M.
Igen, ő szörnyen bújós kisgyerek volt. Ha, még mielőtt mély álomba merült volna, szerettem volna az ágyába tenni, felriadt és panasszal élt a bánásmód ellen.
Később, már az aludj szépen időszakban, ő maga alakította a szokást. Három dolgot kért, majd utamra/utunkra bocsátott:
Várj! Puszi, szesze, simomo!
A.
Őt csak tegyük le szépen, hadd nézegessen, rugdalózzon kedvére, lehetőség szerint hagyjuk is ott, majd elalszik, vagy nem. Rikkantással amúgy is szól, ha valami hiányzik, vagy nem.
Aztán nagy sokára puszit adott este.
De nem egyet, nem.
Egyet az állra, aztán a szájra, orrhegyre és homlokra, hajtőre és az orcákra, volt, hogy a két szemre is.
Cseperednek, minden változik, már nincs puszi-szesze-simomo, sem pusziszertartás, csak villany-elfújás. M. már nem hajlandó, ő ehhez már nagy és újabban A. is inkább eltüsszenti, mert fújni kisfiús...
Így leírva, tán nem vész feledésbe.
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen
Szabad a véleményezés, de kérlek légy kedves! Itt nem bántott senki.
A régebbi bejegyzésekhez írt hozzászólásod, csak engedélyezés után jelenik meg.