Az ember halálának pillanata, annak körülményei, vagy az azt megelőző történések nem határozzák meg magát az embert. Nem adnak választ a miértekre. Mégis, ezeket tudnom kellett.
A viszonyunkban én nem voltam tudatos résztvevő, mindig csak az ő döntéseinek elszenvedője. Szerettem ugyanis. Mint általában a lányok, én is tökéletesnek és rendkívülinek láttam az apámat és viccesnek és okosnak nagyon sokáig. Amikor pár egetrengető (az én egemet) események oszlatni kezdték a rózsaszín ködöt, még azon túl is. A lány látja a hibákat, csak nem hiszi, mert rajongva szeret.
23 éves volt amikor megnősült, 23 év múlva elvált, újabb 23 év múltán meghalt.
Az utolsó 23 évében nem állt szóba velem (annál többet beszélt rólam). A válás piszok gyorsan zajlott, pár rendkívüli eseménnyel, ebből egy hevesebb jelenet tanúja volt a keresztanyám, anyum nővére. Kezdetben még gyakran jártam a városban, időnként összefutottunk apámmal. Ő meglátott, sarkonfordult és elfutott.
A szüleim vállalkozók voltak, széles ismeretségi körrel. A válás után apám minden szakmabelit felhívott azzal, nehogy anyunak munkát adjon. Ezt egyikük hívásából tudtuk meg, aki értesítette anyut, hogy őt nem hatja meg apám fenyegetőzése, hozzá bármikor mehet dolgozni. Aztán telefonált még egy,... A folytonos elfutásokat ennek tudtam be, tán szégyellte ezeket és a többi hasonló stiklit, a lejáratásokat. Mindig úgy gondoltam, aki ismer, tudja, hogy nem igaz, amiket rólam (is) mond, meg aztán hadd mondja, elköltöztem, nem lesz bajom belőle bármivel is akar besározni.
Szóval 23 év. Leérettségiztem, elhagytam az országot, férjhez mentem és született két fiam.
2020 december első napján hívott D., a férjem, hogy a keresztapám egy, ill. két ismerősön keresztül üzent: apám kórházban van, nagyon beteg és kérdéses mi lesz. A keresztszüleim lányát, az unokanővéremet hívtam, tudja-e mi van, mert zavaros az egész, miért nem a keresztanyám hívott és ha már, miért ilyen körülményesen. Rengeteget beszélt aminek a veleje: a keresztanyám megtiltotta a családnak, hogy engem értesítsenek apám hogylétéről. Megtiltotta.
Másnap hívtam telefonon a keresztanyámat is, mert az addigi két hírforrás két különböző betegséget nevezett meg, és az apám tényleges állapotáról semmit sem tudtak. Ő mellébeszélt, ill. ezen beszélgetés következtében anya (keresztanyám) és lánya (unokanővérem) összevesztek: keresztanyám számonkérte a lányán, hogy miért nem hazudott nekem valamit.
De mielőtt még bárkivel beszéltem volna, még elsején írtam messengeren apám feleségének, amiben arra kértem, tájékoztasson apám hogyléte felől. (D. ismerte valahonnan, az ő segítségével találtam meg messengeren.) Ő hat nappal később válaszolt, akkor apám már 4 napja nem élt.
Le akartam menni a kórházba, meg nem is. Nem tudtam pontosan milyen állapotban van. (Abban a kórházban, de vélhetőleg egész más osztályon dolgozó ismerősöm segíteni akart, de mire kiderített volna bármit, már késő volt.) Covid miatt látogatási tilalom volt. Határzár is. És fogalmam sem volt mit szeretnék.
Őrült és féktelen érzelmi hullámvasútra ültettek és ha ezek a beszélgetések, titkolózások és hazudozások nem lettek volna, maradtam volna a fenekemen. Valószínűleg.
Dühös voltam, csalódott és megrabolva éreztem magam. Az apám döntött úgy sok éve, hogy kilép az életemből, nekem kellett együtt élnem azzal, hogy már nem kellek, hogy mindaz amiben hittem, és bíztam, csak addig volt enyém, míg ezt könnyen adta. -Mindig azt gondoltam, egy nap majd itt áll az ajtóban. Nevetséges. Ehelyett hazudnak nekem, titkolóznak előttem.
A keresztanyám megtiltja, hogy értesítsenek? Írtam neki egy levelet. Szegény. Közöltem vele, hogy mekkorát csalódtam benne. Természetesen nem válaszolt. A lánya pár napon belül letiltott mindenhol. Azóta a helyzet változatlan: teljes hírzárlat minden oldalról.
A temetés borzalmas volt. Az időpontját a kérdésemre úgy tudatták velem, hogy HA elmennék, ekkor és itt lesz. A temetés leírhatatlanul borzalmas volt.
A hagyatéki tárgyalások után hónapokkal, egy kedves barátom azt mondta, ő ezt (öröklés) biztos hogy nem csinálta volna végig. Ezen elgondolkoztam, mert igaza van és nem. Ha valaki D. hívása előtt megkérdezte volna, beleállnék-e egy ilyen ügybe, hogy mennék-e tárgyalásról tárgalásra azért, hogy beleálljak a pofonokba apám vagyona végül az enyém legyen, egészen határozottan azt mondtam volna: dehogy!
Nem értettem, miért nem tudhatom, hogy beteg? Miért nem, hogy nagy a baj. Miért nem válaszolnak, ha kérdezek, és főleg miért sántakutyázik, aki mégis. Meg akartam érteni, ezért mennem kellett tovább és meg kellett kapnom papírokat, amikből válaszokat remélhettem. Az utolsó és egyben végleges lökést az önkormányzat hagyatéki osztályán dolgozó ügyintéző adta, aki szerint apámnak, az ő rendelkézésére álló adatai szerint nincs leszármazója.
Letagadtak.
Amikor kézhez kaptam apám végrendeletét, már nem volt számomra visszaút.
Ő nagyon sokat adott a megjelenésre, a látszatra. Választékosan beszélt, szórakoztató társalgásokat folytatott, ingben, bőrcipőben járt, tájékozott volt, utánajárt és kérdezett ha kellett. Számtalan kiselőadást tartott nekem a helyesírás elsajátításának fontosságáról: az írott szöveg megmarad, ez alapján ítélnek meg. Emékszem hányszor vitatkoztunk egy-egy vessző létjogosultságáról. Ez az ember, az apám, egy helyesírási hibáktól hemzsegő végakaratot hagyott hátra. Kivéve a temetkezésről szóló szakaszt, abban még vesszőhiba sincs. (A végakarat keltezése mindössze egy évszám - ez volt az egyik ok, ami miatt térdre esett.)
Az özvegye az első hagyatékira (és a következő kettőre is), ügyvéddel érkezett, én D.-vel, aki meg sem szólalhatott, mert az ügyvéd majdnem átharapta a torkát, amikor az özvegy sokadik mellébeszélésénél felhorkant. Minden jelenlévő számára világos volt, hogy apám özvegye mindenben hazudik, folyamatosan ellentmondott saját magának, mert szegényből meggondolatlanul ömlött a szó. Folyamatosan. De a lényeg mégiscsak az, hogy az első tárgyalás végére mattot kapott, csak a sok nyelvelés miatt egyéb ingóságok megléte kérdéses maradt, a közjegyző pedig már levegőre vágyott, így kiírt még egy időpontot, amit aztán újráztunk megint, mert locsi-fecsi-asszonyság kikotyogott előzőleg letagadott bankszámlát, egyebet. Borzasztó volt.
Ugyanakkor és végül enyém lett apám vagyona. Gondolnád, hogy ez jó érzés volt, vagy megkönnyebbültem. Nem. Ezek az érzések akkor jöttek, amikor az egyik hagyatéki után végre kézhez kaptam a halotti anyakönyvi kivonatot, amivel kissé kalandos úton, de töröltetni tudtam apám két FB profilját, amivel a halála után sokszor visszaéltek. (Születésnapi jókívánság, megosztások a halott apám profiljáról és egyebek. Borzalmas.) A másik dolog ami némi megkönnyebbülést hozott, amikor a kórház elküldte nekem apu zárójelentéseit. Nagyjából tudom, min ment keresztül az utolsó, kerek egy hónapban. Tudom mivel került be és mikor, hogy milyen borzalmats betegséget találtak még és, hogy elkapta a covidot, azt is mikor. Azt is tudom, hogy amikor én azt a többszereplős, azaz sok szájon át érkezett üzenetet kaptam december elsején, akkor ő már nem volt tudatánál. Tudom mikor halt meg és én mit csináltam akkor.
