sokan voltak ma kosárlabdaedzésen. Sok új arc.
A szülők közül kivált egy pár, nem annyira megjelenésben, de az errefelé szokatlan, erősen nazális akcentusukkal nagyon.
Persze, hogy engem szólított meg az anyuka.
Egész tűrhetően elcsevegtünk, mondjuk, hogy a képzelőerőmnek hála, vagy a felét is értettem annak, amit megosztott volna velem. Javarészt a helyi sportlehetőségekről (höhöhö) volt szó és az iskolai képzésről.
Közben megtudtam, hogy a fia 6, egy éve költöztek a környékre, mert a szemügyre vett bécsi és egyéb felsorolt városbéli iskolák oktatása nem nyerte el a tetszésüket...
Tudom hol laknak, tudom, hogy zenei oktatást nem feltétlen szorgalmazzák, a sportot, angol nyelvet annál inkább... Kedves, közvetlen hölgyemény, egy árva kérdés(em) nélkül megosztott velem mindent, ami a rendelkezésére álló fél órába, ill. a meglévő szókincse szabta határokba belefért.
Érdeklődött rólunk is, feltett bátran személyesebb kérdéseket is, így felhatalmazva éreztem magam, hogy egyet azért magam is kérdezzek: Franciaország melyik részéről származnak? Háromszor futottam neki, negyedikre angolul: nem, nem francia, belga.
Elnézést kértem és mielőtt leharaptam volna a nyelvem, megsimogatott: semmi gond, a férje francia.
Akkorjó.
Hallgatni arany. Ugye.
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen
Szabad a véleményezés, de kérlek légy kedves! Itt nem bántott senki.
A régebbi bejegyzésekhez írt hozzászólásod, csak engedélyezés után jelenik meg.