Sport

Úszni tudok ugyan, de nem emlékszem, hogy valaha, az iskolai hosszokon kívül úsztam-e uszodában. A tenger az más. Ott mindig jó, szeretem. De idén valahogy kimaradt. -Tényleg, vajon miért?

A csapatsportok közül a kézilabdát favorizáltam. Ha játszhattam, olyankor anyu gyerek-magát éreztem közelinek általa, jó volt elképzelni hogy szórta danában a heteseket. Csapattag soha nem voltam, csak tesin, iskola után, vagy szünetben játszottunk, én többnyire a kapuban. Védeni tényleg tudtam.

A kosarat csak nézni szerettem, játszani csak egyedül, palánkra -nehéz a többiek hónaljának magasságában érvényesülni.

A gyerekkori bandából páran karatéra jártak, délutánonként, edzés után meg katát. Csodáltam a mozdulatok harmóniáját, de sosem annyira, hogy magam is gyakoroljam.

Antisportoló létemre, emlékezetes sérülésekre azért tettem szert, jópárszor. Az egyik leglátványosabb, mikor első uszadalátogatásunkon a tesitanárunk becsapkodott minket a mélyvízbe, majd a sokadik kikepesztetés után kifogyott belőlem a szusz (sajnos nem gondoltam rá, hogy nem szerencsés úszástudatlannak a mélyvízben nevetni) és képtelen voltam eljutni a partig... a hajamnál fogva húzott ki. Élmény volt.
Vagy mikor az öt kilós medicinlabda mellkason talált, telibe, a tüdőm csak, miután hátrafeszítette -ugyanaz a tanár- a két vállamat, volt hajlandó újra rendeltetésszerűen működni. Azt mesélték, szép kék voltam.
Jaj, meg a kislabda: tegyem a kézfejem a vállgödrömbe, onnan indítsam a dobást. De a kezem az istennek nem akart odasimulni, gondolta a tanár (ugyanaz, igen), hogy majd ő befordítja. A reccsenésből úgy tűnt, hogy eltört a csuklóm, de nem... Ijedtében ötöst adott kislabdadobásból, pedig soha, de soha nem sikerült úgy kivitelezni, ahogy kellett volna. De legalább jó messze elcsórtam, ha nem is előírásnak megfelelően.

A futás. Nem nekem találták ki.
Pedig olyan kézenfekvő lenne: az ember cipőt húz, miután kicsit utánajárt a hogyannak és szalad. Fokozatosan, egyre többet.
Már annyiszor nekiálltam. De annyiszor. Valahányszor belehaltam.
Először tizenévesen, a szomszéd lánnyal. Ő gyakorlott volt, segített: légzéstechnika, ütem, ...nyugi!
Nem ment.
Tavaly ősszel, idén tavasszal sem.
Innen üzenem Mókuskának, hogy továbbra is, minden tiszteletem az Övé!
Nekem ha az életemért kellene futnom, őszintén: akkor is meghalnék.

Egy időben konditerembe is jártam, még az unokanővérem palizott be. Aztán egy alkalommal az egyik tréner szeme láttára szálltam le jajgatva a futópadról és elborzadván a térdeim méretétől és színétől, távolmaradást javasolt -a hátralévő életemre...

Síelni szerettem, de azt szintén a térdeim bojkottálták.

Két kerék. Tulajdonképpen azon nőttem fel.
Folyton bicajoztunk. Ott sosem volt semmi baj (kivételt képezett az az esés, mikor az összehajtható kétkerekű, menet közben nyaklott össze -sokáig szállt a faluban az anekdota, a bitang-nagyot taflázott lányról).
Ez volt az egyetlen azt hiszem, ami örömöt okozott, amivel szinte észrevétlenül maradtak a hátam mögött a kilométerek és feszes és erős voltam és ez, éppen ez jutott minap az eszembe...



Ma, hogy elmentek iskolába a fiúk, felpattantam a biciklire (D.-é), és 40 percet hajtottam. Azért annyi, mert igaz, hogy 50-et voltam távol, de kétszer megálltam levegőt venni inni és azt az időt nem nézegettem, szóval mondjuk, hogy 40. (Viszont a nyereggel sürgősen tenni kell valamit, mert az érintkező felületeim hevesen tiltakoznak ellene.)
Már nem is emlékeztem milyen érzés, mikor a dolog végeztével az ember teste szinte súlytalan... Isteni!
Holnap is megyek. 

Délutánra a kedv mellé, az izomláz is megérkezett.
Boldogság a köbön.