1. egy pindurit felkaptam a vizet

No, nyolcosztályos gimnázium, magyaróra.

Két évvel ezelőtt kezdődik a történet, sőt még egy évvel az előtt: amikor a nagyfiam úgy döntött, vállalja a sok buszozást, jár a távoli iskolába, mert milyen remek lesz a sok egyéb mellett megtanulni magyarul írni, olvasni.

Fontosnak tartottam, hogy tudjanak magyarul, ezért így beszéltem mindig a srácokkal, magyar dalokat énekeltem, magyar meséket meséltem, ha épp olyan könyvet vettek le a polcról, akkor németet is, de a számottevő mindig a magyar volt. Ugyanakkor írni nem tanítottam őket, olvasni ugyan olvastak rövid meséket, de csak ritkán, abban rutin nem alakult ki.

Két évvel ezelőtt, a tanítás kezdete után három héttel behívatott a magyartanár, hogy gondok lesznek a fiammal magyarból. És elém tette az azon a héten írt, általam már aláírt tollbamondást, ami szinte csupa-csupa piros volt, lévén a fiam csak elvétve tett ékezeteket.
Én ugyanezért az irományért megdicsértem: a kettősbetűk rendben, toldalékok, ragok, igekötők rendben, hát istenem, az ékezetek jelentős része hiányzott...
Szóval, három hét után hivattak be és a tanár linknek nevezte a fiamat, meg azt mondta, neki ezt már tudnia kellene. Pláne, hogy ekkora a szókincse.
Elmondtam: a fiam itt született, magyarul nem tanult csak otthon; írni, olvasni, pláne nyelvtant otthon sem. És szó sincs róla, hogy link lenne a hozzáállása, ő épp a magyar miatt választotta ezt az iskolát.
Ezen a ponton volt egy kis verbális szkander: én elmeséltem ugye a gyerek előéletét,  ő pedig azt, hogy a gyerekektől nem vár mást, csak azt, hogy azokat a szavakat tudják helyesen leírni, amik a könyvben szerepelnek. És hogy ez nem lehet nehéz ekkora szókinccsel, meg különben is, szóképet kell tanulni...

Közben 100-150 szavas házi fogalmazásokat kellett írni házi feladat gyanánt és a fiam a nagy szókincsével ugye olyan szavakat is leírt, amik nem voltak benne a könyvben, sok-sok hibával, a szavakat ékezetüktől megfoszva, lelkesedésében lendületesen írva, pl.: aszt, előt, tolal... közben magyaráztam a szótőről, elővettem a Mosómasát...
Mindvégig biztattam, menni fog, amikor kész volt egy hf-tal, átbeszéltük a hibákat, de nem engedtem kijavítani, mert akkor nem látja a tanár, hogy mit nem tud és így idővel bizonyosan visszanyal majd a fagyi...

Mindenesetre a szóképet-kell-tanulni beszélgetés után, hétfőn reggel betelefonált a D. a suliba, megkérte az osztályfőnököt, hogy a M.-t tegyék át a kezdő csoportba -hadd tanulja az elejétől a magyart, legyen alapja a háznak, mert különben összedől-. Már aznap a másik csoportba mehetett a haladó csoportba.
Szépen fel is jött, az ékezetek a helyükön, előfordulnak hibák, de nem jellemző már egyik sem, a leggyakoribb hibája, hogy a hallott "sz" helyett a német megfelelőjét írja: "s".

Annakidején a beiratkozáson, véletlenül épp az igazgató állt a pultnál ( két évvel később szintúgy, de ez mellékszál ), vele beszélgetve töltöttem ki a papírokat. A rubrikánál, hogy milyen anyanyelvű a jelentkező, hosszabban elbeszélgettünk, az igazgató azt mondta nincs jelentősége annak mit írok be. De mert a fiam ( M. ) önmagát ott magyar anyanyelvűnek vallotta, végül azt írtam, hogy magyar-német. Így, kötőjellel, gondoltam a csoportok besorolásnál úgyis felmérik a szintet, és aszerint kerül németből nyilván haladóba, magyarból kezdőbe.
A szintfelmérő elmaradt -a gyerekeket megkérdezték, és aszerint, hogy mit válaszoltak kerültek ide, vagy oda. A fiam németből a kezdőbe, magyarból a haladóba...

A fentiekből kiindulva, azt gondoltom öreg medvét nem lehet még egyszer csőbehúzni, meghagytam az A.-nak, ha bárki, bármikor kérdi: ő német anyanyelvű, nehogy mást mondjon! A jelentkezési lapra német-magyar került, ő pedig következetesen kitartott a német anyanyelvűség mellett.
Egészen addig, míg az első magyarórán meg nem kérdezték, mint minden gyerkőctől, hogy tud-e magyarul. Csórikám mondta, hogy tud és azt mesélte, utána hiába mondta, hogy olvasni és írni nem, mert szerinte ezt már nem hallotta senki.
No, ő így került németből és magyarból is a haladó csoportba.

Gondoltam kicsit kivárunk, hát csak feltűnik, ő nem abba a csoportba való. ( Lényeges, hogy ezt az osztályt más tanárok tanítják, mint M.-éket. ) A változatosság kedvéért  A. már most tesz ékezeteket, viszont a fokozásnál pl. csak egy "b"-t ír, a "-val", "-vel"-lel most ismerkedik itthon, velem, és hadd ne soroljam.
Ezek azok a dolgok, amikbe majd belejön, tudjuk, de egyik napról a másikra nem mennek. Ugye ezt nem kell magyarázni.
Ők is írtak már tollbamondást, tizenöt szóból nyolcat írt le helyesen az első héten, abban még hiányoztak az ékezetek. Amikor visszakapták, a tanár azt mondta, ha egy hibája volt valakinek az szép, ha több az rossz. Én megdicsértem, ő meg az orrát lógatta.
( A szót, hogy "dzsúsz", ékezettel, de a végén is "zs" -vel írta pl le. )
Kis morfondír után írtam egy velős, udvarias levelet az osztályfőnöknek, ismertetve a helyzetet (nem tanult magyarul írni, olvasni...) arra kérve, tegyék őt át a kezdő csoportba. A válaszában biztosított róla, hogy intézkedik.
Ez múlt hét keddjén volt, aztán nem történt semmi. Rövid levélkét sem kaptam, hogy megbeszélte, mehet, vagy épp nem mehet a dolog, semmit.
Tegnap reggel írtam újfent, gondoltam hétfőn elolvassa és legalább ad valami választ.
Még este válaszolt, hogy beszélt a tanárokkal, szerintük semmivel nem tud kevesebbet a fiam, mint a többiek és a fiam érdekeit nézve az lesz a legjobb, ha marad a haladóban.
És amennyiben nem értek egyet ezzel, kedden szeretettel vár a magyartanár a nagyszünetben.

meglepetés!

Karácsonyra egy csodás kártyát kaptam, benne egy ígérettel, miszerint együtt töltünk egy napot csak mi ketten. Csak mi ketten együtt, valahol. hm
Múlt héten kérdezte, mit szeretnék a szülinapomra.
Hogy így augusztus idusán, végre szeretném beváltani a karácsonyi ajándékomat.


Ha szerencsém van, geredákat nem kell cipelnem. ( Írtam, holnap jön a bagger, szombaton pakolni kell, ha azt szeretnénk, hogy hétfőn befejezhesse a markoló, amit pénteken elkezdett. Majd igyekszem annyira örülni, mint amennyire illene. )

számokban

ilyen már volt 1szer
nézzük csak,

1 torta
10 gyertya, ami 10 év, ugye
1 tál grillezett borda, 1 kazal sültkrumplival, mert az ünnepelt így kívánta
aztán van itt 16 évnyi házasságban töltött közös kenyerezés, ami hihetetlen ( 16! )
és 19 év, azóta vagyunk MI, mi ( mi? )
talán volt veszekedés is, de ezt nem számoltam
ahogy a jó dolgokat sem, ami biztos: hogy sok volt és van is, mert ennyi év után is jó
4 mosolygós, kedves arc, de együtt csak napnyugtával, mert az 1-ik még közel 200km-re innen

neked pedig, kedves olvasó, 1 nagy ölelés, mert vagy és mert olyan határtalanul szentimentálisboldog vagyok ma

Ballagó ovisokkal tele a FB

Mi is ballagtunk az oviból. Kettes oszlopba rendeztek minket, megfogtuk a párunk kezét és az óvónők kíséretével, no meg a szülőkével felsétáltunk az iskolába. Ott fogadtak bennünket az elsős, másodikas tanítónénik, kaptunk sütit és meggymárkát - amit a szüleink fizettek, majd hazamentünk. Tökéletes volt, sallangmentes.

Döbbenetes,

hogy még mindig meglepődnek*, mikor nem fogadom el a műanyag táskát az üzletekben. Pedig olyan hangosan kiabálnak róla milyen terhes a sok ilyen-olyan és műanyag szemét, hogy a mi tv mentes othonunkba is elhallatszik! Mondom ezt cinikusan.
Múltkor míg eljutottam az autóig, ketten néztek rám elképedve, ahogy a vásárolt ruha a karomon lógott bilétástól, tán azt gondolták, loptam**.

Nem vagyok okos ügyes vásárló, még mindig nem tudok olyan helyen vásárolni, ahol nincs agyoncsomagolva a zöldség és a gyümölcs, pláne a hús, de igyekszem. Nagyon igyekszem jól vásárolni.




*Össz-vissz két üzletben köszönik meg, mikor előveszem a szövettáskát, de ott mindig.
**Biztosan kipirult volt az arcom, de csak az örömtől, nem a szégyentől.

merengő

Pedig csak szülinapi köszöntőt küldtem.
Máskor is megtettem, nincs ebben semmi rendkívüli. Az évek során írtam neki az ő szülinapjára, és a gyerekeiére.
Erre most, válaszként, hajnalban már egy üzenet várt a csetablakban, hogy fura ugyan, mert személyesen kellene megkérdeznie, de lennék-e a hét éves kissebbik gyerkőcz keresztanyja...
Csak a döbbenetből kilábalnom két napba került.

Ha jól meggondolom már az is rém fura, hogy a gyerekink nem ismerik egymást. Számomra ő és a nővére, a soha nem volt nővéreim. Amióta az eszemet tudom, mindig jelen voltak az életemben, egészen az eszmélésig, a szüleim válásáig. Ott már döcögős volt a kapcsolat, nyilván az én hibám az akkori, hiszen másfelé terelődött az életem, a figyelmem. Akkor kaptam életem első, bitang nagy pofonját is - hirtelen felnőttem, félig félárva lettem.
Gyors egymásutánban, de rosszul mondom - párhuzamosan történt több, meghatározó esemény: akkor ismertem meg D.-t /az utolsó évemet tapostam az érettségi előtt / anyuék világvégéztek / ez utóbbiból adódóan lőttek a továbbtanulásnak. Egyszerűen nem is emlékszem ekkor ki, merre járt?, mit csinált?, még az unokanővéreimből is csak arra, hogy nem hitték a drámát, csak azt hajtogatták, kamaszos képzelgés. Észrevétlenül eltávolodtunk.
Aztán a nagyszüleink is elmentek, ennek folyományaként az előre jósolható újabb zuhanórepülés: anyáink is, mint a pernye, ketten, a szélrózsa minden irányába.
Azt gondoltam, az esküvőm egy remek alkalom lesz szorosabbra fűzni hármunk kapcsolatát, de csak egyoldalú kepesztetés, kapálózás lett, amit pár pofon után feladtam, maradtak a szülinapi köszöntések, eleinte karácsonyi lapok is.
Most meg ez.