Sajgó szív, súlyos szikla gyomortájékon, ill. a kétely, igen

Beszéltünk róla számtalanszor: a pár hónapja (örökkévalóság) fennálló rend, a maga hajnali indulásával és esti érkezésével, nem tartható fenn sokáig. Másfél, két óra oda, majd este vissza. Feleslegesen terhel testet és szellemet, feltétlen lelni kell szállást a Fővárosban...

Aztán az a sok rémséges hír, az ember csak aggódik, mintha nem lenne elég...

...aztán a szombati, kíváncsiskodó szemek elől eltakart, autópályán fekvő különös holttest is...
Különös, mert ép autó állt előtte, mögötte az útkarbantartók (ASFINAG) villogó autója és kicsit kijjebb, a szélsó sávban egy rendőrautó. Nem történt baleset, de akkor vajon mi? Rosszul lett, segítséget kért, vajon volt rá ideje, vagy csak valakinek feltűnt az aszfalton heverő test? ...


Késő délután beszéltünk, erről-arról, mert mikor máskor, ha nem telefonon?
Aztán a szokásos: gyerekekkel vacsora, esti tisztálkodás és a jó órás esti felolvasás (napközben magyarul beszélünk, este együtt, németül olvasunk...)
El is húzódott, nem lehetett a történetet csak úgy otthagyni, hát volt már fél kilenc -a szokásos nyolc -helyett, mire az úrfiak ágyba kerültek.

Ilyenkor már itthon van többnyire, hívtam hát, merre jár, mire várhatom. Ha elérem, bizonyosan kérdem is.
Üzenetrögzítő, még fél tizenegykor is, az ötödik csörgés után.
Kit hívjak hát?

Nem, biztosan elhagyta a telefont az építkezésen, vagy valaki autójában, míg megbeszéltek valamit a csöpögő eső elől elbújva -máskor is történt hasonló.
Tizenegykor már érkező, a ház előtt fékező autó hangját hallucináltam és könnyektől homályos szemekkel igyekeztem az út mentén fellelhető kórházak elérhetőségeit megtalálni. Akkor hívtam vagy 18-adjára.
Hidegvér, tiszta agy már sehol, de csak háromnegyed tizenkettőkor hívtam P.-t...
Bizonyosság kell tévedésről, vagy biztos rosszról, az ész érvek, a lehetséges lehetőségek ködbe vesztek, valamit tennem kellett.

Ha ő elérhető éjjel, annak oka van.

Nekem viszont tudnom kellett D. mikor hagyta el a várost.
SZóval ha úgy, hívtam volna mást is, akár vállava azt is, hogy betörik az orrom.

De felvette a telefont.

D. akkor még dolgozott és az a földhöz csapni való, átkozott szerkezet az autóban, a töltőn felejtődött, hogy a bánatos rosseb rogyasztaná rá az eget!





...és igen, szívem szerint bezárnám, többé ki nem nyitható lakatokkal és nem kellene várni soha, de tényleg osha: mikor jön, jön-e egyeltalán?
Pedig, akár már meg is szokhattam volna az ablakban állást, meg a fent említett sajgást, meg keménységet.

Szolgálati

Néhány kép felszívódott. Érthetetlen.
Vajon magam bénáztam el valamit?

Töröltem a g+ -ról ezt-azt, tán van összefügés. Ejnye!
De hogy állíthatók vissza?




Egy hét múlva. épp' 3 éves lesz a blog. Mik vannak!
Talán addig megérkezik a 30. olvasó is...



*Pótoltam a hiányzókat. Azokat, amiket észrevettem.
Bár nem biztos, hogy ugyanazok kerültek fel amiket korábban kiírtottam.

Mindenki

jó egészségnek örvend, tanul, kedden és csütörtökön kosarazik (persze mi D.-vel nem), ill. mindenki lúdbőrzik és vakarózik: kedden jött a hír -bogaras: tetűinvázió tombol az iskolában.
Kellemetlen, mi szerencsére csak megelőzünk, máshol a lyány derékig érő és csuklómnyi vastagságú varkocsát siratják...

Mondom, nekünk jól megy a sorunk.
Hátha valakit még érdekel.

"Das Leben ist total unfair"

mert míg tegnap "öt, nem is,... öhm..., igen: hat puszit" kapott A KISLÁNYTÓL, ma a szemébe kapta, hogy "utállak".

A szenvedő alany pedig nem a tíz, hanem a hét éves.

Jah, az élet bizony már csak ilyen igazságtalan.

A visszajárókról

Meglepően

sokan voltak ma kosárlabdaedzésen. Sok új arc.
A szülők közül kivált egy pár, nem annyira megjelenésben, de az errefelé szokatlan, erősen nazális akcentusukkal nagyon.
Persze, hogy engem szólított meg az anyuka.
Egész tűrhetően elcsevegtünk, mondjuk, hogy a képzelőerőmnek hála, vagy a felét is értettem annak, amit megosztott volna velem. Javarészt a helyi sportlehetőségekről (höhöhö) volt szó és az iskolai képzésről.
Közben megtudtam, hogy a fia 6, egy éve költöztek a környékre, mert a szemügyre vett bécsi és egyéb felsorolt városbéli iskolák oktatása nem nyerte el a tetszésüket...
Tudom hol laknak, tudom, hogy zenei oktatást nem feltétlen szorgalmazzák, a sportot, angol nyelvet annál inkább... Kedves, közvetlen hölgyemény, egy árva kérdés(em) nélkül megosztott velem mindent, ami a rendelkezésére álló fél órába, ill. a meglévő szókincse szabta határokba belefért.
Érdeklődött rólunk is, feltett bátran személyesebb kérdéseket is, így felhatalmazva éreztem magam, hogy egyet azért magam is kérdezzek: Franciaország melyik részéről származnak? Háromszor futottam neki, negyedikre angolul: nem, nem francia, belga.
Elnézést kértem és mielőtt leharaptam volna  a nyelvem, megsimogatott: semmi gond, a férje francia. 
Akkorjó.

Hallgatni arany. Ugye.

Valamikor

mostanában volt, hogy betöltötte a tizediket.

Kosarazik-lelkesen, olvas-szívesen, nagyon csibész, döbbenetesen szófogadó, precíz-olykor bosszantóan, azonos a cipő és kesztyűméretünk, és mégsem gegológus, ill. csillagász szeretne lenni, hanem robottechnológiával szeretne foglalkozni. (Telibe talált a meglepetés. -Technisches Museum Wien)

Lincs (hangulat)

Először talán bemutatkoznék: nagy várakozó vagyok. Semmi, de semmi kifogásom nincs az ellen, ha valamilyen vágyott élethelyzetre, lehetőségre, vagy netalántán használati eszközre kell várnom. Ezek az időszakok bearanyozzák a napjaimat (heteimet, hónapjaimat,...), közben játszom a gondolattal, tervezek, esetleg listát írok, azaz örömmel nézek a majd elé, amikor a lábam előtt hever, vagy a kezem ügyébe a kívánt, az áhított, hogy aztán az öröm, a birtoklásé, a beteljesült kívánságé megvalósuljék.
Igen, gyerekkoromban, tán később is ilyen alkalmakkal, karnyújtásnyira, vagy a párnám alá rejtett, az öröm szavaival teleírt naplómmal, vagy a vágyott, immár birtokolt tárggyal tértem nyuvogóra -ha boldogultam az elalvás terhével...

Röviden: ki tudom várni.

Tegnap volt az akkor, a helyi írószerbolt a helyszín, ami egyben (gyér választékkel bíró) helyi könyvesbolt is. Rég szerettem volna (ehhez a mozgást felismerő, gyerekek által mély hittel favorizált ketyeréhez) egy ugrálós-edzős lemezt. Északon, a közeli nagyvárosban nézegettem időnként, de 20p€ták alá nem ment. Annyira meg nem kellett.
De tegnap összematricázva / agyonakciózva láttam viszont: 3-ért (nem tévedés, háromért), az utolsó példányt.
Repültem a kasszához.
Ott az engem követő ipse, a kasszástól kérdezte, hogy tényleg három? Mire válaszolt, hogy tényleg három.
Felháborodott, nem kicsit, majd szó szót követett, hogy nem igazság, ő akciósan vette 20-ért, 'nehogymár' (én) megkapjam háromért...

Talán megemésztette azóta. MI jót aludtunk rá.

Új tanár

-de ezt már úgysem hiszitek el. Magam is alig.

Az iskolánkban eddig minden évben új tanár töltötte be a technikatanári munkakört. (Mint a mesebeli sötét varázslatok kivédése, tán elátkozták ezt a posztot is...)
Pénteken, az aktuális órán, a harmadik, negyedik osztályos lányok kezét egy kicsit megcsapkodta a tanárnő, ne tolakodjanak már az elkészítendő tárgy alkatrészei körül.
Az egyik kislány jelezte is a történteket az osztályfőnöknek, aki hívta az igazgatónőt,  aztán a kislányok valamennyien igazolták a sztorit, majd a terem ajtaját véletlen nyitva felejtve, elővették a technika tanárnőt, hogy kérem, ez itt nem szokás és irgum burgum medvelány, mivé lett a világ!
(A gyerekek utasítást is kaptak: ha még egyszer előfordul, egyikük kéretőzzön ki a mosdóba és meg se álljon az osztályfőnökig...)


Jó, emlékszem magam is körmösre, meg pajesztépésre, tiszta sor, nem haltunk bele, csak kicsit (az ének tanárunk szadizott bennünket, majd nyolcadik év végén meg is akart buktatni, mert eszem ágában nem volt félév végeztével továbbra is eltűrni a dühkitöréseit -nem jártam tovább énekkarra-, de bosszút forralt, majd állt is: mély barázdát hagyó kettest vésett be a bizonyítványomba -egészségére!) szóval biztos volt, aki tán megérdemelte volna (???), de nem emlékszem, hogy valakit joggal nyúztak volna.

...és a technika szakos tanár dühére sem lelek magyarázatot: ugyan milyen komoly teljesítményt kell kisajtolni a gyerekekből, hogy nem képes uralni a reá nehezedő nyomást és csapkodni kezd, kérés helyett?

A morzsáról

Ott csücsült a szája szélén. Persze zavarta.
A fogaival lehúzta -volna, ha a Zahnlücke* ott nem lett volna.

A harmadik, még ösztönös mozdulat után, már hahotázva nevettünk...
Szerencsére ő is.
Aztán a kézfejével lesodorta.


*A bal felső metsző hiányzik.