álltam

jobb kezemben az alig pár hónapja rendelt profi hajvágó olómmal* és néztem a cirókseprűre megtévesztésig hajazó ( ! ) hajszálaimra, mi legyen?
Nekem az önfazonírozásról mindig a sok közül az egyik unokanővérem jut eszembe, aki a hűtleség okozta fájdalmában és hiszti öhm dühében a saját haját csonkította meg, bár neki van szempillavágó múltja is, de ez már igazán nem tartozik ide.
A mérleg nyelve a ne csináld! felé billen, pláne, mert még soha nem csináltam hasonlót sem, hátul nincs szemem, mihez viszonyítsak, az egyenes hogy nem lesz görbe?
Ugyanakkor mit veszíthetnék? Utoljára a hirtelen felindultságnak is az lett a vége, hogy a fodrásznak fizettem, itthon meg magam igazgattam, legalább elől legyen egyforma hosszú a két oldal.
Tegnap este anyu is arra kért, gondoljak rá majd hétfőn, mert ő már most fél, kapott időpontot a fodrászhoz, úristen mi lesz? a vész, a tragédia karnyújtásnyira, ő már nem is érti mi vehette rá a telefonálásra, mégis inkább le kéne mondani...

Az első nyiszatolás után, már ment mint a karikacsapás, hullottak a hajvégek...
Egyenes, egyforma hosszú hátul meg úgyis csak azok látják, akiknek hátat fordítok.



*idő közben többszörösen visszajött az ára.
Már olyan frankón megy a hajvágás, akár szalont is nyithatnék, ha nem kellene mások fejéhez/hajához nyúlnom, ugye.

merengő

Pedig csak szülinapi köszöntőt küldtem.
Máskor is megtettem, nincs ebben semmi rendkívüli. Az évek során írtam neki az ő szülinapjára, és a gyerekeiére.
Erre most, válaszként, hajnalban már egy üzenet várt a csetablakban, hogy fura ugyan, mert személyesen kellene megkérdeznie, de lennék-e a hét éves kissebbik gyerkőcz keresztanyja...
Csak a döbbenetből kilábalnom két napba került.

Ha jól meggondolom már az is rém fura, hogy a gyerekink nem ismerik egymást. Számomra ő és a nővére, a soha nem volt nővéreim. Amióta az eszemet tudom, mindig jelen voltak az életemben, egészen az eszmélésig, a szüleim válásáig. Ott már döcögős volt a kapcsolat, nyilván az én hibám az akkori, hiszen másfelé terelődött az életem, a figyelmem. Akkor kaptam életem első, bitang nagy pofonját is - hirtelen felnőttem, félig félárva lettem.
Gyors egymásutánban, de rosszul mondom - párhuzamosan történt több, meghatározó esemény: akkor ismertem meg D.-t /az utolsó évemet tapostam az érettségi előtt / anyuék világvégéztek / ez utóbbiból adódóan lőttek a továbbtanulásnak. Egyszerűen nem is emlékszem ekkor ki, merre járt?, mit csinált?, még az unokanővéreimből is csak arra, hogy nem hitték a drámát, csak azt hajtogatták, kamaszos képzelgés. Észrevétlenül eltávolodtunk.
Aztán a nagyszüleink is elmentek, ennek folyományaként az előre jósolható újabb zuhanórepülés: anyáink is, mint a pernye, ketten, a szélrózsa minden irányába.
Azt gondoltam, az esküvőm egy remek alkalom lesz szorosabbra fűzni hármunk kapcsolatát, de csak egyoldalú kepesztetés, kapálózás lett, amit pár pofon után feladtam, maradtak a szülinapi köszöntések, eleinte karácsonyi lapok is.
Most meg ez.