Bócza

Alig pár perce szívta tele először a tüdejét, majd rámemelte azt az átható, mindent értő tekintetét, ami az elmúlt alighiszem-számú év óta boldogít.
Aztán meg is tisztelt. Igen.
Közvetlenül ezután megérkezett D. a zöld pólójában, frissen borotválkozva, nagy aggódó, és kicsit bűnbánó szemekkel. Pedig nem maradt le semmiről. Semmiről. Hiszen itt kezdődött csak igazán. Itt és ekkor lettünk igazi család. Ekkor éreztem először, az első incifinci porcikámtól az utolsóig, hogy nem hiányzik semmi, kerek a világ.

Folytak a  könnyeink és csak néztük, csodáltuk Őt...        Meleg, édes illatú, valószínűtlenül apró kisfiunkat.

Milyen sok ilyen pillanat fér ennyi évbe! Talán, valamennyire emlékszem.
Ha szerencsés vagyok, enyémek is maradnak...

Ő az a fiunk, aki Bóczának hívja/hívatja magát. Hosszú idő után, most újra.

Ő, aki jobban érti, átlátja a naprendszerünk mikéntjét, mintsem, hogy megnevezze az uborkát. Mert az uborka találomra paprika, vagy padlizsán esetleg: tudod, az a zöld, hosszú...           

A legnemesebb szivacs módjára felszív fájdalmat, vígságot, és a mosoly mögött is felismeri a szomorúságot. M. előtt nincs titok.

Zavarbaejtő, okos kérdései vannak. Nem számolom, de ha meg kellene saccolnom, napjában vagy húsz.

Füllent. Tudja, hogy tudom, de kitart a végsőkig, mint szikla, a legádázabb viharban.

A legelszántabb védelmezője és legnagyobb kínzója a testvérének, olykor valamennyiünknek.

Tüsszent. A csokoládétól. Minél nagyobb kakaótartalma van egy édességnek, annál hamarabb és nagyobbat.

Sikítófrászt kap a magasságtól és a rovaroktól. Persze kivétel itt is akad: ha kifejezetten tilos az a magas valami, azért hajlandó kivételt tenni és a pillangókat csodálja, de megérinteni azt, nem hajlandó.

Nyelvfenomén.

Imádnivaló!

...és ma nyolc éves!