Az évnyitó

Nyár elején, sok mindenről lemaradtunk a bárányhimlős utolsó hetek miatt. Többek között, nem kaptunk cetlit az évnyitó időpontjáról sem. Ami nem olyan nagy ügy, az már inkább, hogy egészen múlt hét szerdájáig eszembe sem jutott, hogy én még ezzel sem vagyok tisztában.
Telefonáltam pár kört:

1. (szerda, beszélgetőpartnerem: Mi.)
-...mégis, hány órakor lesz a gyülekező?
- Úgy 7:40 körül azt hiszem. Nyolckor a mise, aztán 8:40 körül a megbeszélés az osztálytermekben... úgy emlékszem...

2.(szerda este, csevejpartner: R.)
-...mikor...?
-8:50-kor az iskola előtt, aztán 9-től a mise...

3.(péntek, I. bizonytalankodik )
-...mikor?
- 8-ra kell az iskolához menni... bár nem vagyok biztos benne...
-  ???
- ... ha újat hallok, hívlak téged is!

4. (vasárnap délelőtt, ismét I.)
- 8:50-kor gyülekező az iskola előtt.
-...biztos...?
-Ja-Ja!

Ilyen előzmények után, vajon csoda-e, hogy izgultam?

...ragadós a nyugtalanság:
A. hajnali 4:40-kor kelt, hogy ő pólót, zoknit és nadrágot kér, mert itt az idő, mindjárt jön érte a Franz bácsi. Nehezen hitte, hogy a bácsi maga is még nagyban durmol.
6:20-tól már igáslóval sem lehetett volna visszatartani őket: fitten, üdén ültek az asztalhoz. M. két nagy karéj vajas-, lekváros kenyeret pusztított el izibe, A. pedig a nagy bögre kakaóját.
A szokásosnál valamivel korábban megjelent a fentebb említett csupamosoly-bácsi, és elvitte a füligszáj, örömmámorban úszó ovisomat.

Mi nyolc harminc körül már az iskolánál voltunk- hamar elkészültünk, meg idegességebemben már nem bírtam tovább várni, M. detto.
Volt nagy örömködés, csodálkozás, hogy mindenki hogy megnőtt, milyen szépek ezek a gyerekek! (Hát még én hogy örültem, hogy nem késtünk le semmit!!!)

A legjobb baráttal és az új tanárnővel

Már fent az osztályban, bemutatkozott az új tanárnő, megkaptuk a beszerzendők listáját, majd irány a város, kihasználandó, hogy a kissebbik úrfi gondos kezek között vagyon, elég ha mi állunk be az értetlenkedők sorába.

Előtérben a nyolc elsős, velük szemben az új tanárnő, ill. az igazgató

A tanárnő egyébként rokonszenves a vidámságával, határozottságával együtt. Nagyon szimpatikus volt azon megnyilvánulása is, hogy nem szabta meg miből, milyen márkát, típust kér (kivéve persze a mumusokat: a füzeteket), ami kimondottan költségkímélőbb hozzáállás, mint a tavalyi.

Ismételten teljesen más füzetek kellettek, lehetett sakkozni, kobakot vakarni, kérdezni és csintalan, huncut megjegyzéseket váltani, a többi tanácstalan szülővel.

Az mekkora jelenet volt, mikor a mi iskolánkban kezdő gyönyörűség -egyébként ismerős- anyukája, engem kérdezett, hogy a listáján szereplő harmadiktól hatodik pontokban szereplő füzeteket, mégis eszik-e, vagy isszák, hogy könyörüljek már meg rajta és áruljam már el, mit takarnak a leírások?

Sűrű bocsánatkérések közepette felvázoltam, hogy mi tavaly másik tannéninél kezdtünk, tökmás füzetekkel, így bocsi-bocsi, de nem tudok segíteni...

Végül megoldottuk a problémát (már a sajátunkat) a kis, ill már nem is annyira kis M.-emmel.

Mikor lett ilyen komoly,  ügyes nagyfiú, az én 2740g-os szuszugómból???

A pénztárnál már kicsit jobb , akarom mondani: természetesebb színben várta a közönség, hogy fizethessen. Akkora sokkban voltunk korábban, hogy a várakozás maga volt a megkönnyebbülés: túl vagyunk rajta! Senkinek nem jutott eszébe -itt, a reklamálások földjén-, hogy ugyan, nyissatok végre egy másik kasszát!

Egy körül megérkezet a kis maszatjankóm, vele az újabb sokk: a szája felett lenyúzva a bőr és bár nem sír, de dacosan kijelenti, ő biza soha többé, még az óvoda közelébe sem!!!

Közeli nincs. Itt már ki lehetett ejteni előtte azt, hogy óvoda anélkül, hogy túlordított volna: neheeem megyeeek!

Este M. megírta a füzetei címkéit és lekesen gyakorolt a másnapra, valamennyi elsős, és másodikos gyerkő nevét begyakorolta, mert a tanárnő megkérte őket, hogy másnap segítsenek majd neki, a kicsik füzeteinek felcímkézésében.
Kedden, suli után, nagy büszkén újságolta, hogy őt, milyen nagyon megdicsérték.

Kedden reggel nagy csatát vívtam A.-al, mire fel tudtam öltöztetni. A fogmosásról nem nyilatkozom, de a buszba már önként beszállt. Ma pedig ismételtünk.

M. lelkes, vidám, délután kicsit hangos és feleselős, de nem áltattam magam soha azzal, hogy örökre öt éves marad...


...és ha már könnyek:  mikor M. szinte hátra sem nézve elrobog, utánakiáltok, álljon már meg egy kép erejéig, ő csak sóhajtozik, hogy anya, hadd menjek máááár!         meg     minek mindig fényképezni?

...vagy A., ahogy integet a távolodó buszban...

Értitek.