Jajhát

Az úrfiak búcsúképeslapot fogalmaztak a tanárnőiknek.
M.-nek majdhogynem remegett a keze izgalmában.
Vajon biztattam-é, mikor azt mondtam ne izguljon, csak az örökkévalóságnak írja?
Erre leírta a "danke"-t "ck"-val.

ELEFÁNT!

Feledékenyek. Felmennek az emeletre és utánuk szólok, hogy hozzák le a szennyest / huzatolják le az ágyneműt / hozzák le az aláírnivalót / dobják le azt, amit nem kellett volna fevinniük... (((a minap pl. az iskolai ottalvás után, A.-nak szóltam, hogy dobja le az orrmányos kabaláját, amit ott kispárnaként használt...))), míg felérnek elfelejtik, újra fel kell szólnom, hogy tegyék, amit kértem.

Akkor is felszólok, ha szivárványt látok, vagy jégeső esik, vagy épp akkor hull az első hó és ők szaladnak az ablakhoz.



Tegnap reggel felbaktattak: Aaa.! Az elefánt (-ot dobd le)!
A. (közben hallottam, hogy rohant az ablakhoz) : Hol?

Felvételt nyert

Ami annyit tesz, hogy szeptembertől gimnazista a nagyfiú.
Ugyanolyan hallgatagon vette tudomásul, mint mostanában minden egyebet, de vigyorog, a hír érkezte óta szakadatlan...

Még két hét a suli

A múlt héten M. visszkapta a német dolgozatát, a matekot meg megírta és még aznap kijavítva haza is hozta, így már nincs min idekeskedem.

Szóval még két hét: ma a kicsik és velük A. teniszeznek, M.-ék az évközben felgyűlt papír alapanyagú hulladékot mindenfélét rendszerezik és készítik elő a hazaszállítmányozásra jajnekem. Holnap délelőtt a nagyok gyakorlati kreszvizsgát tesznek, amihez le kell vinnem a bicajt, majd a dolog végeztével vissza orbitálisjaj, a kicsik közben szortíroznak, aztán kettőkör két helyen leszünk egy időben (bőrgyógyász, meg kékvillám-műszaki), az osztódás után a tengernyi málhával felszerelkezve visszaszállítmányozom őket az iskolába, ottalvás okán ott is maradnak, a rég várt Lesenacht (olvasó-éjszaka bármilyen furán is hangzik ez magyarul) kerül megrendezésre, igen, már előre örül a pici szívem milyen nyúzottan, piszkosan de élményekkel telve kapom őket vissza (bár ott tartanánk már), aztán csütörtökön itthon lesznek, mert állami ünep: Fronleichnam (Úrnapja), pénteken szintén itthon, mert Fenstertag (köztes nap), aztán hétfőn is itthon lesznek, mert nemtudom, valami iskolai izé, aztán kedden elkezdik batyuzni hazafele az égetni való, vagy még a papíros kukába beleférő értékes kincseket, amiért heves összetűzésekbe kerülök majd drága elsőszülöttemmel, míg az ifjabb a sajátjaira örömmel csapja majd a kuka fedelét, szóval kedd: amin 11:35-kor kilökik őket az iskolakapun, majd szerdán szintúgy, csütörtökön nem, mert akkor már 10:40-kor, hogy pénteken, díszbe öltözve (M. végérvényesen) elköszönhessenek a VS (Volksschule, azaz népiskola) falaitól és fejest ugorhassanak a nyár örömeibe.

Úgy legyen. Csak ott tartanánk má'!

Milyen könnyű

leírnunk, mondanunk: megszületünk és meghalunk.
A kettő között ünnepeljük az elsőt és nem hisszük, hogy megélhetjük a másodikat. Még akkor sem, mikor közben, mások elmennek. Nem, nem hisszük igazán. Hiszen ott az a különös érzés: ha.
Ha újra belépnék azon a kapun és végigsétálnék a járdán, el a rózsabokrok mellett, majd fel, azon a négy lépcsőfokon -hiszen most is ott az az üveges, kétszárnyú bejáratiajtó- lenyomnám a kilincset és egészen kicsit, de megnyikordulna az ajtópánt, hatalmas az előszoba: ünnepeken három asztalt toltak ott egybe, hogy a vakítóan fehér abroszok körül helyet kapjon a hat lányunoka is..., bal kéz felől ott találnám a konyha ajtaját -üveges az is-, láthatnám a ráfeszített csipkeföggönyön át nagyapát, ahogy az asztalnál erőspaprikát tör a levesébe, feje fölött a szegre akasztott zsebórát és ha kihúznám az asztalfiókott ott találnám az olvasószemüveg mellett a pakli magyarkártyát; vagy nagyanyát, ahogy a körülöttünk szorgoskodik, ill., ahogy már később tette, csendben üldögél a háttámla nélküli széken, a mosogatónál.
Nem, nem mennék, a házat már mások lakják. A rózsabokrok még illatoznak - időnként megnézem, de nem jó már látni.
Néha mennék, mert mintha még várnának.


A héten elkelt még egy ház. Öröm és bánat.

M. -kerékpár- vezetői engedélye, 1 levonás

Múlt hét szerdán, sikeres (elméleti) kreszvizsgát tett. (Ma kapta meg a visszaigazolást.)
Két hét múlva gyakorlat: két rendőr felügyelete alatt, teljes menetfelszerelésben, és az általam szállított kétkerekűvel (és hogy a jármű befér-e az autóba...? Ehh, folyton csak a gond, meg a bánat! Hö-hö.).

Mik vannak!

Úgy másfél éve D. az egyik kuncsaftjától, másfél tucatnyi könyvvel jött haza (Tieger Team, Die drei ??? Kids...  -magyarul nem ismerem őket, nem tudom Nektek belinkelni), hogy majd, miután a fiúk kiolvasták beugrik velük, de ráér.
Tegnap járt arra. A könyvek nekik már nem kellenek, a kissrácaik ugyanazt már nem olvassák újra, ajándékozzuk tovább, meg vannak újak amik feleslegesek, mikor D. legközelebb megy, elhozhatja.

Nagyon csípem ezeket a megmozdulásokat.

Nagyon nem egy anyagból gyúrtak minket ezzel a társasággal. Jómagam hiába olvatam valamit, nehezen válok meg tőle. 
Még azt a kötetet is őrizgetem, amit alig két és fél év alatt sikerült csak legyűrnöm. Majd belepusztultam, de végül csak legyőztem!

Fb-ról hoztam

Világgá

Egyeltalán, honnan szedte? Vajon érti-e, ismeri-e a szavak súlyát? Engem szíven ütött.

A tanárnő úgy fogalmazott, hogy csalt. Dehogy csalt, csak az iskolai munkájában (kiegészítendő szöveg) a közös javítás során, a hibás kifejezéseket nem áthúzta, ahogy a tanárnő kérte, hanem ki akarta radírozni és a helyeseket beírni.
Nem szép, ha nem ezt kérik tőle, helytelen. De nehéz ám a precíz bátyus nyomdokain járni -nehezen viseli ha valamit hibázik, hát igyekszik helyrehozni. Tegnap épp ilyen szerencsétlenül. Szégyellte magát és mérges is volt, hogy hibázott, meg szomorú is, mert a tanárnő "haragudott rá, biztos ma is fog". Ezért még ma reggel is kiállt a tegnapi véleménye mellett, hogy ő biza "nem megy iskolába, sem ma, sem holnap, sem semmikor, mert rá haragudnak ott, hát nem is megy..."
Aztán belódult táskástól, hogy "ha küldöm, hát megy, de nem az iskolába, hanem világgá."
Az úton, alig pár lépésre a háztól meg a melle előtt dacosan karbafonta a kezét, lecövekelt, hogy egy tapodtat sem. Fogtam a kulcsot, cípőt húztam, beültettem az úrfiakat az autóba és magam vittem őket a suliba.
Duzzogva lépkedett, de nem húztam, nem fogtam a kezét se, csak a borzas fürtöket simítottam párszor végig, az autótól az iskoláig...
A tanárnő védekezett, de tisztáztam, nem számonkérek, csak azt, hadd csinálja meg ugyanazt, itthon, újra. "Jah -aszongya-, persze, azt lehet, tudja is, hogy mi megtesszük ezt mindig, semmi akadálya... de a csalást nem méltányolja, nem engedheti." Mondtam - én sem, azt is, a fiamat mi vezérelte.

Távozván, a duzzogóm még a gardróbban ült. Mondtam, tegye amit kérnek tőle és hogy ne aggódjon, a tanárnő szereti őt.
Derűs képpel köszönt el.



Ezzel a világgával rendesen kirúgta alólam a sámlit. Basszusbasszus.

A javított változatról