Hétvégén

a kiesők helyére újakat ültettünk. Hét fácskát. Szépek.

Fogadóhely híján pedig, a keltetőmedencéből kizargattam az ivadékokat. Én. Miért is ne. Néhányan nagyon erős életösztönnel bírnak. Még élnek.

Az úrfiak pedig vidáman ösziszünetelnek és reggel óta A. vezényletével, karácsonyi dalokat harsognak.
Folyton történik valami.

Fél év nélkülözés után, soha nem látott áron kaptam meg a kedven illatom. Olyan, mint az álom. Tökéletes.
Mint azok a napok, odaát, mint a rádöbbenés után, hogy dehogy futkosnak fehér és sárga rendszámtáblás autók, csak elől fehérek, hátul sárgák ugye nem kevertem össze; hogy belenyúltunk, de rendesen, vagy hat palackkal vettünk, egy narancslébe, ami inkább márc volt, mint lé, higítva is ihatatlan -így elajándékoztuk- a portás meg még örült is neki; színházban is jártam, de ezt a kalandortársaim nélkül, MF-val, na az egy szép álom volt, a maga csodás, taxival hazafuvarozásával együtt. Visszamennék.
Négyesben. Persze.

Ő meg hallgat.