A bátorságról...

Ami nincs. Illetve nem is volt. De talán most!   No, inkább kezdem az elején.

M. úrfi, inkább kevesebb, mint több bátorsággal dicsekedhet, ami az én szemszögemből nézve, nem is olyan rossz dolog. Neki például soha nem jutott eszébe, hogy felmásszon az ebédlőasztalra, majd szétvetett karokkal fejest ugorjon: lesz ami lesz. A.-nak ez volt az egyik legkedvesebb elfoglaltsága  már két éves kora körül, amivel hosszú hónapokig boldogított -no de nem erről akartam írni.
Szóval M. és a bátorság. Igen.
Nem fair, hogy erről az oldaláról mutatom be az urat, ugye, pláne, hogy nyúlbélának sem mondható, de ez is ő...
Más pernahajderekkel ellentétben, ő pl. még fára sem mászott soha, mert valahogy nem bírja  a magasságot. Meg nem szereti beütni, lehorzsolni magát. Nem fogja meg a fából készült, még kezeletlen dolgokat, mert attól tart, megsebzi magát...  A kullancs kivétele kész tortúra, ill. őrület!        ...ilyenek.

Lassan két éve, hogy a nagyitól megkapta a biciklit, de eddig, csak nézegettük, meg pakolgattuk, egyik fal mellől a másik mellé, meg költözött is, épp csak a rendeltetésszerű használata lett elhanyagolva.

Olykor azért, hajlandó volt ráülni, de csak úgy, ha valaki -fogva a kormányt és a nyerget-, őt tartva szaladt mellette, közben meg egyre kérdezgette, ugye fogsz? ugye nem engedsz el?      Szörnyen fárasztó elfoglaltság volt ez, mindkét résztvevőnek, így én, teljes mértékben ki is vontam magam a feladat alól. Olykor anyu, többnyire D. küzdött a súllyal és a saját idegeivel, hasztalan. 
M. annyira be volt tojva ijedve, hogy nem hallgatott semmilyen utasításra, így nem is jött a várva várt eredmény. (Igen, hallottunk már a pótkerékről -de hallottátok-e már a büszke férfi/apa véleményét a nevezett tárgyról...?)

Múlt héten, D. nagygenerált csinált a kétkerekűeken, majd, hogy végzett, M.-ét betolta a tulajdonosa alá azzal az utasítással: gurulj! Innentől órákon át, a fent nevezett feltolta és legurult, feltolta és legurult...

Másnap folytatta tovább.
Egyre merészebb lett és kívülről nézve, nem lehetett eldönteni, hogy az egyensúlyt kapta el, vagy a bátorság szálta meg és ez egészen addig nem volt világos, míg el nem esett:
Az úrfi szépen ereszkedett lefelé, közben be-behúzva a féket, majd, hogy eltűnt a kanyarban, nagy csattanás, puffanás! Ugye akkorát esett, mint az ólajtó!

Ahogy futottunk utána, le is mondtam róla, hogy valaha biciklizni fog. Gondoltam, most végérvényesen feladja.
De nem!
Ott kuncogott a bicikli mellett, hogy: milyen vicces volt, meg egyeltalán nem is fáj! (Ki cserélte ki a fiamat?) D.-vel egymást néztük, meg nevettünk, hogy nahát, mi történt?
Az úrfi visszapattant és tovább rótta a köröket fel és le.
Majd fél óra múlva felfedezte a horzsolásait, vérző sebeit és a kép kedvéért, még szenvedőre vette a figurát, meg jajgatott kicsit, de tulajdonképpen pozítív felhanggal zártuk a napot.

Szombaton esett az eső, meg csavarogtunk, de vasárnap (addig kell ütni a vasat, amíg meleg! ) kicsalogatta a srácokat az apjuk: biciklizzünk!
Sok, sok ereszkedés után, ismét a vezetgetős, mellette-szaladós módszer jött, addig, mígnem sikerült!

Érzi az egyensúlyt, hajtja a pedált és vigyorog!

Öröm a köbön ugye, meg a büszkeség!
Az úrfi pedig elmondhatja majd, hogy épp' gyereknapon tanult meg bicajozni...  ..és valamikor akkor jött meg a bátorság is! Jajj nekem!

...a kanyarodás meg, majdcsak elsajátítódik, addig meg lesz még pár árokba bukfencelés, vagy kormányon átbukás, fal híjján -ha az anyja példáját követi -ugye.