Nem tudom, hogy van ez,

de engem mindig, mindenhol megtalálnak A kérdéssel.
Azzal, aminek elvileg a kérdezőnek kellene, hogy kellemetlen legyen, mert a kérdést feltette, nem nekem, hogy válaszolnom kell.

Még ott, az iskolában beszélgettünk egy kicsit, míg vártunk a későkre, majd névsorolvasás és rövid bemutatkozás - az ilyenkor szokásos ceremóniával. A bemutatkozást igyekeztem rövidre fogni, a lényeget említeni, akit érdekel, az úgyis tudja, ahogy magam is róla, hogy mi, hány, merre, meddig?

Említettem, hol végeztem, mikor költöztünk ki, hogy összeházasodtunk és született két fiunk, majd azt, hogy a férjem vállalkozásában dolgozok. Szevasz.
De volt, aki kérdezett, és a harmadik kérdés, inkább egy kijelentés volt az egyik tanárunk részéről: hogy a férjem vállalkozóként, jóóó gazdag lehet, majd hatásszünet, síri csend és kérdő tekintetek, mire azt találtam mondani, amit anno, két éve M.-el is begyakoroltattam*: két nagyszerű fia van, már hogy a csudába ne lenne gazdag?







*Két éve készült el a házunk, előtte egy több, mint 150 éves parasztházban laktunk. Nyáron hideg volt, télen meg pokoli hideg (oximoron, tudom.). Az ablakok szeleltek, a falakat gyakran fertőtleníteni kellett, óriási pára volt, küzdöttünk vele tíz kerek évig. Érdekes, akkor nem kérdezett senki hasonlót, akkor még csórikámék voltunk, a magyarok ABBÓL a házból -az itteniek szerint, az otthoniak nem tudom mit gondoltak.
Emlékszem, munkából hazaérve a kevesebb mint tíz fokos házban, először be kellett fűtenem a fatüzelésű kályhákba, ha nem voltam résen, a másikból ömlött a füst, mert egy kémény volt, én meg ügyetlen, persze központi fűtés nem volt és csak a konyha, fürdő, háló volt rendbe téve, ott éltünk és fagyoskodtunk, mert egy évben, átlag kilenc hónapig tartott a fűtésszezon.
Szóval befűtöttem és mire végeztem a főzéssel, arra tudtam levenni a nagykabátot, a kezeim ellilultak és meggémberedtek a hidegtől.
M.-el a pocakomban már jobb volt a helyzet, (3 évvel később) még egy szoba elkészült és kiépítésre került a központifűtés, ami továbbra is fatüzelésű volt és a nyílászárókat is hiába cseréltük le, a falak olyan ramaty állapotban voltak, hogy fűthettünk folyamatosan, akkor is csak fáztunk. (M. érkezése után, az ő szobájában külön kellett trükközni, hogy neki jó legyen.) Éjszaka többször keltem a fűtés miatt, hogy legalább 15 fok alá nem menjen reggelre a hőmérséklet.
Rengeteget fáztam abban a házban.
A nyolcadik évben meghirdette D. a házat. Két év gyomorgörcs következett: volt, aki spajszerrel le akarta verni a fürdőben a csempét, hogy megnézze mi van alatta; volt aki a cipőlevétel miatt nem volt hajlandó bejönni és szintén volt, aki azért nem nézte meg a házat, mert a borjú nagyságú, marmagasságig sáros kutyáját nem engedtem be, a kisgyerekeim mellé... ráadásul mindezt és javarészt D. távollétében, a két gyerkővel, de mégis egyedül.
Végül olyan embereknek adtuk el, akiknek az elején biztos nem adtuk volna, mert itt, ebben a faluban akartunk maradni... ahogy tettük is.
Alig pár hónap alatt elkészült a ház, M. elkezdte a sulit, ahol a kis társai folyton azt kérdezgették tőle, hogy mennyire nagyon vagyunk gazdagok?
Nyilván a kedves falubéliek kitárgyalták, hogy itt ez a külföldi család, akik ABBAN a régi házban éltek olyan nagyon sokáig, majd fél év alatt felépítettek egy házat, hát ezt hogy? Biztos gazdagok...

Pfff!


...hát nem és úgy, hogy készültünk az újra és csak annyit költöttünk a régire, amit muszáj volt. A hosszú évek alatt, a saját igényeinket figyelembe véve megterveztük, majd a két kezünkkel felépítettük a házat. ...és még nincs is kész.
Az elmúlt két évben, folyamatosan történt, történik valami, például húsvétkor készült el a kandalló, amivel az egész házat fűtjük és melegvizet is termelünk (az elektromos fűtés helyett, mert ez ugye olcsóbb, bár kis energiafelhasználású a ház, de mégsem mindegy.)
Odakint még katasztrofális a helyzet, az alapásából visszamaradt földhalmok még érintetlenek, terasz csak papíron, szép udvar meg a jövőben.