Holnap

évzáró az iskolában és szintén záróünnepély az oviban.
Az iskolai Istentisztelettel kezdődik, majd bionyítványosztás, végül az igazgató búcsúztatója.
Hazanyargalunk, sütök egy ostorost, aztán délután a Sommerfest-re megyünk a sütivel, hogy megnézzük a műsort és hogy A. elbúcsúzhasson a kis társaitól.

Két éve M. búcsúzott.
Már két éve!
Döbbenet.

Helyzetjelentés űzve-futva-röviden

1.

Az autópályán utazó ház látványa felemelő.
Pláne a felismerés: ez D. háza! Ill. dehogy az övé, csak az ő munkája és nem is az egész ház, csak az utolsó panelek, amik szombaton követték a többit, épp, mikor mi is arra jártunk és üldöztük kicsit, miután félreálltunk egy parkolóba, hogy pár elcseszett kép erejég ismét melléjük kerülhessünk.

2.

Kéksárgáztunk. D. remekül bírta. Szemforgatás, sóhajtozás nélkül. Tényleg, a pali egy hős!

A srácok szobáit feldobtuk kis ezzel-azzal, ami ugyancsak hasznos befektetésnek bizonyult: reggel szépen eljátszogatnak az új enteriörben anélkül, hogy kitúrntak volna minket a saját ágyunkból. De tényleg, mézesmadzag kellett, (vagy legalább egy grillezés ígérete, aztán egy fagyié) hogy az ajtón kívülre jöjjenek.

Igaz a bevásárlós bóklászást, mérlegelést és tanakodást megszenvedték. D.-nek a háta fájt a végére, nekik mindenük...

/A.:         -London!
T.+D.:    -Hogy mondod?
A.:          -Ott, a képen!
Így , majdnem gigaposztert kellet venni a hisztit csillapítandó, mert először rákezdett az ifjabb, hogy most azonnal, mert ő nem járhatott ott, legalább képe legyen a szobájában róla, a nagy meg azzal érvelt: emlékbe kell neki, rólad anya, mert erről mindig eszébe jutok majd... képes lenne eltemetni egy piros buszos képért... ...hát nem, csakazért sem, még ingyért sem, nem ám ennyiért!

Annak örülhetek viszont, hogy nyilt kártyákkal játszik. Örülhetek?!/

3.

A. benyalt valami bacit, éjjel lázas is volt. A hírre az óvónő nem meglepő módon csak elrötyögött: sok gyerek hiányzik az egy-két napos láz miatt, semmi gond, hogy ma nem megy...

Beszélgessünk kicsit: miért csak közvetve tudom meg mindig, hogy skarlát/tetű/egyéb mifene tombol az óvodában? Miért nem szólnak időben, hogy legalább ne sokként érje a kedvesszülőt egy-egy kórság? Az éjjel is, azt gondoltam, tán a hülye ikeázás közben nyalhatott be valamit, mert ki hallott már két és fél napos lappangásról, biztos a kéksárgában nyalt be valamit, ...vagy a könyökén virító horzsolás, ami kicsit gyulladt ugyan, de gyógyul, csak nem attól...? Á, skarlát biztos nem lehet, már két hete, hogy az utolsó áldozata is meggyógyult... de akkor mi?  

Nem tudtam aludni.

De minek kesergek, ezt a hetet kibulizzuk még valahogy, aztán viszlát ovi!

 

4.

Iskola is péntekig döcög, bár már múlt héten is inkább hajazott holmi játszóházra... Alig tanultak, házit nem kaptak -ne izzadjatok gyerekek, igen meleg van, nincs házi!

Nevezzen bárki vaskalaposnak, de biza nem értem, tíz percnyi háziírás miért lenne olyan szörnyű kínzás... Jah, persze, azt ki is kell javítani, ami rápillantásos alapon működik, a szülő úgyis leellenőrizte...
Tudom, mert volt már, mikor valamilyen egyéb elfoglaltság miatt nem tudtam átnézni, és a hibás (hiába egy volt benne, akkor is) lecke leláttamozva, dicsérettel ott figyelt a házifüzetben.



5. 
D. ma a Fővárosban. Csillárt szerel. Több mint húsz kilós monstrum, olomkristály függőkkel, jaj! Ez a gyengém: csillár fityegőkkel.

Miért nem villanyszerelő teszi fel?
Vannak ilyen ügyfelei: nem bíznak másban, csak őt engedik a házba, be. Egy kolega/partner elcseszett munkája után is csak D.-t engedték oda a közelmúltban, a kolegát meg elküldték a búsba...
Már lakott házak kulcsaival a zsebében mászkál. A gazda a munkahelyén, ő meg bent a házban.
Bíznak benne, ragaszkodnak a személyéhez, én meg dicsekszem vele. Hehehe!

Korán, ill. megkésve /többfelvonásos mulatság

A városi farsangra olyan mérhetetlen izgalommal készültek, mint még soha. Lévén, hogy idén mentünk először. Tucatnyi ötlettel álltak elő a jelmezterveket illetően, amelyek jelentős részén még csak elgondolkodni sem voltam hajlandó...
Anyu is kért kölcsön egy jelmezt, amit csupán a próba idején viseltek, így, ahogy az jött, vissza is ment az eredeti gazdájához. Legalább eredeti állapotában visszakerüllt.

Hogy szavamat ne feledjem: városi farsang.
Aznap D. úton volt, ejj de irigyeltem érte. 
Hajnalban az úrfiak már öltözködni, kérdezősködni, nyaggatni kezdtek, nem csoda hát, hogy bő fél órával a hírdetett kezdés előtt érkeztünk, az egyébként töküres parkolóba.
Tudom fokozni.
Hinnétek-e, hogy nem is fél órával, hanem egy nappal és fél órával korábban érkeztünk?
Igen.

M. másnap este, a friss élményektől pihegve, már az autóban, ragyogó arccal megjegyezte, hogy nekik a legjobb, mert ők kétszer voltak részesei az előkészületek izgalmának...
Basszus.
Remélem ez az életszemlélete megmarad míg él!

Az iskolai/óvodai farsang kevésbé volt kalandos, de a fiúk számára annál izgalmasabb: féltek, hogy nem lesz felismerhető a jelmezük.
...és tényleg, M.-et csak a tanárok tudták megnevezni.

A képeket itt találod.
Szerintetek ki, kicsoda?





Tudtátok?
Ausztriában, a farsang, 11.11-én kezdődik, aztán advent alatt megpihen, majd 01.06-án folytatódik (egészen mint Magyarhonban), farsang keddjéig (Faschingsdienstag), amikor mindenki, de tényleg mindenki kosztűmöt húz.
Emlékszem, mikor több mint 13 évvel ezelőtt farsang kedjére sikerült időzítenem a bevásárlást, hogy meglepődtem az üzletekben ténykedőrohangáló boszikon. Az iskolába tartó diákok is valamennyien kifesteve, parókákban, csiri-csáré jelmezekbe bújva. Rémesen kiríttam közülük.

Alkalomadtán ugorjatok át valamelyik osztrák városkába húshagyókedden. Öltsetek valamilyen farsangi gúnyát és vegyüljetek el. Rém mókás.

Meglepetés

Ahogy meglátott az óvoda folyosóján, most nem szaladt elém, csak bicegett. Vajon mi történt, hogy sántít? Reggel még nem volt semmi baja, most meg húzza a lábát!
Nem válaszol, csak vonogatja a vállát, neki ugyan nem fáj a lába, ne is kérdezzem, mert akkor se! Nézem jobban: a nadrágja vércseppes. ....hát mi a túró történt, hogy sántít és még véres is??? Ő a vérről a nadrágján nem tud semmit, most látja először.
Bekapcsolódik egy kisfiú a beszélgetésbe, hogy biztos az ujjától lett véres a nadrág.
Mire A.:   ...jah, hát igen, belevágott ollóval az ujjába és a Tante bekötötte...

...és hogy miért sántít? Mert elvágta az ujját. Logikus.
Há' most nem?

Angyalhajúm, a Márton-napi lámpásával

Telefonálok

Utálok telefonálni. Egészen pontosan: utálok idegenekkkel telefonálni. Ismerősökkel csevegésnél nem zavar, ha nem nézhetek a szemükbe. A hangjukból, a hanglejtésükből tudom, ha valamit véresen komolyan mondanak, vagy ugratnak, esetleg, hogy nem hallották amit mondtam, vagy teljesen érdektelen a számukra. Egy pillanatig sincs rossz érzésem, hogy a  mondanivalómat félreérthetik, ha mégis, lehet korrigálni, mert javarészt értjük egymást.
Rossz beidegződés, nyilván, de szeretem a szemkontaktust.

Ma telefonáltam az oviba, hogy időben jelezzem: A. hétfőn reggel ismét megy és megkérdezni, a többi lurkó kilábalt-e a gyomorinfluenzából. Igen. Minden ok, A.-t nyugodt szívvel küldhetem jövő héten.

Húsz perccel később, dudál valaki a ház előtt: az ovibusz sofőre várja A.-t, vinné oviba...

Hétfőn drága! Hétfőn.

Az évnyitó

Nyár elején, sok mindenről lemaradtunk a bárányhimlős utolsó hetek miatt. Többek között, nem kaptunk cetlit az évnyitó időpontjáról sem. Ami nem olyan nagy ügy, az már inkább, hogy egészen múlt hét szerdájáig eszembe sem jutott, hogy én még ezzel sem vagyok tisztában.
Telefonáltam pár kört:

1. (szerda, beszélgetőpartnerem: Mi.)
-...mégis, hány órakor lesz a gyülekező?
- Úgy 7:40 körül azt hiszem. Nyolckor a mise, aztán 8:40 körül a megbeszélés az osztálytermekben... úgy emlékszem...

2.(szerda este, csevejpartner: R.)
-...mikor...?
-8:50-kor az iskola előtt, aztán 9-től a mise...

3.(péntek, I. bizonytalankodik )
-...mikor?
- 8-ra kell az iskolához menni... bár nem vagyok biztos benne...
-  ???
- ... ha újat hallok, hívlak téged is!

4. (vasárnap délelőtt, ismét I.)
- 8:50-kor gyülekező az iskola előtt.
-...biztos...?
-Ja-Ja!

Ilyen előzmények után, vajon csoda-e, hogy izgultam?

...ragadós a nyugtalanság:
A. hajnali 4:40-kor kelt, hogy ő pólót, zoknit és nadrágot kér, mert itt az idő, mindjárt jön érte a Franz bácsi. Nehezen hitte, hogy a bácsi maga is még nagyban durmol.
6:20-tól már igáslóval sem lehetett volna visszatartani őket: fitten, üdén ültek az asztalhoz. M. két nagy karéj vajas-, lekváros kenyeret pusztított el izibe, A. pedig a nagy bögre kakaóját.
A szokásosnál valamivel korábban megjelent a fentebb említett csupamosoly-bácsi, és elvitte a füligszáj, örömmámorban úszó ovisomat.

Mi nyolc harminc körül már az iskolánál voltunk- hamar elkészültünk, meg idegességebemben már nem bírtam tovább várni, M. detto.
Volt nagy örömködés, csodálkozás, hogy mindenki hogy megnőtt, milyen szépek ezek a gyerekek! (Hát még én hogy örültem, hogy nem késtünk le semmit!!!)

A legjobb baráttal és az új tanárnővel

Már fent az osztályban, bemutatkozott az új tanárnő, megkaptuk a beszerzendők listáját, majd irány a város, kihasználandó, hogy a kissebbik úrfi gondos kezek között vagyon, elég ha mi állunk be az értetlenkedők sorába.

Előtérben a nyolc elsős, velük szemben az új tanárnő, ill. az igazgató

A tanárnő egyébként rokonszenves a vidámságával, határozottságával együtt. Nagyon szimpatikus volt azon megnyilvánulása is, hogy nem szabta meg miből, milyen márkát, típust kér (kivéve persze a mumusokat: a füzeteket), ami kimondottan költségkímélőbb hozzáállás, mint a tavalyi.

Ismételten teljesen más füzetek kellettek, lehetett sakkozni, kobakot vakarni, kérdezni és csintalan, huncut megjegyzéseket váltani, a többi tanácstalan szülővel.

Az mekkora jelenet volt, mikor a mi iskolánkban kezdő gyönyörűség -egyébként ismerős- anyukája, engem kérdezett, hogy a listáján szereplő harmadiktól hatodik pontokban szereplő füzeteket, mégis eszik-e, vagy isszák, hogy könyörüljek már meg rajta és áruljam már el, mit takarnak a leírások?

Sűrű bocsánatkérések közepette felvázoltam, hogy mi tavaly másik tannéninél kezdtünk, tökmás füzetekkel, így bocsi-bocsi, de nem tudok segíteni...

Végül megoldottuk a problémát (már a sajátunkat) a kis, ill már nem is annyira kis M.-emmel.

Mikor lett ilyen komoly,  ügyes nagyfiú, az én 2740g-os szuszugómból???

A pénztárnál már kicsit jobb , akarom mondani: természetesebb színben várta a közönség, hogy fizethessen. Akkora sokkban voltunk korábban, hogy a várakozás maga volt a megkönnyebbülés: túl vagyunk rajta! Senkinek nem jutott eszébe -itt, a reklamálások földjén-, hogy ugyan, nyissatok végre egy másik kasszát!

Egy körül megérkezet a kis maszatjankóm, vele az újabb sokk: a szája felett lenyúzva a bőr és bár nem sír, de dacosan kijelenti, ő biza soha többé, még az óvoda közelébe sem!!!

Közeli nincs. Itt már ki lehetett ejteni előtte azt, hogy óvoda anélkül, hogy túlordított volna: neheeem megyeeek!

Este M. megírta a füzetei címkéit és lekesen gyakorolt a másnapra, valamennyi elsős, és másodikos gyerkő nevét begyakorolta, mert a tanárnő megkérte őket, hogy másnap segítsenek majd neki, a kicsik füzeteinek felcímkézésében.
Kedden, suli után, nagy büszkén újságolta, hogy őt, milyen nagyon megdicsérték.

Kedden reggel nagy csatát vívtam A.-al, mire fel tudtam öltöztetni. A fogmosásról nem nyilatkozom, de a buszba már önként beszállt. Ma pedig ismételtünk.

M. lelkes, vidám, délután kicsit hangos és feleselős, de nem áltattam magam soha azzal, hogy örökre öt éves marad...


...és ha már könnyek:  mikor M. szinte hátra sem nézve elrobog, utánakiáltok, álljon már meg egy kép erejéig, ő csak sóhajtozik, hogy anya, hadd menjek máááár!         meg     minek mindig fényképezni?

...vagy A., ahogy integet a távolodó buszban...

Értitek.

Ovis szülői

Van, hogy nincs értelme vitatkozni. De az emberek egyszerűen nem látják be, sőt, olyan elánnal vetik bele magukat, hogy az kívülről nézve döbbenetes, és/vagy szórakoztató.
Igen.
Tegnap este megrendezésre került az éves naaagy ereszd el a hajamat, az ovis szülői.

Minden vita kirobbantója, a buszmenetrend.
A közel három órából másfél, komoly lincshangulatban telt, annak dacára, hogy erősítésképp még a polgármester is ott ült, az óvónők mellett, a feldühödött anyukákkal szemben. -Gondolom, okultak a tavalyi öszeröffenésből.-
Grimaszok, szemforgatás, a mondat végén, (csípőretett kézzel/szorosan összefont karokkal) erőteljes  és szerinted az úgy jó/megoldható/megfelelő...           ..Hmmm?-ökkel, majd az egymás szavába vágás/túlordítása...
Értitek.
Nekem ennyi bőven elég is volt, így utoljára meg emlékezetes.
Köszönöm.

Persze a menetrend maradt ahogy volt.
...és a táskát-asztalról-lerántós, széket-hátrarúgós távozásokból gondolom, hogy jópáran nem állnak majd szóba egymással az elkövetkezendő számtalan tanévben.
Megérte.


Jól gondoltam, a felújítási/átalakítási munkálatokkal még nem végeztek el, ezért került sor minderre a tűzoltóság épületében.
Elsőre megtaláltam. A harminc gyerek harminc anyukája/apukája harminc autója megmutatta a helyet.

Kezdődik

Csak azt nem értem, miért lesz a találka a tűzoltóság épületében, az ovi helyett. Hol van egyeltalán a tűzoltóság?
Tán még annyira sem végeztek az átalakító-, felújító munkálatokkal, hogy legalább a másfél órás csevejre leülhessen az érdeklődő szülők csapata?
Most nem azért, de hétfőig hogy hozzák olyan szintre, hogy a gyerekeket fogadni tudják? Vagy az egyszerűség kedvéért a foglalkozásokat is a tűzoltóságon tartják majd?
Mondjuk eleve az sem világos, mi a fityfenének kell negyedszer* is végighallgatnom ugyanazt?

De, valahogy túl fogom élni -lelkesít a tudat, hogy utoljára...

(Ti is írtatok alá olyan papírt, miszerint engedélyezitek az óvodai foglalkozások alatti fényképezést? Vagy olyat, hogy egy esetleges atomtámadás/atomszerencsétlenség során, sugárzás elleni tablettát adhatnak a gyereketeknek? ...és az arculcsapás a köbön: az ezt megelőző években gyártottam magamnak bőven félnivalókat és még a képembe nyomnak egy olyat, hogy lehetséges atomtámadás? Basszus, én csak óvodába akarom íratni a gyerekemet!!!   ...ill. már nem is, mert mi lesz ha nem leszek a közelben, mikor...)



Az iskolára még fikarcnyit sem készültem és nem azért, mert lusta vagyok.
Eddig még arról sem kaptam értesítést, hogy hétfőn mikor kell megjelenni.
Azt, hogy milyen felszerelést, füzeteket, ragasztót, tollat és abból hányat miegymást kérnek, azt majd csak a nyitó napon tudjuk meg, és ha még szerencsénk is van, a lista esetleg még teljes is lesz.
Álmodozni, reménykedni szabad. Nem?

Tavaly, az évnyitón megkaptuk a listát, a tanár néni kiegészítésével, hogy még az is lehet, hogy hiányos, de jelzik időben a további igényeket és csak semmi stressz, a kedvesszülőnek bőven lesz ideje pótolni a hiányosságokat...
Ahogy kifordultunk a suliból, D. hazaszállítmányozása után közvetlen, urfistól bevetettem magam a tömegbe, hogy túl.legyünk.rajta. A város tömve volt iskolakezdő, riadt gyerkőkkel és a még riadtabb szüleikkel. Másfél órámba telt beszerezni azt a maroknyi füzetet, ami a listán állt. ...és nem az eladók tehetetlensége, hanem a lista pontatlansága miatt. Ahány első osztályos tanár van a városban és a környező falvakban, annyi féle óhaj, a füzetek milyenségét, fajtáját, méretét illetően.
Tényleg.
Jó muri volt a különböző iskolákban kezdő anyukákkal kisilabizálni, hogy vajon melyikre gondolhatott a kedves tanerő. Úgysem hiszitek, de azért elmondom, hogy nem nyert az én tippem, még aznap vihettem vissza cserére a megvetteket.

Este örültem.
Kedden cetlit hozott M., hogy hiányzik még ez és ez. Ám legyen, ismételt tömegbe fejestugrás jött, majd szerdán újfent, mert csütörtökre kérték a további követelések teljesítését. Csütörtökön már meg sem lepődtem a listán álló felszólítástól, miszerint: péntekre feltétlen vigyék a cetlin szereplőket...
Aztán pénteken megint jött egy, de ott már nem felsorolás szerepelt, hanem egy kupon, a bevásárlást megkönnyítendő 5% kedvezményről...
Csak semmi stressz!
...és azt még nem is említettem, hogy csak két héttel később kaptunk egy órarendet, amin év közben egyszer-kétszer változtattak is, de a lényeg, hogy minden szükséges eszköz kéznél volt, az első pár hét  ismerkedéshez és gondtalan rajzolgatáshoz...



Nagyon sajnálom, hogy ilyen gyorsan eldöngetett felettünk ez a gondtalan és stresszmentes nyolc hét, amiből van vissza még pár nap, de az előzőekből kiindulva, két pislantás után már hétfő reggel lesz.





*Jó, kettőt D. unatkozott végig...

Az úrfi

ismét beállt a csatasorba, persze csak módjával... pár nap erejéig.
Hétfőn elaludtunk, így nem ment sehova, még jó, hogy nem is mondtam előre, hogy mi a program.
Tegnap nagy elánnal vetette magát az ovizásba, alig bírta kivárni, hogy indulhasson és olyan gyorsan elkészült, hogy még egy gyenge negyedórás unatkozás is belefért...

Annyira belejött a sóhajtozásba, hogy már magam is alig vártam menjen már végre, mert ezt a látványos unatkozást alig bírtam elviselni!
Ma meg el sem akart menni, azt mondta, mint mindig: uncsi az ovi, ő nem megy, holott előző nap füligszájjal érkezett és teljesen elkenődött M. közlésére, hogy már csak pár napig mehet.

No, még ott a holnap, valahogy csak túléli, aztán vége ennek az évnek* is. Az elsőnek.



*Méghogy év! A mi esetünkben -ugye- pár hónap volt.

A.

ebben a percben kelt fel. Telis-tele a kis teste apró és kevésbé apró piros pöttyökkel. Folyik az orra is.
Az orvos -mint mindig ugye- tíztől rendel.
Ezt hogy utálom!!!


Windpocken -bárányhimlő

Honnan tudom? Hívtam az óvodát, hogy mi a pettyesfényes helyzet, az óvónő, meg rötyög a pöttyre, hogy biztos himlő, mert a többieknek is az van...
A buszsofőr is döcögve röhögött...

No, legalább nekik szereztem pár jó percet!

A

péntekről meg megfeletkeztem, pedig milyen jó buli volt...

Ennek is van előzménye, a helyzet értékelésének szempontjából fölöttébb lényeges.
Péntekenként, az órarend szerint négy órájuk van az elsősöknek, de igény szerint, olykor tartanak majd foglalkozásokat egy órában (Fördern), kinek-kinek fejlesztés céljából -mondta ezt, az első (és egyben utolsó) szülőin a tanár néni.
Néha valóban ott is maradt M.: olvasni-felkiáltással, közben meg a számítógépen játszottak -mindegy.
De, legkésőbb előző nap, írásbeli értesítést kaptam róla, hogy lesz Fördern, ne várjam, csak egy órával később. Rendben.
Aztán, tannéni beteg lett, felváltotta őt egy másik.
Azonnal felborult az órarend, ami talán még érthető is és azt illetően is elnéző az ember, hogy teljesen más módszerrel tanít mint az elődje, bár a gyerekeknek kicsit döcögős volt átállniuk, de tényleg nem problémázok, mert M. ügyesen átugrotta a legagyamentebb akadályokat is.

Amit viszont nehezen viselek, az az, hogy mindenért telefonálnom kell, ha tudni szeretnék róla, mert értesítést nem kapok.
Húsvét előtt szerdán, például azzal jött haza az úrfi, hogy mennek valahová fürödni pénteken.
Egy másik alkalommal azzal zsibbasztott le fél perc alatt, hogy másnap vízálló cuccban kell mennie (szemétszedés), de az is lehet, hogy inget kell húzni (templom), de nem biztos benne, hogy nem sportcuccot mondtak-e (focipálya)?

Én vagyok ennyire földtől elrugaszkodott, vagy tényleg normális, hogy nem értesítenek: mikor, merre jár/viszik a gyerekem?
De nem ezt akartam: A tanárnő-cserével, általánossá váltak a pénteki ottmaradások, már két és fél hónapja, mindig ottfogták valamennyiüket. Megszoktuk...

Így pénteken, beszerzőkörútra mentünk D.-vel, kihasználva a délelőtti gyerektelenségünket. Futottuk a köröket Északivárosban, ahol az utolsó helyre, már nem volt hajlandó bejönni -unta már nagyon. Ahogy dolgomvégeztével behuppantam mellé, füstölgött a méregtől: telefonált a szomszédasszonyunk, M. nála van, épp' ebédel, nyugodtan maradjunk, amíg kell, a gyerek már megnyugodott...
Minta  gólyó, úgy jöttünk hazáig!
M. és a megnyugvás! Hahaha!
A hab a tortán, hogy A. is levest kanalazott már, mire odaértünk...
(Tekintettel a péntekre, hamarabb hazaszórták a gyerekeket az oviból -így majd egy órával korábban hazaért ő is!!!)

De legalább a tornacuccát hazahozta (M.)! Örvendeztem nagyon, mert bizony majdhogynem magától járt megint a felszerelése, olyan rég nem látott mosógépet.


Péntek. 13.  
...és nem, nem számít, épp' csak a 13-ai lököttségek jobban megmaradnak az emberben, azért említem.

Válogatás, mindennapos regéimből...

Halkan is értem. Igen, ha suttogsz, azt is meghallom. 
Igen, hallottam, hogy azt mondtad rá: kuka!           Köszönöm.


A nyakad és az asztal nem kért inni. A padló sem.


A lépcsőn, minden jólnevelt úrfi sétál. Rohanni, odakint az udvaron tessék.   
A színpad? Legyen inkább a szobád. A rockzenészek sem lépcsőn énekelnek.  
Igen, igaz, rajtuk is vannak kék-zöld foltok, de nem lépcsőről-lezuhanás közben szerzik...         Igen, tetoválás...      (honnan veszi???)      ...de az nem olyan tinta. Tedd le a tollat!


A ruha szereti, ha összehajtogatják. Ha megtaposod, sarokba dobod, fáj neki. (Nekem is, de azt hagyjuk...)


A testvér-úrfi is azt szereti, ha simogatják, én is simogatlak és megölellek. Az ütés/rúgás/harapás/csípés, csúnya dolog. Igen, ha könyvvel vágod fejbe*, az is csúnya.

...ez itt, fogkrém. A desszertet már megetted korábban és ha visszaemlékszel, az nem tubusban volt. A színe ne tévesszen meg kisfiam!

*Továbbra sem értem ezt a fene-nagy ovi-kultuszt. Minél előbb oviba kell járnia, hogy rendesen szocializálódjék!             Aha, ja.

Ugyanakkor nem hoz mást haza, csak hétmérföldes ökörségeket. 

Csetepaténál az óvónő nincs jelen -igaz, máskor sem. Gőze sincs, a gyerek mikor, mit csinál, miért és hogyan gyűrődőtt úgy meg a ruhája, mintha a tehén szájából vették volna ki (vajon ki szorongatta?), hogy honnan a bazinagy hupli a homlokán (Biztos elesett!) nem beszélget velük és hadd ne soroljam...

...és az milyen szöveg, hogy: persze: verekednek, üvöltöznek, de nem szólunk bele, meg kell tanulniuk megvédeni magukat és kiállni az érdekeikért!                     Kérem: szocializálódik a gyerek!

Mi ez, valami kiképzőtábor???

Nem

engedtem oviba, a bedugult orra miatt.
Még nem tudja rendesen kifújni az orrát, ott meg nincs ilyesmire idő.
Maradjon csak itthon a héten, majd én kikúrálom!

Hiába. Belázasodott! A betyár mindenit, belázasodott!

Azt hajtogatta: nem vagyok beted! Anya, nem vagyok beted! -Ez lett gyanús. Majd ő is, mint M. először nyaktájékon kezdett el izzani és majd' leragadtak a kis szemei.
Miközben mértem a lázát, az arcomat simogatta -mintha nekem lenne szükségem gyámolításra...

Most alszik -itt mögöttem- én meg babrálok, hogy addig lefoglaljam magam.

Hazafelé, itthon

Mint akinek keserves a járás, vánszorog. Miközben a világ minden fájdalmával lépked, lóbálja a karjait, idővel leengedi a válláról az iskolatáskát és mindig úgy lép be az ajtón, hogy már a térdénél lóg, alig bírja tartani. Az egészet számtalanszor láttam már, mert figyelem és várom, hogy egyszer majd szaladni látom hazafelé...
Ma épp kivittem a szemetet, mikor megállt a busz az utcasarkon.
Ahogy lecsapódott a kuka fedele, felkapta a fejét, majd elkezdett rohanni felfelé; és mint aki ezer éve nem látott, széttárta a karjait és az enyémbe vetette magát...

A.-t a házig hozza a busz. Messziről integet és amint a karomba zárom, mosolyogva csak azt hajtogatja: jó volt!
Nincs szívem szólni, hogy miért tetszett megint, mint kis anyátlan vaddisznó hazajönni?
Egyre csak azt hajtogatja, jó volt! Jó volt!
Reggelente megkérem, ne fürödjön sárban, mire ő: jó lesz! Jó lesz!

...

A buszsofőr (Füligvigyor Fraz) szerint, február elejére visszatér a tél, vele a hó...

Csak

most tűnt fel!
Múlt péntek óta, A. egyszer sem kért szívószálat, pedig már meggyőződésem volt, hogy anélkül nem is tud inni...
Íme az első jó hatása az ovinak.

Az ellensúly kedvéért még elmesélem, hogy tetőtől talpig sárosan és térdig elázva jött ma haza.

Majd elfelejtettem feljegyezni -pedig ez is egy jelentős fejlemény-, hogy a napjában úgy 1000x hallatott figyelj M.! -et lecserélte az  M. hááállóóóóóó! -ra.



Az állás:      1 - 2

Paktum

Első körben elbeszéltünk egymás mellett: közölte mit, hogyan fog csinálni, meg sem hallotta mit szeretnék.

Másodszor, mondhatni kedélyesen elbeszélgettünk, igaz, ehhez kellett D. jelenléte.
Kérdeztem: most megbeszélhetjük-e a dolgot, mire rámeredt D.-re, elgondolkodott, majd elhúzta a száját elmosolyodott (?) és behívott az irodájába...
Meghallgatta hogy gondolom, mit várok, megkockáztatom, még egyet is értettünk, majd elégedetten távoztunk Férjjel. No hát! Megy ez!

Ezek után felmerült a kérdés, miért csak akkor értek szót vele, ha D. is jelen van!?
D. ennyire megnyerő, vagy velem van valami baja?





Kiskirály...

A. napja

Éjféltől nem aludtunk, A.-t kísérgettem vissza az ágyába, míg teljesen ki nem fáradt és elszunnyadt a vállamon (!!!). Ő teljesen éberen, vidoran kelt, én enyhén kifacsarva.

Füligvigyor bácsi mögé beült, és integetett nekünk, amíg csak látott, láttuk.

Teljesen elhűlve néztem utána! Merthogy mást vártam. Minimum hogy meggondolta, nem akar beülni, vigyem el én...
Az oviban vártam és végignéztem, ahogy, mint egy kiscsibét, terelgeti befelé a sofőr. Ott már nem volt annyira határozott, de mosolygott és integetett, szerényen üdvözölte az óvónőket és a siserehadat (nyolcan voltak, a harmincvalahány helyett).
Hamarosan beásta magát a játékok közé, onnantól nem érdekelte, megyek-e vagy maradok, hát hazajöttem.

Hogy szembesült vele: holnap nem mehet, egészen elkeseredett. Én ostoba, meg mióta aggódtam, hogy mi lesz! Mi lenne? Felnő!




Mióta gyerekeim vannak, folyton csak meglepetések érnek! Milyen jó is ez!

Csörög

a telefonom, az óvodai számot látom...

Neeem, anyuka! Minden ok! Tényleg, abszolút semmi probléma...!   
Csak egy igazolás kell az orvostól, hogy látogathatja A. az ovit. Kitöltendő cetli a táskában...