól is van így, nem hiányzott a ceremónia.
Távozóban még rákérdeztem, hogy a korábban mebeszéltek alapján, akceptálják-e pár perces késést reggelente, hogy ne kelljen a gyerekeknek egy órával korábban kelniük, igen, persze, semmi gond, jól van, akkor már másnap reggel (kedd.02.09.) azzal is érkeznének, ok, rendben.
Az osztályfőnököt is megkerestük ugyanezzel, tudjon róla, ill. legyen szíves értekezni az első órákat tartó tanárokkal, ok-ok.
Reggel a gyerekeket fel a buszra (autóval oda), S.-apuka az iskolánál várta őket mikor érnek be, beérnek-e?
Noha előző nap jártunk fenn a buszpályaudvaron, a gyerekek ellenkező irányba indultak lóhalálában (hogy keveset késsenek), de szerencsére M. rájött a hibára (mondtam neki, hogy a jobb oldali járdán mennek majd lefelé, de ők az úttest bal oldalán futottak), egy idősebb nőt megkérdezett merre?, az útbaigazítás után nyargaltak le az iskolába, orbitális késéssel, de nem szidta őket senki... Rövid telefonbeszélgetés után akkor reggel, csak annyit tudtam meg, hogy piszkosul elkéstek, azt már csak a hazaérkező M. mesélte, hogy hogy futottak el, majd vissza...

Telefonáltam, hogy megtudjam gyakran előfordul-e a késés, mégis mivel számolhat az ember. (Mert pár percet azért késett a busz is)
A járat helyi központját hívtam, azt mondták ez bécsi illetőségű busz, az ottani számmal próbálkozzak. A megadott számon azt mondták, nem tudják garantálni a menetrendben leírtakat. Akkor, gondoltam megkérdem mi a helyzet egy másik busszal, ami ugyan más vonalon jár, de a két város között ,ugyanazon társaság neve alatt, mire megkért a nő, hogy a helyi központot hívjam. Így alig 5 perccel az előző beszélgetésünk után, újra hívtam a kiindulási pontot, de balszerencsémre (?) felismerte a nő a hangom és elkezdett velem ordítani, hogy  most adta meg a számot, miért nem értem már meg, hogy a már lediktált telefonszámon tudnak nekem infot adni ----------  D. másnap hívta ugyanezt a számot. Őt, tájékoztatták. (Az a busz ideális, szuper, meg van mentve a haza!)

A következő napokban S. apukája vitte fel őket, majd szerdára tettük a napot, amikor egyedül jönnek majd haza, egy kedves barátnőm kísérte ki őket a pályaudvarra, hogy a szájukba rágja pontosan honnan, melyik...
A kinézett busz nem érkezett meg, mert csak pénteken jár, egy tíz perccel korábbit meg elengedtek, nem merte őket arra feltenni, mert mi előzőleg nem azt beszéltük meg.
Autóba vágtam magam és hazahoztam a gyerekeket.
Másnap elmaradt az utolsó óra, hát ismét elmentem értük, de az addig a napig felgyülemlett feszültség valahol az út elején nyakon ragadott és frankón képencsapdosott és mert nem akarlak benneteket ezzel terhelni - hát nem írom, hogy végighánytam az utat, de legalább az árokpartot az út mentén -  , csak annyit mesélek, hogy a szerevzetem hevesen tiltakozni kezdett az idegesség és a már több napja tartó nem alvás miatt. A gyerekeért annak ellenére is időben érkeztem, hogy a gyorsakájlda mellékhelyiségében tetemes időbe telt kimosakodnom magam.---------------

Pénteken hiba nélkül vették az akadályt a gyerekek és felecsillani látszott a remény: a busztársaság sem reménytlen eset: a hazatartó buszhoz toronyórát lehetett volna igazítani - ennek folyománnyaként a hétvége szépen, békésen telt, bizakodással telve néztem a hétfő elé és sok-sok nap után, végre átaludtam az éjszakákat. Vasárnap még a szűrke villámhaver is hazatért (hat hét után és igaz nem teljes az öröm, de az autó jár, akárhogy is, de jár), így minden feltétel adott volt a lelki békénkhez.

Hétfőn, S. a busz indulási pontjánál az anyukájával, mi pár faluval arrébb vártuk a járművet, közben telefonos kapcsolatot tartva, de nem jött (ez az, amiről D. kért és kapott tájékoztatást), csak 13 (tizenhárom!) perccel később, 7:18-kor. (7:05-kor kellene a M.-nek felszállnia., 7:40 előtt pedig leszállnia a buszról és akkor késne 8 percet ahhoz, amit még ig.engedéllyel elnéznének neki/nekünk)
Kegyetlenül elkéstek. Őket nem, de engem ledorongoltak, hogy többet nem késhetnek a gyerekek. Az én hibám, a francnak telefonáltam, de különben honnan tudtam volna meg, hogy legalább beértek-é? (Nem telefonálhatnak a gyerekek szünetben sem, csak ig. engedéllyel.)

A hét többi napján már ismét S. apukájával mentek és mennek (Ő arra és akkor utazik munkába - de nem mindig, ugye.)

Ma este szülői. Mivel a busztársaságoknál garanciát nem vállalnak a menetrendekre (késik? jár egyeltalán? ...és mijafranccért nem adnak ki pontos infókat, titkos tán a valós menetrend?), erről is beszélni kell. 
Holnap már okosabbak leszünk.



A.-ról is mesélek. Csak: majd.

Az egész

kezd átcsapni valami hatodrangú komédiából egy másodosztályú tragédiába.
A múltkori, éjszakai világjárás balabbul el sem sülhetett volna - a kiadott tízezerekkel (magyar petákban)  tartozhattunk az ördögnek (talán az alaktrészen sikerül MAJD túladni), nem pászolt, időközben nem is sikerült másikat beszerezni, de a keresés közben kiderült, hogy a láncosnak hitt motor (a kék, úgyismint jelenlegi egyetlen autónk ketyegője), bordásszíjas, de mert ilyen, több ezer kilométerrel ezelőtt ki kellett volna cserélni...
Mára megrendeltetett a bordás, D. hajnalban kelt, hogy időben leérjen és be lehessen szerelni, de nem jött meg (már az alakatrész). Ugye elnézitek nekem, ha most már szidom a bárányfelhős eget is, D. még inkább, lévén ő ott áll a szerelő mellett, amikor épp nem a közeli városban rohángálnak beszerzést mímelve.

Most jött infó: megmentve a haza: kaptak.
Örülünk-e? Nem, mert még mindig csak egy autónk van.

Hogy én semminek nek tudok örülni! Tudom.

Tegnap már bőgtem is. A kétségbeesésem határtalan.

Most jön a toporzékolós rész.

Királyságomat...

Kettő is van. Mert ismerem magamat.
Tökéletesen ül az ujjamon. Nem szorít, nem is csúszik le, így nem is tudok enélkül dolgozni.
Szóval kettő van belőle, de mikor kellene, egyet sem találok és ha mégis, a lehető leglehetetlenebb helyen.
Szóval királyságomat a gyűszűmért, vagy egy olyan gyűszűért!
... és ha már így, nem hoznál, kérlek, egy csomag tarhonyát is? Köszönöm.

Vállalhatatlan

Tulajdonképpen nem egy rossz ajánlat a mappa, ami magába foglal csoportképet, valagnyi levonóst és kissebb-nagyobb méretű profilképet, 14petákért. ( Ugyanaz a kép valamennyi. )
De ha nem csak a csoportkép, de még az arckép is sz.r!

A gyerekek már a tavalyin is, mint akit hátbavágtak péklapáttal: kócos, púpos, kényszeredetten vigyorog, a szeméből csak résnyi látszik, vagy a másik, aki ugyanúgy púpos és csak azért nem kócos, mert alig centis a haja, de azért frankón belepislant.
Akkor is pénteken kaptam kézhez, hisztiztem rajta két napot, majd az apjuk odaadta a képek árát a gyerekenek, fizessék ki, én meg eldugtam a mappákat az ágyneműhuzatok alá - ne is lássam és anyu is hiába könyörgött a képekért, nem adtam...

...ezek után ma is a hidegzuhany: péklapát-effektus, épp, hogy nem bőgtem, de az úrfi látván a rosszul álcázott keserűséget, könnyben úszó szemekkel kérdezte, hogy de ugye anya, azért tetszik?

Elküldtem őket mosakodni, inget húzni. Majd autóba és azzal a városba be.


Megvártam, míg kiürült a fotószalon (merilyenrendesvagyok) most mi legyen kérdésre persze kicsit bevágta a durcit emberem (szomszéd egyébként, de a telsz. és cím elkéréséig nem tudta), felajánlotta, hogy nem kell kifizetnem, ha nem akarom (nem akartam), én meg, hogy: nem szeretnék neki kárt okozni, eleve megsérteni sem szerettem volna, de ezeket a képeket nem kérem, készítene-e másikat?

Lőtt vagy tucatnyit kicsiről, nagyról, választhattam, ki is fizettem (már az eredeti összeget, amit amúgy is fizettem volna), kezet nyújtottam és ő megköszönte.



A nagyfiam cserélt levonós kisképet az osztálytársakkal, emlékbe.
Vajon a többi szülő hova dugja őket?



Mérges vagyok, mert egyébként remek képeket készít, tényleg, az igazolványképeink is, eddig akármelyikünkről kellet, valamennyi kiváló, öröm ránézni, tényleg-tényleg, de a csoportképet miért kell odakint, vakító napsütésben, hófehér iskolafal mellett készíteni úgy, hogy a fotós háta mögött a nap -az összes gyerek, tanár hunyorog, mintha nem is európai, de keleti gyerekek vigyorognának a képen, felhúzott orral, vicsorogva -szegények.
Ufff

Az előző poszt miértje :

Pénteken reggel is, mint egész héten menet és jövet, boldogságban úszva jöttek és távoztak: de jó a suli, jipiájé!
A., pénteki hazaérkeztekor, az előszobában álltam, mikor ő nyitotta az ajtót és a táskája repült felém, mint Toldi malomköve - na mondom príma, ezt már ismerem, valai történt.
Jó háromnegyed óráig tartott, míg leomlott a fal és hajlandó volt mást is mondani a hülye/buta vagyokon kívül, da aztán csak kibökte: a tanárnő az utolsó órában az egyik könyvét kérte és amíg ő a pultnál állva hezitált melyik is az, a tanerő rárivallt, hogy ne nézz olyan hülyén, hozd!
Most kezdték el tanulni a kézírást, azon belül is az "i"-t, az órai munkájából egy részt pedig egyszerűen kihúzott a tanerő, mondván, nem jó, ronda. (A telefonomról sikerült leszednem egy képet a fent említett iskolai munkájáról. Jó, magam is látom, hogy nem valami ragyogó, de talán nem feltétlen kellett volna áthúzni, bár még mindig jobb megoldás mint széttépni a lapot és kukába hajítani, mint ahogy azt tavaly tette, szintén egy órai munkát megsemmisítve.)

Mondjuk újraírathatta volna, esetleg mondhatta volna, hogy ejj, megy ez jobban is, gyakorolj még...
A. ezt bármikor, vígan megteszi/megtenné.
Tudom, sokan vannak most az osztályban,tizenkettő elsős és a tíz másodikos, sok a feladat, nyilván stresszesebb, ...és én igazán baromi megértő vagyok, de hogy lehülyézzenek egy gyereket, elfogadhatan.

Nagyon alapos vagyok, utánakérdeztem* egy szülőnél, észlelt-e az ő gyereke ma (pénteken) valami furcsaságot és igen**, ő és egy épp náluk vendégeskedő elsős ugyenezt mesélték (most a hülyézésről beszélek) és még azt, hogy ingerült volt a tanárnő és mindenkivel kiabált, A.-val különösen.

 *Bizony nem én. D. Mert magamon kíül voltam a dühtől, meg kislányokra vigyáztam, ill. kicsit később felhívtam M. tanárnőjét is...
A.-é iskola után nem elérhető, csak az iskolában lehet hívni, a privát számát védi, nem adja ki.
**A gyerkőt az a szülő úgy kérdezte, hogy vonalban maradt, D. minden szót hallott...

Ma voltam bent, időpontot kértem: holnap megyek.





Egyébként nem mindent írtam le, mert részhetezhettem volna még azzal, hogy a tanárnő továbbra is és nagy előszeretettel beszél tájszólással, ami olyannyira durva (emlékezetes marad még sokáig), hogy mikor először voltunk nála szülőin, történetesen mind a ketten, a származását tekintve német férjem engem bökdösött oldalba, hogy basszus, te érted?

Tépni,

szaggatni, zúzni tudtam volna, de szerencsére mennem kellett ma is a kislányokért; a másra figyelés ha meg nem is nyugtatott, de fékezte a dühömet.
Később lebonyolítottam pár telefonbeszélgetést, a lelki békém ettől még nem nyertem vissza, de mégis, némi visszajelzést, meg bizonyosságot kaptam, ill. csitítást...

Igen, megint az iskola, a tanerő nem kímél, sőt.
Már hülyéz is.

Elmesélem, tán részleteiben is, de így este, érzem, nem kellene belemelegednem. Újra.

D. angyali türelméről

Tulajdonképpen derül rajtam, amiért felkaptam a vizet.

Ennél az ügyfelénél még tavaly járt. Némi komplikáció adódott a kapcsolatfelvétel után, történetesen az, hogy emberünk képtelen volt önállóan kilincset választani, tán azt sem tudta hol lehet ilyesmit beszerezni. D. megmondta mekkora összegtől kapható, mire a megrendelővel megbeszélték, meddig mehet az árral. Kiválasztottuk (mi, igen), megrendeltük, D. a beszerelés napján a legyártott ajtóval együtt vitte, tetszett, az is került fel. Egy hosszabbított délelőttöt töltött ott, mert a fal görbe volt meg srég is, azt is meg kellett oldani -a régi bejáratiajtó kitépése után közvetlen, de aztán hamar bekerült az új kilincsestől, zárastul, a kuncsaft megelégedését azonnali fizetéssel tanúsította, mindenki hepi, viszlát.

Innen a probléma:
Telefonált hétfő este: rokon-vendégek érkezését várják szerdára (holnapra), szeretnének nekik kulcsot adni, de a zárhoz csak három van, még kellene kettő. D. azonnal menjen zárat cserélni!

A zárakhoz, még a spéci biztonságihoz, ami vagyonba kerül is max. 3 kulcsot adnak, bár láttunk már olyat, amihez négyet. Ha többet szeretne valaki, semmi gond, de azt rendelni kell, ami legkevesebb egy hét. Neki sima -a márkanév végén kétté- zára van, nem is merült fel igény másra, magyarul másolható. Tőlük öt km-re a kulcsmásoló, este hatig nyitva, de nem, azt nem, D. cserélje ki a zárat!
Mindeközben persze D. a Fővárosban, az ügyfél ma már nem veszi fel a telefont, pedig jó lenne meggyőzni a kulcsmásolás áldásos következményeiről. Amennyiben nem, venni kell egy zárat Bécsben, ugyanott másoltatni hozzá kulcsot, azt levinni az ürgéhez és beszerelni, vagy megyek a két úrfival és elkérem a tőlünk 45km-re élő háziaktól a kulcsot és másoltatok magam, nő létemre, mert az ottani férfi erre, valamilyen érthetetlen okból képtelen.

Nem

lesz itt az ég adta egy világon semmilyen magasugrás, egyeltalán: semmiféle ugrálás.
Az ember csak örömében tesz hasonlót.

Terasz a távoli, ismeretlen jövőben -...hogy számotokra is értelme legyen a fenti soroknak.

Ma délután lesz az akkor

Reggel M. még visszaszólt az ajtóból: most jutott eszébe, kölcsönadnám-e délután az egyik fekete harisnyanadrágomat.
Kinevettem, majd közölte, nem viccelt.
Biztosítottam róla, hogy én sem és beraktam az ajtót.

Egészen aprócska lendülettel.

Tovább is van...

Megjártuk B-t, mert muszáj volt. B. tőlünk 17km-re egy csodásan eldugodt kis falucska, ami pillanatnyilag jégpáncél hátán megközelíthető, jól gondoltam, remek kaland.
De már hazafelé tartottunk, mikor is megtorpant az autó és mintha turbinák álltak volna le, elhallgatott, aztán se tőlem, se hozzád, meghalt.
Úrfiak kuncognak, anya mérges.
Térerő csak elvétve, az autótól jócskán eltávolodva is csak halovány jelek.
Valahogy mégis elérem emberemet, az utasításaira olajszintet nézek (-4 celsius és töksötét -úgy egyébként, amúgy a semmi kellős közepén egy elhagyatott völgy legmélyebb, jeges bugyrában) és próbálom indítani, hogy a hang alapján legalább belőni tudja, hogy mégis mi lehet...
Abban maradunk, hogy hívja a sárgaangyalt...    aztán innentől vagy 20 percig semmi kommunikáció, mert semmi térerő.
Gyerekek vinnyognak a nevetéstől, mert anya olyan vicces és ismeretlen kifelyezésekkel illeti az autót, az elhaladó, totál érdektelen és arctalan autósokat, ill. úgy egyébként, generell, még a csillagos eget is.
Majd bejelentkezik D., hogy minden ok, a sárgaangyal már úton, a kérdésre, hogy mégis mire várható, kilencven percet említ...
A gyerekek még inkább, hatványozottan rötyögnek, hasonló okból mint korábban, de legalább nem fáznak. Csak aztán, mikor anya komor hallagtásba merül, hal el a kuncogás, már nincs min és elkezdődik az öreg sláger, hogy aszongya: mikor? Aztán a mikor mááár?

Közel negyven percig trillázik a kérdés, hol egyik, hol másik szájból, közben öt autó halad el, amiből egy végre megáll, kell-e segítség? A srác bár jóképű, meg kedves, de mert anya nem nézi ki belőle, hogy ő egy McGyver lenne, megköszöni azzal, hogy már úton a segítség... Mire a srác elhajt (X5-össel egyébként, ez a mai napi karma, úgy tűnik), idős'b úrfi kikel magából, hogy hogy küldhetted el anya!?
Közben még jött egy hívás, a pontosidőtől kerestek: na, ott van már valaki, már 45 perce, hogy hívtam őket....?
Nem, sehol, senki.
Jobb híján énekeltem később. Viszonylag széles a repertoire-om, már majdnem végeztem, de a süsü a sárkány előtt észrevettem a fénycsóvát, azzal, hogy nini, hát ez már csak a felmentő sereg, de nem.
Bizony nem volt ott semmi, csak a rekedt hangom, ill. a kockás pokrócót egymás válláról lehúzók évődése...

1 órát és közel ötven percet váratott magára az angyal. Helyes volt, megértő és meleget is hozott.
Az autót (amiről még nem mondtam, hogy ez a régi, ezüst Villámhaver, mert ebben volt több üzemanyag és különben is, ezt lenne kevésbé megrázó élmény árokban látni....) a faluközpontban hagytuk, pokrócostul.

Hazaérvén A. némi ugrándozás közepette ujjongott, hogy ez volt a valaha volt legszebb estéje, a Schleppwagen*-ben utazhatott, juppíí!

No, hát erre alszunk mi ma.

Bemószerolom

a kölyköket!

Ötödik osztálytól felfelé, a gyerekek a városba járnak iskolába. Kedves kis településünk külső területeiről kisbusszal szedik össze őket, hogy aztán a falu buszmegállójában várják a nagy sulibuszt.

Várják. Aha!

Egy-egy kiskölyök kiugrik a várakozók közül és kapucnival a fején, átrohan az úttesten. Igen, az épp elhaladó autók előtt, között, még véletlen sem akkor, mikor az út üres.
Ill. egyikőjük azzal hülyéskedik, hogy az autók felé lendíti a karját, mintha valamivel meg akarná dobni.
Fékez a szembe jövő, fékezek magam is, a banda meg hétpofára röhög...

Mivel abban az időben hajtok el ott minden áldott hétköznapi reggelen, már többször láttam mindkét ökörséget, de ma zsibbadt el először, pofonosztás vágyától a tenyerem.
Végül nem álltam meg és szálltam ki, de csak, mert a többség jó egy fejjel magasabb mint jómagam.
Viszont nem óhajtom megérni, hogy merő mókából elém lépjen* egy kapucnis, ezért D.-t felbújtottam így szólni fog a  Polginak, figyeljék a kölyköket és pirítsanak rájuk, mielőtt baj történik.

D. első gondolata a rendőrség volt. Talán megoldódik így is és nem bánom meg, hogy nem nekik szóltunk azonnal.





*Igen, lassan hajtok, de nem is magamtól féltem őket. Saját maguktól.
Kis hülyék!

Agyrém Nr.2

Szóval cipőkeresés.
Megtaláltam.
Decens, gyönyörű, fekete, pihepuha bőrből.
Szerelembe esni nem szoktam, de most!

Van még DE :még extra betéttel is evezők kellenének hozzá. Próbáltunk párat, még azt a szőrös, téli talpbetétet is ...az eladó könnyesre röhögte* magát rajtam. Jó, hát úgy akartam azt a cipőt!

4,5-ös. Volt és nagy. Bazinagy.

Holnap délután körülnézek még otthon. Ha akkor sem járok szerencsével, a fekete ruháimat mezítláb fogom hordani. Manapság úgyis divat a csupasz retkes láb. Menő leszek.
Anyám!






*Nincs rá jobb szó.

Agyrém

Ez a cipővásárlás dolog, mint fent.
Feketét keresek.
Bőrt.
A méretemben.

A három dolog, egyszerűen nem jön össze.
Tegnap találtam egy fekete, hasítottbőr bokacsizmát, mega-giga sarokkal, a méretemben.
Nem vettem meg. Egy alkalomra, kétségbeesésből, nem adok 50 petákot egy lábbeliért.

Az milyen,

mikor az éjszaka közepén kopogtat a telefonom azzal, hogy sms-em érkezett és enyhe riadalommal, meg remegéssel az ujjaimban -párszor elejtve a telefont levegőért kapkodok, hogy mi a fene, meg jesszus, valakivel valami borzalmas történt, nyilván, de miért nem hív, mit sz.rakodik éjjnek évadján, meg vérbe fagyva holmi pötyögéssel, meg nem is látok, jézus, hát mi van ide írva? ...



Értesítés, egy délutáni, nem fogadott hívásról.

Aha...hát csússzon aki küldte egyenesen és gyorsan, ahova gondolom!
Mostazonnal!

Villámhaver, meg a hulla a szekrényben

Említettem és képet is mutattam róla hogy járt szerencsétlen, miután a Fővárosban elszabadult és agyon -vissza törte magát. Elvánszorgott még saját lábon a szállásig, majd múlt hét csütörtökén elvitték onnan némi pénzmagért, alkatrésznek.
Nem bőgtem, mert már az ámokfutása után elsirattam. Butaság tudom, de mégis.
De legalább én mostam le utoljára a szélvédőt, ablakokat, hüpp.

D. most kölcsönszutykokkal jár és minden pillanatnyi szabadidejében (szabadidő! Bah!) autót keres és rém elkeseredett, mert aminek értelme lenne, ugye újabb szutyokért az ember nam áldoz, pláne nem tízezret vagy többet, arra a pénz nem áll rendelkezésre. Viszont elméletileg és ténylegesen is ott a pénz, de nem nála, hanem a szekrénytulajdonosnál, akinél a tartozás ténye, a hulla a szekrényében.
Ugye világos miről köntörfalazok éppen.


...és a hulla csak bűzölög és bűzölög, de őt nem zavarta az elmúlt öt évben, biztos elszagolgatja még ugyanaddig, vagy míg világ, a világ...




˛˛@&*!!!

A helyszín

egy magyarországi nagyváros bevásárlóközpontjának trafikja, az idő végülis lényegtelen, de tegnap délután és a sokk: Garfield (ugye ez nem szorul magyarázatra) és Batman (egy példány, szövegbuborék -nuku) kivételével nincs, ismétlem: nincs és hangsúlyozom is mindjárt: nem felellhető/nem is várható képregény.
Ki hallott már ilyet?