Letöltött

a telefonomra egy izét. Macskát.
Először azzal érvelt, nincs háziállata (ok, a hal az nem az a kimondottan cirógatni való, de éppenséggel ez sem), azért bögyözné. Aztán kiderült, hogy a kislánynak, akitől szeptemberben a szívecskés rajzot kapta szintén van ilyen és legyen több téma, amivel megszólítható.
Ahhoz, hogy ráférjen a tárhelyre, törölte a sakkot, meg a starwars-os app-ot, pedig azt csak nagy küzdelem árán engedtem letölteni, de hát övé, ő tudja - ott az x-box, a telefon meg az enyém (hahaha!).

Nem tudhatom egy igazi hogy kér, hogy szeret és hogy emlékeztet, de ha még egyszer ez a digitális felvernyog mert éhes, vagy koszos, teszem azt unatkozik az éjszaka közepén én esküszöm úgy kivágom, mint macskát... no.

 ...ha nem D. vág ki macskástól.


Le kell halkítani a hülyetelefont, tudom. AMIKOR vernyog, már mindig tudom.

Már itt volt az ideje

Pénteken, tegnap és ma is jött a kivánsággal hol egyik, hol másik csimotám. Egyszer a magyar, másszor a német, ma épp matematika füzet tellett be.
Megelőzendő a holnapi, vagy azutáni óhajt, majd minden fajtából vettem ma, hátrahagyva tetemes summát és sommát / jövőre a listát kiegészítve veszek előre mindenfélét.
Még ez a hét, aztán félévi szünet.
Jó lesz!

Néhány

(3-4) évvel ezelőtt vettem észre a leárazottak között: elvirágzott még ott a boltban, a földje penészes volt, a levelei közül páran töpörödöttek.
Elhoztam. 1 euróért.
Azóta minden novemberben hoz egy érdekes, hosszú, süveg-szerű, száraz képződményt, ami december végén felpattan:

Tegnap levágtam a bal kisujjam végét. Nem az utolsó ujjpercemet, vagy ilyes, csak a végét.
Gondoltam elmesélem, hogy sajnálgassatok kicsit. Nem az ujj miatt, dehogy, az nem olyan vészes, csak egészen kicsit lüktet és csak pár órát nem aludtam miatta, pedig a köhögés miatt már alhattam is volna - csak mert ilyen hülye vagyok, hogy a karácsonyra, anyutól kapott spécibevonatos tepsire vigyázva, nem a felületén, hanem attól gondosan elemelve vágom a kalácsot - vele az ujjam skalpját.

...és még mielőtt elfelejtem: A tegnapi hóban-hempergés után kicsit mesélt A. az élményeiről és megemlítette, hogy ma "klasszikus hógolyókat" gyúrt, az erre alkalmas, tapadós hóból.

Meglepetésemben nem kérdeztem meg, milyen szerinte a klasszikus.

A tábla

ami olyan sokáig nevettetett és ráncolt homlokot eltűnt.
No most: vagy elkapta, ahogy ígérte,
vagy őt kapták el - ugye.

Kívánnék

Önző disznó módjára: magamnak.
Nem vagyok telhetetlen, csak, hogy így három pokoli után, végre hadd aludjam át az éjszakát.
Ha ezt nem, akkor lehetne, hogy a négy - három helyett csak kétszer maximum ébresszen fel a köhögés?
Vagy ha ez is sok, hát azt kérném csak, hogy valahogy kíméletesen kapjon csak el a rekeszizom-szaggató őrület, hogy ne kelljen már úgy éreznem: kalap-kabát, nekem befellegzett, most fulladok meg.

Olyan rettentően, olyan mérhetetlenül boldog lennék. ...és kipihent. Gondolom.

Mióta

(szeptember) M. is telefontulajdonos lett (hű, hogy mi mennyit vívódtunk, hogy legyen, vagy ne), gyakran csetelnek egymás között a gyerekek. A. németül ír többnyire, míg M. magyarul.
Akkoriban gyakori kérdés volt, hogy minek örülnék jobban, ha egyik, vagy másik nyelven csevegnének egymással. Úgy gondoltam mindegy, csak helyesen.

Tegnap megkérdezte tőlem M., hogy a mamától skype-on érkezett kérdésekre magyarul, németül, vagy angolul válaszoljon inkább...

A rajzprofesszor

koponyát adott neki a téliszünetre, hadd gyakoroljon.
Azt mondja, kevés ilyen képességű gyerekkel találkozott a pályája során.

Az úrfi engedélyével mutatom és azon kiegészítéssel, hogy majd legközelebb jobb lesz, vagy majd aztán:

( vízjeles, természetesen )

Úgy

öt perce készítettem reggeli kakót Á.-nak tejből és őrölt kávéból.
Szűréssel mentettem a tejet.