láz

Anyuék betegek lettek. Köhögnek, Á. lázas volt két este is, anyu tegnap kezdte, közben már vagy egy hete ömlik a híradásokból a hír: soha nem volt ilyen magas a coronavírus szennyvízből kimutatható mértéke. A.-éknál is, a 16 gyerkőcből 4 otthon van a vírus miatt. Anyuék eddig nem kapták el, most aggódom. Persze egészen tegnap estig anyu állította remélte, hogy az Á. csak megfázott. 

Láz. Nyáron olvastam, hogy az eddig ismert értékeket másképp ítélik meg. Azóta a hőemelkedés alsó értéke 37,8, nem 37.5, ill. a lázé 38,5 helyett 38,8. A fiúk, M. intézménybe kerülésekor voltak először betegek, addig még a náthásak sem voltak, bíztam benne, hogy kedvező csillagzat alatt születtek, ez így is marad. M. első héten olyan beteg lett, majd megfulladt a köhögéstől és be is lázasodott (ekkor mondta az azóta szállóigévé vált gondolatot: "hányni jár belém a lélek". Szegényt tényleg annyira kínozta a köhögést, hogy visszafordult az étel a kis gyomrából. Szóval láz. M. 28°C-os hőemelkedéssel (nyilván a legyengült szervezetével) jártányi ereje sem volt. Mellette éles kontrasztban A., duracell nyusziként pörgött, győztem lefoglalni, csitítani hogy a testvére némi nyugalmat leljen. Emlékszem a végtagjai teljesen normális hőmérsékletűek voltak, a nyaka volt kicsit melegebb a normálisnál, egyedül a szemén vettem észre, valami nem stimmel: vízben úsztak. 39,8°C-os lázat mértem, de ő a kúp és a lassan alábbhagyó, de ijesztő hőmérséklet mellet és ellenére is pörgött tovább... Szegénynek remek gyerekkora lehetett: innetől ha M. köhögött egyet, A. lázát mértem*.

*Soha többet nem volt lázas, néha náthás, míg M. kruppos köhögéssel küzdött minden ősz végén. (M. húzta ilyen téren a rosszabb kártyákat: a bárányhimlő és a hányásos-f.sós őrület is őt viselte meg jobban. Ezzel hűen felsoroltam az összes vírust és bacit, amihez szerencséjük volt eddig.)  

A bejegyzés, amelyből kiderül,

mennyire nem bírom a stresszt éspervagy nem vagyok normális, ill., bizonyos kérdésekben mennyire állhatatos tudok lenni.

Ez az epizód még korábban, kevéssel augusztus közepe után kezdődött. 

Egy tizensok éve zabolázhatatlan bigyó miatt rendszeresen meg kell jelennem a belgyógyászomnál. Az enyém, igen: volt időszak, amikor kéthetente boldogított a tűivel, tappancsaival, meg ultrahangjaival, szóval a birtokos jelző jogos. Persze buzgón kerülöm a szeánszokat, így ezúttal 3 elmismásolt alkalom után jelentem csak meg a rendelőben, egy pénteki napon. Az ég adta világon minden vizsgán vizsgálaton dicsérettel átmentem, és teljes eufóriában hagytam el a színteret. Könnyű és boldog volt a lekem egészen hétfő reggelig, amikor volt szerencsém megnyitni és elolvasni a laboreredményeimet tartalmazó mailt.

A szívem a bugyimban landolt és elöntött valami mérhetetlen szomorúság: ennyi volt, el kell kezdenem írni kedves, személyes gondolatokat a fiúknak azon majdani eseményekre amelyeken majd nem lehetek jelen. Persze mielőtt a búbánat teljes mértékben letaglózhatott volna, bekapcsolt valami vészmegoldó a fejemben és fejestugrottam a net világába felkutatni minden fellelhető infót magyarul és németül arról, hogy lehet életmódváltással menteni amit még lehet. (Nem mintha eddig ne kellett volna lemondanom erről-arról, de a mostani helyzet drasztikusabb megvonást kívánt.) Egy huszárvágással átállítottam az étkezésemet, ami nem mellesleg némi felesleg leolvasztásával is jár - még zajlik, remélem. Azt nem állíthatom, hogy nem vagyok éhes, de éjszaka például soha. 

A fogyásnak örülök és remélem, jaj, nagyon remélem, hogy az értékek javulnak, ami november elején majd ki is derül.

Miután már két hete éheztem életmódot váltottam, egy anyuval folytatott beszélgetés* közben jöttem rá, hogy nem halálos mértékű a HDL szintem, az csak az LDL amit annak néztem. Mielőtt bárki, egy kézlegyintéssel leírna: nem teljesen vagyok idióta, közben rájöttem a történtek melyik pontján állt tótágast a józan eszem és min csúszott félre az értelmem: a mailben állt egy megjegyzés a dokitól, bocs, dokiMtól, miszerint a HDL túl magas, utána FELKIÁLTÓJEL - érted, minek hatására a pánik ködén át összekutyultam a két értéket. Persze ettől még egyik érték sem túl jó, de talán nem most fordulok le a székről egy vérrög miatt...

hát így.

*Igyekeztünk összevetni az ő laborlapján álló -tól, -ig értékmeghatározásokat az itteniekkel. Eközben derült ki a tévedésem.

Számos

Alig több mint 5 hete, hogy végetért a tanév. (1 nagy bejelentéssel, de 1-2 nap és talán azt is elmesélem, ha minden igaz.)
1 napon belül elutaztunk hatan (6) 2 autóval, egy alig 5 órányira fekvő kedves, tengerparti városkába, hogy 2 hetet töltsünk ott.
Mi D.-vel már 13 éve nem jártunk ott, míg anyu közel 20 éve.
A. az ott töltött 14 nap 10.napján (ha jól számolom) betöltötte a 8. életévét, de 1 gyertyát fújt el, számosat.
Ennek is már 3 hete, de anyuék fiatalos lendülettel egy újabb utat foglaltak, tegnap (1napja) 1 hétre, amire 3 nap múlva utaznak ketten (2), nem pont ugyanoda ahonnan 18 napja jöttünk haza, hanem 20km-rel délebbre. Abba a városba, ahol gyerekként már 2x töltöttem 1-1 hónapot és 4 hete is jártunk és 1 teljes napot töltöttünk.

Anyumék alig 1 hónap alatt, másodszor (2) mennek nyaralni!
Nagyon ász! (10)


No, eldugulok végre.

Vaddisznó

Nyilván találhattam volna kedvesebb kifejezést is az ifjabb úrfi közlekedési technikájára, de találóbbat aligha.
Nagy biciklis múltam megszámlálhatatlan éve alatt sem estem annyit, főleg akkorákat, mint ő, az elsajátítás óta eltelt két napban.* Tegnap a frászt hozta rám mit mondok a balesetin, miért nem volt rajta könyök, csukló, ill térdvédő, amikor oda kerülünk**, ugyanis sikerült a balesetit vizualizálnom, mikor megláttam az út szélén ülve, a sebes térdét dajkálva... Nem, a tegnapi bakfitty a tegnapelőttihez, csak most olyanja volt éppen -némi anyáskodásra vágyott (kutya baja).
De a rémkép megtette a magáét, lélekvesztve hajtottunk a legközelebbi helyre, ahol a fentebb említettek beszerzését reméltem. Kaptunk, ujjongtak -este meg nyafogtak, hogy minek ez?

Arra, hogy eddig a páncélzatot nem szereztem be, mentségem legyen, hogy M. olyan nyugisan, mondhatni mérnöki megfontoltsággal végzi ezen tevékenységét is, hogy az egyetlen, legelső esése óta, fel sem merült, hogy valaha újra fog, így a bukósisakon túl, nem is szereztünk be semmilyen védőfelszerelést (kesztyűje volt/van). Eddig.
(...és az ember lánya, teljesen normális és érthető módon a szerzett tapasztalataira hagyatkozva bízza magát a történésekre, mikor is pofáncsapásként éri a felismerés, a másodszülött nem hogy nem megfontolt és tökéletes másolata az elsőszülöttnek, hanem az édesapja egy meglehetősen szélsőséges, vakmerő kivonata. Jajnekem)

Egyébként a kis vaddisznó igen ügyes, teljesen egyedül, pusztán elméleti oktatás alapján tanult meg biciklit hajtani, még aznap kanyarodni is.
A pár évvel ezelőtti deréksajgós tapasztalataink után***, eszünk ágában nem volt görnyedve hajkurászni és tartani a cangát, csak most, hogy leért a járműről a lába, az apja alátolta, felcsatolta a fejére a bukósisakot, meg felhívta a figyelmét, hogy dombról lefele az elsőféket lehetőleg ne, csak a kontrát használja ha lehet és a most mehetsz fiam-tömörrel útjára engedte.
Másnap az övé volt az egyensúly és a tekerés élménye.
...hát így.






*Még féket is szereltem, bovden helyrerakással mutatóujj agyonlapításával, hámozásával, meg minden, akkorát taflázott. Valahogy kifordult alóla a bicikli, a szemtanú állítása szerint először a kormány fordult a bicikli alá, bár a szemtanú, úgy hadart és olyan színesre festette a képet, hogy csakhamar hitelességét vesztette.
Az eset elszenvedője jól mulatott közben, ill. sürgetett: csináljam már, mert lemegy a nap és akkor már nem engedem biciklizni. -Tudom, szörnyű anya vagyok! Úgyismint: sz@ranya.
**Mersz van, tapasztalat, ugye, nuku.
***igaz, ezen tevékenység javát, a nagymama végezte, épp ezért hálátlan dolog volt M.-től, akarom mondani a véletlentől, hát persze, hogy a dicsőség babérjait mégis D. arathatta, hiszen az ő jelenlétében történt meg a nagy áttörés.

A gond, kérem, nem kicsi

Reggel egy pillanat alatt meg volt a baj, csupán egy rossz mozdulat, a pohár feldőlt, a lé kifolyt, végig az asztalon, nagy loccsanással a földön végig, a loccsanás következtében a szék- és asztallábakon, az semmi, a szép, fehér falon is, ami aztán pöttyös lett, az a csúnya-pettyes. No.
Ezt takarítani kellett, hajlongva (ami ugye nehezen), alaposan (az előző kizárja emezt), ebből lett, amit Kedves Felmenőm szokott volt mondani: amerre a papok táncolnak.

De nem ragad semmi és én igazán tudom pozitivan nézni a dolgokat, így ez is valami.

Beszélgetésfoszlányok

Szereplők: Anyu és jómagam (szaranya)
Színtér: skype
Időpont: pár perce
A pontozott helyekre görcsös, oldalba szorító-szúró nevetést tessék képzelni, amelyek köhögésrohamokba fúlnak... (igen, Ő is beteg -még)


-...és a gyerekek? Tévét néznek, vagy mi ez a csend?
- Nem, játszanak A. szobájában.
- Mi volt ma az iskolában?
- Szépen elmentek reggel, M. túracuccban,   ..............-elküldtem így, mert erdőt járni készültek, aztán meg délben kis híján sírva jött haza, mert az erdőtúra nem ma volt, ...................... jövő héten lesz. ...............
-...............................és az üzenőben nem írták a dátumot?.................
- .............Azt írták pénteken...........................................a többit nem néztem......................
- ........................................iskolatáskát vitt?....................

Ezen a ponton A. ajtaja becsapódott, nyilván nem bírtak tovább hallgatni.

-.........................................az erdőbe? szerinted....................?..................
- Mit mondtál neki?......................
- ...............................hogy...........................hogy semmi baj fiam, így legalább kétszer örülhetsz neki! ..........................................................................................................................................................................
................................................................
....................

...egy úttal az ördögnek

Forgott a világ, fájt a fejem, dehogy akartam én menni, de ő kért azokkal a boci szemekkel, hát végül csak rávett, bár már talpig díszmagyarban az előszobában állva is kérdeztem, hogy miért mennék -aztán meg már nem kérdeztem, beültem.
A kesztyűtartóból, a középső konzolból kiszedtem az útleveleket, mindenféle szeméyles cetliket, meg telefont, csupa szétszórt holmikat, amire nem is gondolna az ember, hogy ott az autóban, de ha ott hagyja egy, vagy netán több napra a szerelőnél, a köztes időben kellhet. Egy szövettáskába gyűjtöttem, közben, mint már mondtam forgott a Világ, vele az autó, benne mi mind.

Amíg D. elhozta a szerelőtől a cserbenhagyás, majd trélerre rakás óta (közel 3 hete) nem látott szűrke Villámhavert (és a kéket ott hagyta szervízre) addig Anyum lakása forgott, Velük, az úrfiakkal és velem.

Kaptam jóóó cukros kávét, valahogy jobban lettem, meg fényképeztünk Anyu vadonatúj masinájval, szóval az idő jól el, majd mi is, de csak későn.

22:15 volt, mikor végre megállt a ház előtt az autó (állt? forgott még azért -no) és nyúltam a kulcsért.
Értitek, a bejárati ajtó kulcsáért.
Ami nem itt, a szűrkében, hanem ott, a kékben.
A szövetszatyor nem egyszer, de négyszer lett kiforgatva, hiába.
(Ekkor indult be a ringis igazán.)
Telefonáltam, Anyu nyilván örült, elindultak ők is, mi is.
Nem félúton, de találkoztunk -erről nem Ők tehettek, mert mi téptünk, mint a zzzállat.

Út közben (az ismétlésnél) D. hatszor sóhajtott. A negyedik fájt a legjobban. Fájt a bűntudat és a feszítő hólyagom, de én sem szóltam.

Kalandnak megjárta, de többet ilyet soha!
Borzalmas felfedezni a belépés kulcsának hűlt helyét...

Reggel

a rádióban, az Angliában, Hollandiában, Németországban és Magyarhonban kivett, ill. megtelt óvóhelyekről szóló híren rötyögtek a moderátorok, pontosabban azokon az embereken, akik komoly sommáért húzódnak fedezékbe az előre beharangozott "világvégét" kivédendő. (Talán, csak egy álhír -ugye a témakör is rém hiteles- , hogy legyen min poénkodni, de a hírbeolvasó mondanivalójából az derült ki, hogy sok ilyen óvóhely sok kamráját, sok pénzért foglalták el sokan.)

Én még mindig nem értem.*

Viszont van egy ötletem. Ha a tömeghisztiben ekkora az üzlet, bunkerokat kell építeni (miből? mindegy) és előrehozni a következő (2030 -ra beharangozott) raplit, mondjuk 2013-ra és ha bejön, márpedig úgy tűnik kereslet van rá (ugye mire, kinek), évenként ismételni....







*Pár éve (majd valaki úgyis tudja) mikor -még általánosba jártam-, a teljesen felbolydult suliban azzal fogadtak, hogy az éjjel lengett a csillár, a poharak rezegtek a vitrinekben, olyan erős földrengés volt.... szerintem csak dörgött - mert anyu ezzel küldött vissza az ágyba, aludni...
Mondanom sem kell: nagyon rövid idő alatt tettem szert, bazinagy figyelemre.

Ki érti ezt?

Alig több mint hat évesen, a karácsonyi ünnepélyen egy verset szavaltam az iskolában.
Nem ez volt az utolsó, de az első, lehet ezért jut időnként eszembe. Igaz csak az, hogy volt egyszer egy vers, amiben  fehér ingben, mezítláb álltam egy erdei úton, zokogva. Ennyi rémlett.
Pár évvel az említett ünnepély után találkoztam az akkori kedves tanárnőmmel, de elfelejtettem megkérdezni, emlékszik-e, mit szavaltam akkor?
Biztos sokaknak van olyan emléke, ami csak rémlik, de nem tudja maradéktalanul felidézni és újra és újra előjön, piszkálja az orra hegyét, de nincs aki kiegészítené a darabkákat, ezért bosszantó mikor újra előjön, és hiába próbálja, képtelen felidézni...

Aztán egyik nap, a semmiből beugrott:       ...nő a dér álom jár...          pedig már nagyon rég nem jutott eszembe a mezítlábas vers.

...eggyel kevesebb...

Weöres Sándor: Nől a dér, álom jár

Nől a dér, álom jár,

hó kering az ág közt.

Karácsonynak ünnepe

lépeget a fák közt.

 

Én is, ládd én is, ládd,

hóban lépegetnék,

ha a jeges táj fölött

karácsony lehetnék.

 

Hó fölött, ég alatt

nagy könyvből dalolnék

fehér ingben, mezítláb,

ha karácsony volnék.

 

Viasz-szín, kén-sárga

mennybolt alatt járnék,

körülvenne kék-eres

halvány téli árnyék.

 

Kis ágat öntöznék

fönn a messze Holdban.

Fagyott cinkék helyébe

lefeküdnék holtan.

 

Csak sírnék, csak rínék,

ha karácsony volnék,

vagy legalább utolsó

fia-lánya volnék.

Van még egy emlékem, amit Anyuval bogozgatunk egy ideje. Teljes biztosan nem lesz soha, de elég különös. Bizonyítja, hogy egy kisgyerek, egy egészen apró, talán még négy éves sem, noha azt hinnéd nem, de emlékezni fog felnőttként is arra, amire jobb lenne, ha nem.

22 nap

után megérkezett a képeslap is  Londonból, amit hazaküldtem. Szegénynek rém viszontagságos útja lehetett...

A meséléssel meg én vagyok elmaradva, nem is értem miért.


.
Miután hazaértem/hazaértünk, mosógépet hajtottunk családilag. Igen hamar döntés született: így napokon belül beállhatott az új mosólyány... úgysem hinnétek kit választottunk, így hallgatok.
Kicsit, lehet mostohán bánunk vele, többet dolgozik azóta, mint a régi.
Nesze neked szép idő!

.
Aztán egy hétig itt volt Anyu. Mesélt, bezsélgettünk, vasalt, meg egyéb módokon pörgött -azt mondta kipihente magát!
Bah: elutazása előtt egy nappal történt azon meglepetés, mikor hűlt helyét találtuk csak az ugrálónak, másnap reggel nekiugrottunk, szétkaptuk, majd felhordtuk.
Egy ekkora dögöt, ha még darabokban is, a völgyből felcipelni, iszonyat meló volt. Lehet, közben nem kellett volna beszélgetnünk...?
Az, hogy pontosan hogy került le a völgybe az nyilván már soha nem derül ki, de hogy gonosz poén volt a vihar részéről, abban megegyeztünk minden közreműködővel. (Ahogy felfedztük a hiányt, majd felmértem a szomorú helyzetet, azonnal jött a telefon (egy szintén dombonlakó szomszéd, a völgy túlsó feléről), hogy tudjuk-e, hol jár a trambulin... Negyed órán belül értesült a kárunkról a fél falu. ...és vigyorog, basszus már megint mindenki vigyorog -ez hasonlóan mókás esemény lehet, mint anno a bárányhimlő és hasonlóan ahhoz most sem értem a csiózist és hamár így felmerült, ha tudjátok, áruljátok már el nekem! Köszönöm.)

A biztosító úgy döntött, egyszerűbb ha pótoljuk, ők pedig kifizetik a vételárat.
Pillanatnyilag várjuk, hogy utalják az összeget. Az úrfiak már boldogok...  és gazdagabbak lettünk egy szerintük vicces megjegyzéssel: minden hazaérkezésnél elhangzik a még meg van!  felkiálltójeles.

.
A csevegések között elmentünk kicsit vásárolni is. Nem sorolom, mert lényegtelen és talán ezt sem kellene megemlítenem, de belefér ha kinevettek: a cipő, amit végül megvettem, mindamellet, hogy van pink alkotóeleme, növeszt is. Ez életem első pink, magaslatilábbelije. A hírérték most jön: mintha világ életemben ebben jártam volna. Kényelmes, növeszt, imádom!

Eddig úgy éltem, hogy soha nem hozott lázba egyetlen topánka sem. Eddig.
Azt hiszem szinténeddig volt békés anyu és D. kapcsolata is és ez is miattam, minek meséltem el, hogy ő beszélt rá a vételre, ill. hogy egyeltalán felpróbáljam˘˘˘˘˘˘    tehát ő, csakis ő tehet a megfertőződöttségemről...

.
Közben folyik a kertészkedés is. Már tavaly is csodás volt a föld, az illat, a növények, de idén!
Megérte a sok kapirgálás és gyökérszedegetés: sehol egy tarackszál és alig akad békarokka. (Sőt, spanyol-meztelen sem! De ez nyilván csak véletlen.)

.
D.-vel van egy kis pitty-putty. Egy két héttel ezelőtti sérülés nem akar elmúlni, de nem hajlandó orvost-látogatni. Megígértem neki, hogy rám ne számítson, nem vagyok hajlandó a továbbiakban kötözgetni, meg sajnálgatni, de nem, ő nem megy.

Javítsatok ki ha tévedek, de ez a fene nagy keménység, vagy minek gondolja, inkább hajaz ökörségre...
Hogy kíméljem, ha ő tököset játszik?

.
Azt meséltem, hogy korábban bevezette az úrfiakat és gyanútlan valómat egy kisállatkereskedésbe, és mutatott egy fülest, hogy tessék, ilyet veszek nektek...
Aztán felmerült a bárány puha, bozontos bundában, majd kecskéről szóltak a rémhírek, de tegnap már póniról beszélt, mert kihagyhatatlan ajánlatot kapott: potom 20 ezer petákért miénk lehetne egy...

Szerintem a sérülés izzó vörösessége elérte a szürkeállományát, mert normálisan még halakról sem akart hallani.





Lehet, kifelejtettem valamit.
Azt majd pótolom. Gondolom.

Évfolyamtalálkozó

Alig egy hete, a feltöltött óvodai és kisikolás csoportképek folyományaként szervezkedésbe kezdtünk a pofakönyvben. A legtöbben szörnyen lelkesek, leveleznek, folyik az ötletbörze mikor, hol találkozzunk, hogy lenne egyszerű, praktikus és a többség kedvére való, ill. beindult az anekdotázás, majd valaki létrehozott egy csoportot is, ami egyre bővül az újonnan előkerített társaink hozzáadásával.
Nagyon izgi!
Főleg, hogy olyan emberkék, akkori barátok/barátnők kerültek elő, akikkel azóta még csak nem is hallottunk egymásról.
Az egyik ilyen, akkoriban A legjobb barátnőm volt. Átvitték másik suliba, hogy orosz helyett németet tanulhasson, amikor is a kapcsolat teljesen megszakadt, ami számomra fájdalmas emlék maradt.

Múlt héten, Anyum akcióba lendült, nyomozgatott otthonról.*
...most pedig itt ülök, a kezemben a telefonomba mentett Akkorilegjobb számával és még nem hívtam fel.
Pedig már a múlt hét óta itt a  lehetőség.
Ugyanakkor -ugye, ő is tudja az enyémet.


Nem ismerek magamra. Nekem nem jelent problémát idegen emberekkel sem elcsevegni!
Bárkivel, bármikor, majdhogynem bármiről.

Miért nem hívom? **
Ő miért nem hív?

*Nem regisztrált a pofakönyvbe. A testvérét viszont elértem ott és általa üzentem, de a várt e-mail cím helyett, egy választ kaptam: a héten regisztrál. Ez elmaradt, viszont ma jelezte Anyu, hogy Akkorvoltlegjobb, egy közös ismerőstől, telefonon kérte az én számomat...
**Egyébként azért nem, mert tartok tőle, hogy a másik, hasonlóképpen elért és hasonlóképpen kedvelt Újramegtalálthoz hasonlóan fog reagálni, hogyaszongya: nem különösebben érdekel a dolog. Ha most kell válaszolnom, akkor nem!

A csudának lelkesedek annyira!

???

Azt mondja, hogy helyet készíts a hűtőben a tortának!

Az érdekes lesz!

Lassan talpra állunk

A nap kétségkívül legcammógósabb időszaka a reggel. Mire mindenkit talpra állítok, mire mindenkit megreggeliztetek, mire mindenkit sikerül rávennem, hogy felöltözzön végre.
Persze D. kivétel. Ő mindenben az.
A reggeli készülődésben azért, mert vagy itt sem aludt előzőleg -ugye, vagy már olyan régen távozott, hogy a báránytakaró alól is rég eltűnt a testének melege, hiába keresem, kutatom.
Az elmúlt öt napban ez másképp zajlott, ő volt az utolsó, aki elhagyta az ágyat -ha egyeltalán. Olyannyira beteg volt most is az, hogy önként és dalolva indult hétfő reggel az orvoshoz, hogy alig több mint húsz perc múlva, füstölgő fejjel gumikkal érkezzen haza. Nem, nem azért ment hogy füstölöghessen, hanem segítségért, persze. Épp csak azt nem kapott, helyette szépen elküldték haza és még jól le is teremtették: hogy gondolta, hogy a dicső doktor urat, megzavarhatja, bejelentkezés nélkül...   A cinizmus nem erősségem, mondom rendesen: be kellet volna jelentkeznie, különben nem tudja őt fogadni az orvos. -Nyitásra érkezett, olyan rosszul volt és mert gyors segítséget remélt.
Visszaájult az ágyba, miután a gyógyszerésztől kapott szereket böcsülettel beszedte. Mondom, hogy ramaty állapotban volt és van is, de ezt bőszen tagadja, el is ment ma idegenbe újra.


Mer nekem semmi sem jó, hát nyafogok: kereken fél évig töltöttem másutt a délelőttjeimet, ami szokatlan volt, de élveztem és ami múlt héten szerdán befejeződött. Most egy kicsit többet tudok.
De azt nem, hogy mi az ördögöt kezdjek a bőséges időmmel? Van mit tenni, persze és azóta nem is igen volt időm ráeszmélni, épp csak ma, hogy -mint azt említettem- fél év után először állok itt az üres házban, merthogy eddig magam is csak halódtam.
Számba vettem, mi az az extra, ami kifelejtődött, elhanyagolódott mostanában és amit illenék bepótolni, így nekiugrok az ablakoknak és a toronnyi vasalnivalónak és van pár kézműves bigyós-adósságom, ami a kosaramban vár, ill tartozom magamnak rég, hogy megtanuljak kicsit magamra is figyelni.
-Meg szeretnék tanulni futni. Igen, le mertem írni.

Életemben két dologra voltam irigy. (Egyébként utálom ezt a kifelyezést és az ilyen embereket sem állhatom.)
Irigylem az embereket, akiknek testvérük van. Anyu gyakran bizonygatta és teszi ezt ma is, ha szóba kerül, hogy nem kellene, mert neki kettő is volt, így ő tudja, hogy nem érdemes és nem vesztettem semmit, csak nyertem. Tényleg?
Szerintem meg azok nem tudhatják, akiknek van, hogy milyen , milyen...      hogy milyen az, amikor nincs. Innen nézve még a rossz testvér is jobb, mint a semmilyen. (Rossz testvér? Bahh!)
Hozzám senki, soha nem fog benyitni azzal, hogy helló hugi, éhes vagyok, mit főztél? Vagy, gyere nővérem a fiamat kerszeteljük, segíts kitalálni mit,-hogy. Vagy: vettem egy cd-t, ismered? Vagy: nézdd, ő a Pisti -szeretem.
Vagy ilyes.

A másik, a futás.
Az a  fegyelem, kitartás, amit a futók magukénak tudhatnak, lenyűgöz! (Irigység ez egyeltalán?)
Hányszor láttam őket, korábban a buszról, majd az autóból, vagy ahogy engem -mint gyalogost- hátrahagyva lehagytak, ahogy azzal a különleges arckifelyezéssel, koncentráltan -vagy hogy, hisz nem tudhatom-, futottak és futnak.

Bizonyára ismeritek is Mókuskát (még sosem kérdeztem: haragszol-e érte, ha így nevezlek...?), aki fut és fut és én ámuldozva figyelem. Kedvet kaptam tőle, hogy tegyek végre, ne csak szájtátva bámuljam ezeket a különös lényeket és Őt, Magát. Cipőm van (azt nem mondom meg mióta -egy éve, basszus!) és a múlt héten D.-től kaptam egy borsspréjt - sok a kutya a környéken. (Nagytestű, morgós, vicsorgós fenevadakról beszélek.)

...és bár nem hiszem, hogy ezt a bizgentyűt megfelelően kezelni tudnám stresszhelyzetben, de az így előre nyugtatólag hat rám, ha mást nem, hát a könnyektől, takonytól és az égő szemeimtől talán nem érzném a marcangolást a húsomban...

Egyellőre nem annyira futást, mint hosszú, kicsit feszítettebb tempójú, reggeli sétákat tervezek -mert fel tudom mérni az úgynevezett fittségemet, ill azt, hogy olyanom még nincs.

No, hát így.

Apropó tavasz és fittség: Anyum jön holnap: kezdődik a kertezés: kapálunk és vetünk, noha József majd csak hétfőn érkezik...

Sümegi hétvége

avagy, ha nem szereted a kritikát, akkor is olvasd végig...   vagy ne, ahogy kedved tartja.


A készülődésről meséltem, hogy Anyu nagyon, jómagam meg vegyes érzelmekkel vártam azt a pénteket. Sokat rontott a hangulatomon és az utazni vágyásomon, hogy péntekre virradó éjszaka folyamán kétszer ébredtem a sikítozó, majd nehezen megnyugtatható A. úrfi beszámolójára: meghaltál anya!
Ébren viszont állította, hogy nem emlékszik mit álmodott és repesett a boldogságtól, hogy hármasban töltik majd az apával és M.-el a hétvégét.

(Itt még megjegyzem, hogy előzőleg vettem körömlakkizét. Lakkot. Én!
...hogy eltüntethessem a bal lábam gyönyörű, éjjfekete nagylábujjkörmét, vagyis a színét, hát persze. Katasztrofális eredménnyel, de hiszitek vagy sem, kutyát sem érdekelte az én éjjfekete díszem.)

...

A hotel recepcióján egy meglehetősen arrogánsrátarti nőszemély fogadott minket. A tájékoztatás jelentős részét egyszerűen nem hallottuk, pedig igazán kinyithatta volna rendesebben is a száját beszéd közben -ha már egyszer úgy olvasta az ezek szerint megjegyezhetetlen, pár sornyi mondókáját...
A kulcsot némi grimasszal és azzal a megjegyzéssel csapta a pultra, hogy mivel a szobánk már elkészült, el is foglalhatjuk. (Gyanítom, fizikai fájdalmat okoztunk neki a 20 perccel korábbi érkezésünkkel) Egyébként igazat mondott, valóban kész volt már a szoba. Vagy három hete biztosan.
A pormacskáknál zavaróbb volt a hideg. Bár mindenképp plussz pontot ért, hogy ezen lehetett segíteni. /Szombat estére egész elviselhető lett a szoba hőmérséklete.
Sokkoló volt még, hogy valamilyen tévedés folytán nem zuhanyzó, hanem fürdőkád volt a fürdőszobában -és ezt a vonalat gyorsan ejtem is...
De ugye, nem a szobáért mentünk.
Az étel finom volt és bőséges. Bár ott is esett egy kis gikszer. Kétszer.
Anyu még épp, hogy csak a szalvétájáért nyúlt, mikor egy arra járó kötényes, szó nélkül elemelte előle a tányérat.

Esetlen egy kritika! Hm?

Valójában remekül éreztük magunkat. Csodás volt a szauna, a mendencék, az étel ééés...
a lovasbemutató (ahogy azt az ismertetőben nevezték). Ne nevess!
Bár mi az elutazásunk előtt ezen jókat kacaráztunk, ugyanis azt gondoltuk, valami erőtlen produkcióban lesz majd részünk. Az interneten olvasott vélemények túlzónak tűntek -kicsit olyan szaguk volt, mintha belső emberek írták volna...
...hát nem!

Már maga az épület is, ahová vezettek minket a vitézek: egy föld alá hantolt hatalmas kifutó, hosszan elnyúló, fűtött (!) padsorokkal, meglepett bennünket.
A lelkes, összehangolt csapat magával ragadott minket, vörösre, dagadtra tapsoltuk a tenyerünket az egy óra alatt. Fergeteges volt!
Viszont most gyorsan elharapom a nyelvem...   Inkább menjetek el, nézzétek meg magatok!

A bemutató után, vacsorát is kaptunk. Korabeli lakomának harangozták be ezt a közös, disznótoros, ötágú-villás étkezést. Bár nem vagyok különösebben rajongója a disznótorosnak, de nem maradtam éhes.
Nagyon szeretem a hegedűszót, így örültem nagyon a prímásnak, aki jól elhúzta a nótánkat megdanoltatott minket.

Hamarosan visszamegyünk az úrfiakkal is. Ezt látniuk kell!

Jajj, hát csak megmutatom milyen levélkét csúsztatott M. a táskámba azzal, hogy csak ott nyithatom ki:

Sajnos a műsorról nincs kép. A masina alkalmatlannak bizonyult ilyen képek készítéséhez, no meg inkább tapsoltam a vacakolás helyett, így kénytelenek lesztek, pusztán a szavamnak hinni.

A lakomán -többek között-, egy olyan házaspár asztalánál ültünk, aki már tizenkettedszer látogattak vissza. Ők mesélték, hogy ez a létesítmény: ugye a hotel, a csárdával és a domb alá rejtett kifutóval együtt, egy család kezében van, a kiszolgáló személyzet pusztán és alig hatvan fős...

Miután visszaértünk a lakomára, beültünk még egy kapucsínóra a hotel bárjába és letaglózott a felismerés, hogy a lovasbemutató mókamikije felkonfja  és az egyik vitéz is pincérként is ténykedik a gépezetben.

Szorgalmasak, helyesek és lelkesek.   ...ill, ha megengeditek nekem, hogy egy kicsit szentimentálisan megjegyezzem: hamisíthatatlan, piros-fehér-zöld szív dobog valamennyiük mellkasában.

A gikszerek így a végére, valahogy elhalványultak -érzitek-é?

Aki pedig nem hiszi...             

Megunta

hogy nincs mire várnia, hát befizetett egy hétvégére, így utazunk. Ketten.
De így még nem pontos, mert nemcsakhogy az úrfiak maradnak, de D. is.
...és hogy még szép is legyen, a gyerekek mellé emberem még megkapta a tereprendezés lebonyolítását a hétvégére*. 

Mielőtt elhajítaná bárki azt a követ: egyeztettünk, hogy erre a hétre jó lesz-é a foglalás, mert mehettünk volna máskor is... Jóvolt. 
Akkormég.
De közben csúszott a tereprendező.

Keresem az érzést. Erre is, arra is.
Nincs bűntudatom sem, de összepakolni sem pakoltam még össze.

Anyu nagyon várja.
Én meg látom magunkat (ahogy három éve már volt szerencsénk traccsolni, szaunázni, nevetni, szaunázni, rötyögve onnan kimenekülni a puccér újonnanérkezőktől, sétálni és mert azt is tudunk, hát vihogni, csacsogni és este, mikor már mindenki elterül a vacsi után, még egyet szaunázni, úszni és éjszaká(k)ba nyúlóan beszélgetni)...     

...megyek pakolni.






*Überbasszuskulcs!

Semmi, de semmi nem történik ok nélkül...

...de kezdem az elején...

A fa
Idén, bár készültem lelkileg, nem adták másnak, így 24-én az általunk kiválasztottat hozhattuk el.
Bár meglepetés így is akadt.
Mikor kiválasztani mentünk, D. nem hozott centit, minek folyományaként a kivágásnál már kiderült, hogy nagy. Miután, külön a fa törzsére szerkesztett tartóval, még az utánfutón felállítottuk, kiderült, hogy nagyon nagy. Mire elcipeltük az étkező duplaszárnyú ajtajáig, kiderült, hogy bazinagy. Mire az ajtón betoltuk/vontuk (lábbal előre), világossá vált, hogy gigantikus. A továbbiakban igyekszem hanyagolni a jelzőket...
De ekkor még csak az alsó szinten feküdt, még fel kellett vinni az emeletre. Nézegettük egy darabig, de magától nem akart felmenni, hát megfogtuk, hogy visszük: D. a fa törzsével elől, magam a csúcsával hátul, ugye úgy, ahogy épp volt, megindultunk felfelé. A fordulóban elhagyott az erőm és mert nem bírtam vinni, épp csak tartani, elkezdett csúszni az arcomba az egész tűstől, ágastól, súlyostól, mire D. felnyögött, hogy mi lesz, most itthagyjuk? -innentől részleges filmszakadás: rémlik, hogy valamiféle szitokszavak repkedtek, aztán már csak az a kép dereng, hogy a kolosszus már a nappaliban terpeszkedik... én meg tetőtől talpig tellistele vagyok apró szúrásnyomokkal. Áhoj!

Karácsony
Amilyennek lennie kell: békés volt, boldog, meleg, kedves, csillogós és finom. De ezúttal is, mint mindig: rövid. (Hosszabbítunk: a fa még áll. -Hogyisne, majd csak ukmukfukk kidobjuk ennyi gyötrelem után!
Jövő Vízkeresztig marad!)

Karácsonyi rokonlátogatás
D. szülei egy fia hang nélkül nélkül elrepültek D. húgához (2000km). Erről többet nem is írnék, csak annyit, hogy egyikünknek sem fájt. (Karácsony után meg kérdőre vonták D.-t, hogy megkaptuk-e a karácsonyi lapot, amit küldtek? Nem. Jah, hogy az online üdvözlőlap szerintük említésre méltó? Számonkérhető?)
Oztán meg jóhiszeműen elmentünk  húsz-körmödről-lekaplak-nagymamához, aki ezúttal sem hazudtolta meg a nevét, így újfent megfogadtam: nem megyek többet hozzá. (Méreggel telt lufi...)

Potyogtatós
Nem a fáról írok most, hanem M. úrfiról. Alig három hét alatt, négy foga pottyant ki és pillanatnyilag még számtalan lefeg.
Iszonyú káosz van a szájában, no.

Apropó káosz!
A karácsonyt megelőző takarítás óta, eddig nem látott rend van M. szobájában.
Örülünk.
Részben.
Ugyanis ezt a rendet úgy tartja fenn, hogy egy lelket sem enged be oda játszani. Minek folyományaként A. szobája hajaz egy katasztrófa súlytotta övezetre.
Szokjuk.
Ill. igyekszünk megszokni, mert őúrfisága nem enged, nem változtat s ha meg szeretnénk beszélni vele, tiltakozásul ordít...

Apropó ordítás!
Minden ilyen kifakadása után elvonul a szobájába, és bocsi-levelekkel jön engesztelni -nem mintha a boci-szemek nem hatnák meg, az amúgy is lágy szívünket...

Ünnepek között
A rokonlátogatást szerdára terveztük, hogy mindenkinek jó legyen. Nekünk azért, mert így a srácokat a visszafelé úton hátrahagyva, a mamára bíztuk péntekig, hogy mi zavartalanul eltölthessünk egy napot a Fővárosban.
Zavartalan volt bár, de baromi fárasztó. Reggel héttől, este fél hétig úton voltunk, de anyunak hála, mindent sikerült elintézni.
Szeretek D.-vel lenni, de egy darabig nem szeretnék szerszámok között, építkezési áruházakban andalogni agyalni/mérlegelni...

Szilveszter
Anyuék eljöttek, hogy együtt lépjünk át az ó-ból az új-ba, no meg, hogy a srácok is hazakerüljenek végre. A sok rötyögés, ropogtatás, kocsonyázás mellett, a változatosság kedvéért filmet néztünk, így ha lehet, még többet nevettünk. (Mezítláb a parkban)
Éjfél előtt felébresztettük az aprónépet,együt meghallgathattuk a Himnuszt és megnézték a tüzijátékot.

D.
Az év, számomra legkedvesebb időszaka december vége és a január első fele, ha szerencsések vagyunk, akkor az egész január bár ezt, ha más szemszögből nézem, vitatható, hogy szerencsés-e.
Ilyenkorr itthon van. No jó: többnyire.
Papírokat rendez, ajánlatokat ír, telefonál, utánanéz/utánajár, kimér és közben velünk kel/reggelizik/ebédel/vacsorázik/fekszik és beszél. Bármi eszünkbe jut, nem kell a telefon után nyúlni, bármikor megérinthető, megsimogatható, beszélgetésbe vonható és szimatolható, no meg, megölelhető.

...és kérdem én: ezen  ^  infó birtokában megbocsátható-e, hogy eddig hallgattam?
Merthogy volt akinek hiányoztam és voltak olyanok is, akik ezt még jelezték is. Jólesett.
Köszönöm!



...és a címhez:
Ezen bejegyzés nem, vagy legalábbis később íródott volna meg, ha én nem én lennék.
Magyarázom: ma a bevásárlásunkat, már átöltözés után hoztam be az előszobából a konyhába. A melegítőnadrágom szára, enyhén trapéz alakú. Gőzöm sincs hogyan, de a bal lábammal, beleléptem a nadrág jobb szárának alsó felébe (nem vicces egyébként), így elveszítetem az egyensúlyomat. Kiléptem, hogy védjem magam a földön nagycsattanva elterüléstől, és a bal lábam nagyujjával érkeztem -arra nehezedett az egész ötvenvalahány (nem mondom meg) kilóm. De hogy szebb legyen, az ujjam visszafordult, de legalább el nem estem és nem is törött el! Láttam embert törött végtaggal, nekem nem lett zöld az arcszínem a fájdalomtól, szóval biztos nem...

Ja! D. épp ma nincs itthon.

Isten éltessen drága Anyukám!!!

Események/ párhuzamok

Mindig azt mondta D.(...): ha, akkor totálkárosra, mert egyébként nagyon bosszantó a törés.
2001 januárjában is elhatalmasodott a probléma, hogy nincs mit felvegyek. Elhihetitek, hogy ha azt mondom, hogy nincs, akkor tényleg nincs.
Január 27-én szombaton D. dolgozott, jómagam meg elindultam volna, ha az autó indult volna. Aztán harmadjára beindult, de nagyon nyögvenyelősen, noha soha ezelőtt ilyet nem csinált. Érezte. Utána még jópárszor visszamentem a házba telefonért, napszemüvegért...
Még a határt sem értem el. A balesetben egy gigaszarvas vett részt, az oroszlános jármű teljesen eltekeredett, a futómű teljesen odalett -totálkárosra törött.
Míg élek nem felejtem el, ahogy a szemtanú paraszt, a karomnál fogva tépett ki az autóból és elvonszolt tőle...
Három hónapig kölcsönautókkal jártunk, ha kellett, majd vettünk egy szürke villámot, ma is ez az én hűséges társam.

Pár évvel később, kb. úgy hét éve, este jött a hívás, hogy D. felborult a kisteherautóval, mert elé ugrott egy őz. Szerencsére semmi baja nem lett. A szerszámokból jónéhány odalett és maga az autó is. Pótolta.

Ugrok most egy nagyot, e hét csütörtökére, mikor D. telefonált, hogy rosszul indult a reggel, rátolatott az utánfutóval egy személyautóra. Nem vészes, de a kár, az kár. Betétlap.

Jött az ötlet, hogy péntek délután lemegyek a fiúkkal Szülővárosba és míg én végigjárom az üzleteket pulcsi, ill. felsők után kutatva, addig Anyum vigyáz az úrfiakra.
Két faluval a cél előtt, ráfutottam az előttem haladóra, mert lebökött előttem, őelőtte, meg egy másik. Az előttem haladó még meg tudott állni, én már nem. Az első autó elhúzott a helyszínről, akire ráfutottam, rendőrt hívott, mert hiába ismertem el a KRESZ szerinti felelősségemet, mivel ő céges járgánnyal volt, azt mondta kötelessége, mert neki baja lehet belőle...  A teljesség kedvéért még elmesélem, hogy a cucuki lökhárítójáról, kicsit lement a festék. Tényleg.
Mondtam, menjünk el egy szervízbe, nézessük meg, kifizetem a kárát, nála hagyom az adataimat, eszemben sincs meglépni a felelősség elől.
Nem és nem, ő rendőrt akar.

A kiérkező rendőr azzal kezdte, hogy le akarta beszélni emberemet, de ő továbbra is hajthatatlan volt.
Helyszínelés, hosszas papírtöltögetés, még szondát is fújtam, és befáradhatok majd a közeljövőben a rendőrkapitányságra, mert feljelentést tettek ellenünk, melynek keretében kivizsgálják az ügyet.

A rendőrök távoztak, mi is készültünk, mire enyhén bosszankodó fejjel kiugrik a volán mögül az én Jánosom, hogy nem indul a kocsi, lemerült az aksi. Kérdésére válaszolva, sajnálkozva közöltem, hogy nem, nincs bikázókábelem.
Anyu megjegyzése ezen fordulathoz: Isten nem ver bottal!


A gyerekek jól vannak, kicsit megijedtek. Közvetlen az ütközés után, M. így kommentálta  adolgot: Anya, többet ilyet ne csinálj légyszíves! Mikor készültem kiszálni az autóból, így engedett utamra: A bácsi biztos mérges rád!   -Emberem, mondhatni derűs képpel szállt ki az autóból... Később azt is megtudtam, hogy rövid időn belül, ez már a  második ugyanilyen esete.
A tényre, hogy jönnek a rendőrök, a fiúk megijedtek kicsit: Börtönbe fognak zárni?

Pár órával később jöttünk csak haza. De ahányszor lassítottam, vagy fékeztem, a fiúk csak sziszegtek, és sóhajtoztak: Csak nem, már megint?


Az éjjel nem aludtam. Fáradt vagyok és mérges. A kedvem pedig teljesen elment az autózástól. Nem, azt hiszem nem félek, csak nagyon rossz volt visszaszállni a volán mögé.
Nem mondom, hogy vétlen vagyok, nem várok feloldozást, de ez megint megerősített abban, hogy hiába vagy biztonsági játékos, hiába figyelsz és tartod be a szabályokat, a baj megtalál. Könnyebben, mint gondolnám.



Ma reggel, D. indult volna el, de a másik villám-márkás is beadta az unalmast: beesett a kuplung, úgyhogy itt állunk két, javításra váró villámhaverrel. 

Tanulság?

Nem kell nekem ruha. Túl költséges.

Gondolkodós

"Egy hangyafarkincányit sem nonkonformista" bloggerina-koleginától "gurult egy labda" hozzám (is), amire már nagyon illene reagálnom valamit.  Íme:

Ez a labda, egy játék. A szabályok szerint öt ételt, öt gyerekkori kedvencet kellene megneveznem. Khm.
Nem gondoltam előre, de bizony tényleg okozott némi fejtörést, hogy mi is volna, az az öt?
Egyrészt mert az, ami szerintem kedvenc volt, nem biztos, hogy tényleg. Úgy értem, hogy szerintem persze, de vajon, ha megkérdezném becses felmenőmet, hogy ő mire emlékszik, nyilván egészen más jutna eszébe, mint nekem. De mielőtt belefúlok a részletekbe, szerintem ez olyannyira mellékvágány, hogy inkább hagyom a csudába, írom őket saját kútfőből.
A másik, hogy nagy haspók voltam, gondolom, mert kapásból több jut eszembe, mint az előírt szám. Szűkítek. Kizárok. Ezek után, íme az öt:

-Húsleves. (Igen, már megint.) Méghozzá azok az előszobai, hosszú asztalos, sok terítős, kérem a sót/tessék/köszönöm, kuncogós, mesélős Búcsús-húslevesek. Méghozzá a Mama kezét dicsérő cérnametélttel, zuzával, nyakával és az apró, alig egy-két centis tojáskákkal, amiken vita folyt a hat unoka(nővér) között, vagy nem, mert a Mama, a Keci, vagy Anyukám leleményessége ezt a kérdést is megoldotta. Jó volt. Jók voltak.

-Gyümölcsleves. A menzai. Anyum ritkán csinált, valahogy annyira nem is emlékszem, hogy otthon ettem volna, de ha ő azt mondja,... (nem olyan régen megvitattuk a gyömölcsleves mikéntjét)
Szóval a menzás gyümölcsleves darával. Isteni. Ahogy a konyhásnénik szíve, jósága, hogy a repeta-kuncsorgókat soha nem hajtották el. Nem bizony.

-Hortobágyi húsospalacsinta. Csirke(comb)pörköltből.
Ez egyébként: mindmáig.
Anyukámé pedig, etalon.

-Túróscsusza. Kicsit a teflonos edényben odapirítva (Ja, hogy akkor volt-é teflonbevonatú edényünk, arra nem emlékszem, de hogy Anyu ropogósra melegítette, mert úgy szerettük, az tuti. Én ma már teflonossal zsonglőrködök, az meg nyilván nem olyan nagy kunszt, de legalább hajaz a régire.), gerezdekre hasogatott TVpaprikával.

-A végére hagytam a legjobbat, a legizgibbet: sültkrumpli, Mama-módra.
Ott kezdődik, hogy a krumplit nem héjastól tesszük a sütőbe, hanem hámozva. Hozzá párolunk vörös-, vagy lilakáposztát (szerintem lila, de ez állítólag vörös, vagy piros. Igaz, gyerekként azt sem értettem miért vörös, a vöröshagyma... Így bizton állíthatom, hogy nem vagyok szakértője a témának, hagyjuk.).
Apróra vágott csirkámajat elősütött hagymán, pirospaprikával, kis borssal megsütünk. Majd (külön edényben) felvert tojást sütünk hozzá úgy, hogy a tojást csak átfordítjuk sütés közben, de nem gezemicézzük össze.
Mindenből szedünk, a villával összetört krumplinkra, majd a még kézben, miniatür kockácskákra vágott fokhagymával meghintjük.
Ez nálam (és volt is) a legesleg!


Mielőtt kibökök öt (hadd legyen hat, vagy hét -nyolc?-!) nevet is, megkérdezném: Ti hogy eszitek/szeretitek a bundáskenyeret? Simán, sóval, vagy cukorral?
D. utálta, egészen addig, míg számára szokatlan módon, porcukorral nem tettem az asztalra. No, azóta nem fújol, ha bundáskenyeret lát.


Tudom, hogy nem mindenki szereti ezeket a  (hogy az eredeti, Lepkeváros-kifelyezésnél maradjak) labdákat, de talán mégis megválaszoljátok... légyszi-légyszi-légyszi!
Martine - nagyszoba
Márta - Szösszenetek
Vaskalap
Chipmunk
Maris - Sohanebugatta
Susu
Merci - Az élet szép,...
MuciFoci

Köszönöm!!!

Július utolsó hetén történtek

Az időjárást hagyjuk. Mindenki tudja/szidja.

A mosás, mint írtam, visszatérő elem volt a héten és annak folyományai: a pakolás,-pakolással, és a végeláthatatlan vasalás. Ismeritek. Uncsi.

Nem írok A.W.-ról sem, főleg, hogy a vízcsapból is ő folyik. Szegény.  Ráadásul semmi érdemlegeset nem tudok hozzáfűzni. Nem is akarok.

Hét közepén Gy. barátosnőmmel és a kislányával átcsavarogtunk egy egész délutánt.
Ígéretesnek tűnt a hely, a program, ennek ellenére csalódtam kicsit, bár, a gyerekek élvezték. (Mesepark Mühlgraben)(Belépő, korra, nemre való tekintet nélkül: 5 Euro/fő)
Lovagi Fest* -et hirdettek: barkácsolással, arcfestéssel, íjjlövészettel, miegymással.

A barkácsolásról külön annyit megjegyeznék, hogy a gyerekeket kívánták ily módon foglakoztatni, persze, de végül anyukák, apukák bajlódtak enyhén az ajkak közé csiptetett nyelvvel, hogy megfelelően álljon az alufólia a kartonpapírkardon, ill. hogy a cseppet sem egyszerű sárkányminta feleismerhető legyen a pajzsokon...
Nem gond, Gy. is, magam is kivállóan álltuk a próbát. -A cseméték elégedettek voltak velünk, no.

Az íjjlövészet már az ifjoncoknak is csömört kínált öröm helyett, egy vicik-vacak műanyag nyilpuska volt, tapadókorongos nyillal. D. (Gy. kislánya) ki sem próbálta, de lányka lévén, ezen senki nem csodálkozott. A. szimplán uncsinak titulálta, M. meg szándékosan mellé lőtt, mert milyen mókás, hogy a segédfiú rohangál az erdőben, a nyilakat keresgélve...
A harmadik mellélövés után elhúztam az úrfit, jobb elfoglaltságot ígérve. Amit nem leltünk meg estig sem.

Sebaj, simogattak állatokat, csatáztak órákig, fejjel magasabb lovagokkal, háromkerekűztek, meg ettek, ittak, kötélpályán csúszkáltak, elfáradtak, de ahogy mondták is, legközelebb máshova megyünk, ahol tényleg lehet lőni, ha már ígérik...

Le a kalappal az urak előtt, kiválóan viselkedtek. Az úton odafelé, lyukat beszéltem a hasukba a lehetséges engedetlenségük lehetséges következményeiről. Hogy ha és amennyiben a szavam ellenére elcsatangolnak, ész nélkül, ill. azt hátrahagyva rohangálnak soha többet nem viszem őket az apjuk nélkül sehova.
Egy egyezményes jelben is megállapodtunk, miszerint mindketten azonnal, és minden HA és DE nélkül gyökeret vernek, amint A. nevét hallják, mert nem tudok egyszerre két nevet kiáltani, még különleges képességeim birtokában sem.
Működött és hasznát is vettük. Némely helyen akkora volt a tömeg, hogy ihaj!
Hazafelé az autóban M. megjegyezte, hogy neki garantáltan csak két gyereke lesz. Kérdésemre azt a választ adta, hogy ő is csak két gyerekre tud majd vigyázni, a tervezett ötre semmiképp' mert csak két szeme van...
Ne kérdezzétek, magam sem tudom hogy jutott erre a következtetésre és túl fáradt voltam ahhoz, hogy kiboncoljam a gubancot. Már bánom.

Essen szó a péntekről is.  
A. szeret kezet mosni. Illetve mániákus kézmosó.
Ezen mánia M. -től származtatható, meg nem változtatható.
Ami nem baj, persze hogy nem, de ilyen mértékben káros. Péntekre mindkét csuklója lángvörös, érdes, kiütéses lett, ilyesztő mértékben.
Elvittem orvoshoz, akitől ezúttal nem kérdeztem sokat, mert úgysem tudott válaszolni: benyelt valamilyen bacit -amit nem értettem-, igazából egy szavát sem: hadonászva közölte amit akart én meg úgy csináltam, mint aki érti...
A patikában az is kiderült, hogy nem csak a torkának ártott a baci: egy olyan krémet írt fel receptre, ami nem csak hogy nem vényköteles, de nem is támogatja a tb, így enyhe sokkot kaptam az árától (15 Eurot fizettem egy 50g-os tubusért...) Nem, vétózásnak nem volt helye, a patikus szerint ez, csak ez használ és ezt, csak ezt ajánlja a gyerkő kezére.
Éljen!

Pénteken volt a ház napja. A nap nevezetessége, hogy egy évvel ezelőtt, éppen ezen dátum alatt aludtunk itt először.

Nem volt még lépcső, beltéri ajtó, konyha, mosdó, külön szoba a srácoknak, ....     de mégis, számunkra maga a tökély!

Szombatra az úrfiakat elhagyta a türelmük, fürödni akarnak, strandot, fagyit ide, a rossz idő nem kifogás.
Pár hete híre jött egy viszonylag új, fedett fürdőnek, sok csúszdával, különböző, sokszínű medencével, ami a hírhozó véleménye szerint igazán remek, gyerekeseknek egyenesen ideális.... (Gyógy- és Wellnessfürdő Sárvár)(Családi belépő: 5900Ft)
Körülnéztünk kint és bent is, kipróbáltunk mindent, 3:1 arányban tetszett is.
Igen, én kritizálok.
Bár könnyen lehet, hogy igaza vagyon D.-nek, hogy a rosszidő sokat rontott a hely megítélésében. Többször esett az eső, a kinti zimankó miatt beszorultunk valamennyien az épületbe, majd még rosszabb lett a helyzet, hogy 4 után kedvezményesen lehet a strand területére látogatni, no, akkor új értelmet nyert számomra, a tömegnyomor kifelyezés...
Bár a tömeg maga, jól bírta, lévén hogy hamarosan távozott -aki nem.

Fő tevékenységünk a csúszdázás volt, amibe remekül belejöttek az urak, győztünk rohanni egyik csőtől a másikig, mert meglepetésszerűen érkeztek hol itt, hol ott. Kép nincs, mert helyhiány miatt még a törölközőink sem kaptak szabad nyugágyat, így a képező a táska-, a táska pedig a szekrény mélyén várta a nap végét. Sebaj, majd legközelebb, mert a sopánkodásom ellenére kap még egy megszavazott (3:1) esélyt a hely, HA süt idén még a nap, és a csillagok is kedvezően állnak visszamegyünk.

Vasárnapra az úrfik kikönyörögték a Verdákat, nekik tetszett.
Rossz nem volt, de nem überelte az elsőt.
Anyunak ez volt hosszú idő óta az első mozi -élménye, 3D-ben meg az első, ezért is lehet, hogy legalább annyira élvezte mint a fiúk, ha nem inkább...

A nap csúcspontjának ígérkezett a dinnye leölése. A dinnyéé, ami nálunk, a mi kertünkben termett.
Minden klappolt: kongott becsülettel, elhalt a termés mellett csücsülő kacs és legalább 30 napja növögetett már...

Sikeresen leöltük a méz színű, de víz ízű öt kilós dinnyét.
Nem kár érte, béke poraira.
Legközelebb, ha lesz ilyen, várunk még a gyilokkal.






*Német nyelvterületen minden négy főnél több embert megmozgató összejövetel: "ünnep". Még nem jöttem rá a miértjére. Valaki?