para

A telet átvészelni gyakran kihívásokkal teli, pláne ha az illatos, ízletes paradicsom elérhetőségére gondolunk. Így kora tavasszal már nagy elvárásokkal látunk neki a kertgondozásnak, mert végre itt vagyunk megint, a paradicsomszezon elején, hamarosan nem az ácsingózásé, hanem a vágyat kielégítő élvezeté az idő. Reggelente öntözés, időnként kötözés, "fattyazás" és reményteli sóhajtozások boldog időszaka ez, egészen az első, az elmúlt évekre jellemző jegesesőig éspervagy jégviharig. Az ember majd belepusztul, de reménykedik és végül szerncséje lesz, a növénykék kihajtanak újra. Ugyan ez jó hír, csak a várakozás nyúlik, mint a rétestészta - egészen mostanáig.

Ezen a héten jutottunk el addig a pontig, amikor már annyit teremnek ezek a drága, küzdőszellemű csodák, amit már nem győzünk megenni. (dörzsölöm a tenyerem) Itt az ideje a paradicsombefőzésnek! (elégedett nyelvcsattintás)

Péter

Kerestem korábban többször is, de hiába, végül ő talált meg és jelelölt be a pofakönyvben, rögtön azután, hogy beregisztrált. Azonnal úgy beszélgettünk újra, mintha nem telt volna el több hosszú évtized a közös nyaralások, csínytevések, kuncogások óta. 

Ő is egyke, én is. 

Mióta az eszemet tudom testvérre vágytam. Gyakran ábrándoztam milyen módon bukkan fel az életemben egy nyíltszívű, védelmező és humoros báty. Az ismerős, szóba jöhető gyerekekben kerestem a hasonlatosságot, hiába, de sok gyerekhez, kortársamhoz fűzött testvéri ragaszkodás, őszinte barátság.

Először a közös emlékekről beszélgettünk, rengeteget. Kiderült, gyerekkora élményeit a szülein kívül, már csak velem tudja felidézni és ami azt illeti, nekem is jól jött egy ilyen beszélgetőtárs, hiszen éppen akkor igyekeztem összeszedni a fellelt emlékmorzsákat és szembesülni kamaszkorom ködös, néhol teljesen elvesztett történéseivel. Könnyű volt vele beszélgetni, érezni, hogy ő is lyukakat tömköd be és ez jólesik neki is. Nekem ugyan voltak unokanővéreim, akikkel kamaszkoromig szoros kapcsolatot ápoltunk és akik kicsit kitöltötték a tetsvérhiányomat, de neki ilyen nincs, nem is volt.

A beszélgetésfolyam elején kellemetlenül éreztem magam, olyannyira zavarbaejtően közvetlen volt. . Sokszor hívott is és órákon át beszélgettünk. Én egy kicsit mindig távolságtartással, noha ők D.-vel ismerik egymást, tudta, hogy D. tud a csevegéseinkről és párszor a beszélgetéseink alatt hallottam és tudtam, hogy a családja ott van körülötte, így a feszélyezettségem ellenére legitimnek éreztem mégis. Talán ilyen lehet az, amikor valakinek testvére van.  -Mesélt a családjáról, büszke volt rájuk, örültem nekik. Ó, nagyon sokat mesélt. Úgy mesélt, mintha én lennék az egyetlen barátja. Én is meséltem, érdeklődő és figyelmes volt, emlékezett mindarra amit hallott. Ebben a pár évben, amiről itt írok, nem telt el egy hét anélkül, hogy ne mesélt, beszélgettünk volna. Még azt is megbeszéltük, hogy épp mi terem a kertben.

 

Idén sem lesz mandula és érik a paradicsom. Ahol vagy, érik?

Furcsa

 újra itt lenni és írni.

De csak a felület, maga a tevékenység ismerős és kedves. Mindazonáltal szükségét is érzem.

Anélkül, hogy megnézném pontosan mikor szakadt félbe a rege, úgy hiszem azóta lett teraszunk, cseréltünk le dízelt benzinesre (ezek miatt jajgattam párszor itt), éltünk meg gyarapodást (M. főiskolára jár, A. jövő tavasszal érettségizik, lett egy kedves, okos szőrgyerekünk is) és veszteségeket (gyerekkori barát ment el, évfolyamtársak és az apám). Mindig van miről mesélni.

Ha én

vész-hortenzia-öntözésbe kezdek, még aznap kinyittatnak az égi csapok.

Mai görbe tükör, M. szájából

Légyszi ne legyél rám mérges, ha itt van az orrom előtt!

Ciccegni szoktam, meg szemet forgatni - és régen nevettem ekkorát.

B(é)L(a)!

A frászt hozta rám, mikor lezárta a blogot. Most pedig, mikor végre nyitott és hangot adhattam volna abbéli örömömnek, hogy továbbra is olvasható marad, azt mondja a rendszer, hogy "Ebbe a blogba csak csapattagok írhatnak megjegyzést." Tényleg nem szólhatok?    😱😥


Írom ide:

Csak jelzem, hogy a frászt hozta rám a zárással. Többszöri kattintás után voltam csak hajlandó elfogadni, hogy hiába döngetem a kaput.
Ilyet többet ne! -ha kérhetem.

MÉG megvagyunk

A fürdőkádunkba reggelre beleesett egy pók. Egy gigantikus farkaspók. (Nem mértem meg, mert félek, hogy rám ugrik, de nyugalmi állapotban van vagy 5cm.)
Ezzel két baj van.

Az egyik, ami általában az élettel kapcsolatban is baj, az időzítés*. A másfél hete tomboló kíméletlenül perzselő nyarat ma reggelre felváltotta a húsz fokkal hűvösebb tél ősz. Gondolom mindenkit rosszul érint.
Általában zuhanyzom, de ilyenkor előszeretettel engedem fel a kádat, hogy legalább estére felmelegedjek. Ez innentől csak akkor működhet, ha az úrfiak valamelyike megszán, és valami módon kitessékeli a kádból és hamár: a házból a dögöt. Reggel M. nagyon örült a nyolclábúnak, mondván lehet forgatni vele egy filmet. (???)

És itt a másik baj, bár jelét nem mutatta félelemnek, de gondolom olyan közelre mégsem merészkedne a nyolclábúhoz, hogy meg is fogja. El nem pusztítjuk, azt nem hagyom (hogyisne, majd jönnek a többiek), de egyikünk sem olyan talpraesett éspervagy vagány, hogy kivigye. (Majd referálok. Talán.)
D. szokás szerint Bécsben, igen.


*Négy éve (mínusz nyár), hogy M. elkezdte a nyolcosztályost és a kérdésemre, miszerint mire lehet számítani, milyen a tanár-helyzet? azt a választ kaptam a már pár éve itt tapasztalatokat gyűjtő szülőktől, hogy minden okay, az egyetlen rettegett tanár, valamilyen számunkra kegyes okból távozott az iskolából. Bár innentől érdektelen volt, azért jól megjegyeztem a nevét.
Két éve, mikor A. kezdte az iskolát, meglepetésnek ott volt az angol mellett a név.
Mondom, mindig az időzítés a gond.

Ma

azért nem porszívóztam, mert a tartály tele, ki kellett volna vinni a hóban, fagyban, ordító szélben a kukához, de az messze van, vagy 100 méter oda, ugyanannyi vissza, ami ilyen körülmények között több, mint messze. Kitartás! Péntektől jobb lesz, már csak azért is, mert a napokban sielő* kissebb fiam aznap jön haza. Meglehet poros szobába érkezik, de itt lesz.


*Ott reggelente -20 fokra ébrednek.

téli-rege

A filmekben is, mikor a főhős valami bitang-eszelős helyzetben, amikor minden normál halandó ereiben megfagyna a vér és minimum megkukulna, nem, ő benyög valami marha vicces hasonlatot, vagy szentségel a vásznon. De mint tudjuk az csak játék, az életben nem így megy.
Ma is, mikor rohantam a jeges lejtőn elszabadult idióta, egyébként betépett kézifékkel otthagyott autóm után, csak az villant át az agyamon, hogy ez most mindjárt recseg és ropog, és jó ég, a D. mit fog ehhez szólni, hogy összetörtem az autót... pláne így.
Szóval nem, ilyenkor nem humorizál az ember, próbál túlélni és helyzetet-oldani.

Katus

Azt meséltem, hogy tegnap, minden előzetes egyeztetés nélkül a mosogatógép bedobta a törölközőt? Karácsony előtt egy héttel. Mikor, máskor?