Tovább is van...

Megjártuk B-t, mert muszáj volt. B. tőlünk 17km-re egy csodásan eldugodt kis falucska, ami pillanatnyilag jégpáncél hátán megközelíthető, jól gondoltam, remek kaland.
De már hazafelé tartottunk, mikor is megtorpant az autó és mintha turbinák álltak volna le, elhallgatott, aztán se tőlem, se hozzád, meghalt.
Úrfiak kuncognak, anya mérges.
Térerő csak elvétve, az autótól jócskán eltávolodva is csak halovány jelek.
Valahogy mégis elérem emberemet, az utasításaira olajszintet nézek (-4 celsius és töksötét -úgy egyébként, amúgy a semmi kellős közepén egy elhagyatott völgy legmélyebb, jeges bugyrában) és próbálom indítani, hogy a hang alapján legalább belőni tudja, hogy mégis mi lehet...
Abban maradunk, hogy hívja a sárgaangyalt...    aztán innentől vagy 20 percig semmi kommunikáció, mert semmi térerő.
Gyerekek vinnyognak a nevetéstől, mert anya olyan vicces és ismeretlen kifelyezésekkel illeti az autót, az elhaladó, totál érdektelen és arctalan autósokat, ill. úgy egyébként, generell, még a csillagos eget is.
Majd bejelentkezik D., hogy minden ok, a sárgaangyal már úton, a kérdésre, hogy mégis mire várható, kilencven percet említ...
A gyerekek még inkább, hatványozottan rötyögnek, hasonló okból mint korábban, de legalább nem fáznak. Csak aztán, mikor anya komor hallagtásba merül, hal el a kuncogás, már nincs min és elkezdődik az öreg sláger, hogy aszongya: mikor? Aztán a mikor mááár?

Közel negyven percig trillázik a kérdés, hol egyik, hol másik szájból, közben öt autó halad el, amiből egy végre megáll, kell-e segítség? A srác bár jóképű, meg kedves, de mert anya nem nézi ki belőle, hogy ő egy McGyver lenne, megköszöni azzal, hogy már úton a segítség... Mire a srác elhajt (X5-össel egyébként, ez a mai napi karma, úgy tűnik), idős'b úrfi kikel magából, hogy hogy küldhetted el anya!?
Közben még jött egy hívás, a pontosidőtől kerestek: na, ott van már valaki, már 45 perce, hogy hívtam őket....?
Nem, sehol, senki.
Jobb híján énekeltem később. Viszonylag széles a repertoire-om, már majdnem végeztem, de a süsü a sárkány előtt észrevettem a fénycsóvát, azzal, hogy nini, hát ez már csak a felmentő sereg, de nem.
Bizony nem volt ott semmi, csak a rekedt hangom, ill. a kockás pokrócót egymás válláról lehúzók évődése...

1 órát és közel ötven percet váratott magára az angyal. Helyes volt, megértő és meleget is hozott.
Az autót (amiről még nem mondtam, hogy ez a régi, ezüst Villámhaver, mert ebben volt több üzemanyag és különben is, ezt lenne kevésbé megrázó élmény árokban látni....) a faluközpontban hagytuk, pokrócostul.

Hazaérvén A. némi ugrándozás közepette ujjongott, hogy ez volt a valaha volt legszebb estéje, a Schleppwagen*-ben utazhatott, juppíí!

No, hát erre alszunk mi ma.