álltam

jobb kezemben az alig pár hónapja rendelt profi hajvágó olómmal* és néztem a cirókseprűre megtévesztésig hajazó ( ! ) hajszálaimra, mi legyen?
Nekem az önfazonírozásról mindig a sok közül az egyik unokanővérem jut eszembe, aki a hűtleség okozta fájdalmában és hiszti öhm dühében a saját haját csonkította meg, bár neki van szempillavágó múltja is, de ez már igazán nem tartozik ide.
A mérleg nyelve a ne csináld! felé billen, pláne, mert még soha nem csináltam hasonlót sem, hátul nincs szemem, mihez viszonyítsak, az egyenes hogy nem lesz görbe?
Ugyanakkor mit veszíthetnék? Utoljára a hirtelen felindultságnak is az lett a vége, hogy a fodrásznak fizettem, itthon meg magam igazgattam, legalább elől legyen egyforma hosszú a két oldal.
Tegnap este anyu is arra kért, gondoljak rá majd hétfőn, mert ő már most fél, kapott időpontot a fodrászhoz, úristen mi lesz? a vész, a tragédia karnyújtásnyira, ő már nem is érti mi vehette rá a telefonálásra, mégis inkább le kéne mondani...

Az első nyiszatolás után, már ment mint a karikacsapás, hullottak a hajvégek...
Egyenes, egyforma hosszú hátul meg úgyis csak azok látják, akiknek hátat fordítok.



*idő közben többszörösen visszajött az ára.
Már olyan frankón megy a hajvágás, akár szalont is nyithatnék, ha nem kellene mások fejéhez/hajához nyúlnom, ugye.

finnyás?

Pár hette táskát keresek magamnak.
Akar a fene új táskát, mert szeretem a régit ( egy van, vagyis volt ), de szegény kezd vállalhatatlanná válni. A kantár néhány helyen mint a szita, a fenekén szintúgy. Nem kellett volna annyit hordani - de ha nincs másik!
Böngészés közben arra is rájöttem miért csak ez az egy, amim van. Anno ezt megláttam, beleszerettem és megvettem. Az elmúlt napokban viszont egy sem ejtett szerelembe.
Túl nagy, túl kicsi, nagyon műbőr, nagyon türkíz - ami nem lenne kifogás, ha lenne másik, ill. hozzá illő cipő...
Ennek is bőgés lesz a vége, nem táska.