Az egyszeri lyány esete...

Hajdanában, danában, a másodszülött úrfi első karácsonyára, az egyszeri lyány, kapott az Édesanyjától, egy kenyérsütő masinát. A lyány igyekezett örülni, dehát, nem tudott. Egyre csak azon főtt a kobakja: hát már most még ezt is nekem kell csinálnom? De nem csinált hosszú arcot, csak jó képet vágott, bár a mindent látó anyai szemek átláttak a csinált derűn. Bíztatta is a lyányt: ne búsulj, egyszerű, meglásd szeretni fogod!
...és lőn!
Alig pár hónap elteltével, a kis család és főleg a lyány, már létezni sem tudott a csodamasina nélkül. A lyány, nem sütött benne: csalt. Dagasztott benne/vele. Meggyúratott a szerkezettel mindenfélét. Kenyeret, kalácsokat, buktát, fánkot, mééég pogácsát is.
De, mint az hamar kiderült, a szerkezet nem ilyen: minden napos használatra készült. De nem ám! -Ja, kérem, mert mint tudjuk, minden csoda három napig tart, történetünkben sem lehetett másképp.-
Hamar, alig 7 hónap után kilehelte a lelkét, a tésztákban forgács és különös, olajos pacák képében.
De persze a lyányt sem ejtették a fejére, a garanciaidő kihasználásával egy igen hosszan elnyúló huzavona végesztével, kicseréltette a masinát.     Ja.     Aztán, még háromszor, mert hat-nyolc havonta újra és újra jelentkezett ez a lélek-kilehelősdi.

...és itt álljunk meg egy pillanatra a mesélésben, mert azt muszáj még tudnia a kedves hallgatóságnak: hogy mi módon tehetett szert a lyány, a cserékre.
'Tudnillik', ha a lyány lovagias párja kívánta kicserélni a csodamasinát, egyedül, bizony senki isten fiának nem esett meg rajta a szíve! Nem bizony. Dúrván elhajtották, vagy alkatrészcserét súlyos sommáért kínáltak.
Ha viszont a népes család (4fő) jelent meg krokodilkönnyes, boci szemekkel, térdenálva-könyörögve na jó, ez erős ferdítés és azt bizonygatva, nem élet az élet csodamasina nélkül, bizony, azonnal kaptak másikat, vadonás újat!

A történetünk, (tegnapelőtt) új fordulatot vett: a kenyértésztában ismét feltűntek, a sajnos már jól ismert, fémforgácsos pacák, szám szerint kettő. De azt a lyány eltávolította, majd a tésztát kenyérkének megsütötte. Ám a kenyérke csúnya véget ért, méghozzá  a ház urának keze által: a kukában puffant. Mert a megszegésnél, újabb csúnya foltok kerültek elő...
Ember bemérgedt: megoldás kell! A világot behálózó információ-hegyek alól kívánt, célszerszámot (dagasztógépet) felkutatni. Közben szembesült a lyány, már régen megtapasztalt nyakasságával... Bezony.
Találtak csoda-csoda masinát, de az aranyak számát nézve -már amit érte adni kellett volna- egymásnak feszültek...

az érvek... persze. (Mit gondolt a kedves hallgatóság?)
Aludtak rá egyet. Másnap reggel, pirkadatkor (mesében szabad túlozni nem?), lyány elment bevásárolni, a gavallér Ember pedig haladékot kért, míg a lyány hazaér és döntést ígért.

A lyány, ilyen szempontból, lágyszívűnehezen terhelhető. Mert ugye, kellene a gép. Legyek már pontos: nem kellene, hanem szükség van rá. A bajság ott van, hogy van meggyőződése arról, melyik lenne a megfelelő. De annak, tarisznya arany az ára. Ha ragaszkodik hozzá, Ember bús lesz. Ha nem, akkor meg az ő orra csúszik majd a porban...

DE a Gondviselés nem azért van, hogy érdekeket Embert és lyányt húrpattanásig feszítse egymásnak!
Nem. A két kompromisszumra képes szereplő elé tálcán kínálja a megoldást (khm. khm. khm.): Az egyik boltban a lyány felfedez egy csodamasinát (igen, egy újabb kenyérsütőgépet,           /kukába-fél-év-után-minden-lelkiismereti-cécó-nélkül-kidobható-) elfogadható összegért.
Távrecsegőn-értekezés közben kiderült, a lyány hátulról-melbe kérdéséből, hogy az Ember hajlandó lenne tarisznyányi összeget adni a lyány kedvéért csoda-csoda masináért...
De a lyány, ismervén a feltételeket/lehtőséget, nagylekűen, a jövőbe tolta a gigantikus költekezést és hazatért az újabb halálraítélt csodamasinával, az ő szerető Emberéhez...

                        Vége

Erre mondják, hogy....

Bő három hétig nem esett, már nagyon kívántuk, hogy megnyíljanak végre az égi csatornák.
Porzott már az út is, a fű erősen kornyadozott, minden egyéb növénnyel együtt.
Tegnap óta többször ömlött, mintha dézsából öntenék, közben meg, mikor nem szakad, szemerkél.
A kertben dagonyázni lehetne a sárban.
Ültetnem kellene, meg vetnem.

Erre mondják: vigyázz mit kívánsz, mert megkapod!

Leveli, a hordóból

Úgyis háziállatért nyúznak már jópár éve... és lőn!
Vaaaagy?

Egy

kis vidám, szívderítő, finom, lötyögős...

Szép, békés húsvétot kívánok, kedves Mindnyájatoknak!

Állatkertezés(ek)

...mikor bezárom az ajtót, ők meg ott ülnek, azzal az utálatos arckifejezéssel, hogy: már megint rád kellett várni...
Sajnálják tőlem azt az öt percet, amit valóban magamra fordítok: magamra rángatok ruhát, cipőt, gyorsan, mert ők tüntetőleg már elfoglalták a helyüket az autóban, de azt már persze mindenki elfelejtette, hogy pár perce, még én adtam fogkefére fogkrémet, no meg zoknit, inget...   mindegy.
Indulás.
Épphogy felérünk az autópályára, leszűkül egy sávra, D. sóhajt: már megint!
???
De már látom: beterelik az egész forgalmat egy pihenő-parkolóba. Közúti ellenőrzés: tucatjával rendőrök, laptopok, komoly figurák, de csak a külföldi rendszámúakat állítják meg...
Ja kérem! Májustól szabadon jöhetnek a munkavállalók, persze ha bírják a szekírozást. Mert megy már most is: külföldit külön figyelem, igazoltatás, mifene illet. Nesze neked schengeni övezet!

 

Némi: mikor érünk már oda után, a nagyváros...

...és az uticélunk: Tiergarten Schönbrunn.

Felfedezés a függőhídon: mozog!

tibeti imamalom

Öt óra gyaloglás után is...

Térdig jártuk a lábunkat. Megérte, mert valóban gyönyörű, rendezett, tiszta, átgondolt. Igaz, a jegesmacikról lemaradtunk, nekik csak hűlt helyüket találtuk, ahogy a hiúzok sem mutatkoztak.
De, legalább veszélyben nem voltunk, ha már le is maradtunk erről-arról...

Jajj! Azt még nem meséltem!Alig két éve, Veszprémben voltunk, az állatkertben.
Tulajdonképp ugyanezekkel a jelzőkkel illethetném, mint a bécsi állatkertet, eltekintve attól az egyetlen, apró bibitől, amit volt szerencsénk megtapasztalni.
A páviánok kifutójánál jártunk éppen, mikor egy elektromos kisüléshez hasonló, irdatlan durranást hallottunk, majd éles sikolyt, nem messze tőlünk.
Egy kislányt vágott meg a villanypásztor. De hogy!   Nagyon.

Nem tudni ijedtségből-e, vagy miért, de anyuka is elkezdett ordibálni, de nem segítségért, nem. Az amúgy is holtra vált kislány fejét üvöltötte le, közben lehordta mindenféle isten barmának, meg miegymásnak, mi meg farkunkat behúzva loldalogtunk el, attól félve, tán minket is elküd valamerre. (D. csendben megjegyezte, tán a biztonság kedvéért meg lehetne kérdezni, mekkora csapás érte a kislányt...  Kedves anyuka szeme szikrákat hányt!              Brrrrr.)                                                                                                                                  

Míg Veszprémben, a kerítésen belül bár, de alig egy-két centire, addig Bécsben, jó másfél méterre húzták ki a villanypásztortokat. 

Kiegészítés: halványlila gőzöm sincs róla, miért/mitől kócolódtak össze az utolsó sorsok! Javítani sem tudom. Ötlet?                                                                                                                                       

Hazafelé...

Játszótéren...

MÉG indokolt volt, hogy én is csússzak...

...MÁR egyedül.

 

 

Mégiscsak jó!

Kezdem, az elején.

A magyar közösségi oldalra, kiváncsiskodni szöktünk be az elején, egy rokon jelszavával.
Nem akartam regisztrálni, gondoltam rongyrázás az egész, nem csinálom. Aztán bepalizott egy ismerősöm...

Még örültem is, sőt ujjongtam, mikor megtaláltam valakit, akit ismertem/szerettem korábban.
Nos, nagy csalódásoktól kímélem meg magamat, ha nem várok ettől a közösségi-mifenétől semmit!
Mindegy, túlélhető.
Aztán kezdett ellaposodni és gondoltam benézek a pofakönyvbe is, brahiból: meglátom kit találok, kit nem. Legfeljebb törlöm magam, ha megunom, innen is, onnan is.

Innen a lényeg:
Pár hete rátaláltam egy korábbi rajongásom tárgyára. Neeem, nem zenész, nem is színész, de közszereplő*, ráadásul gyerekként, mondhatni, együtt nyaraltunk.

A szomszéd sátorban laktak a családjával, felismertem én ismertem fel! és teljesen odáig voltam, meg vissza, hogy nahát, hogy Ő az...!            -Rajongani már kilenc évesen is nagyon tudtam!

Aztán össze is barátkoztunk.

Majd benyaltam egy alul-felül-folyós vírust, a sziget ivóvizének mértéktelen nyakalásától, + a félig éretlen füge, ugye, ő meg jött az apró, áttetsző bogyóival és megmentette a családot a hazakullogástól. (Abban az időben, két évente adtak vízumot egy normál halandónak ismerős?, szüleim élve a lehetőséggel, mindjárt három hetes kint tartózkodást terveztek...)
Ott volt a szomszédban, én meg lestem minden szavát, mert mesélt és mesélt. Imádtam!

Nos, ez az ember levelezett velem kicsit, a bokros teendői mellett és mától ismerősöm a pofakönyvben!

Ennyi a történet, bocs, hogy zavartam, de örülök és ujjongok és ezzel muszáj volt eldicsekedni!

Mezítlábas Thea, akkor.

*Geológus.

Magamnak...

Ma nagy műtét van és tán már el is kezdődött.
Nyilván nem írhatom le, kinek, milyen műtéte, csak: hogy most zajlik.

A gyomrom öklömnyi, a gondolataim meg folyton ott járnak -a mai nap első pillanatától, merthogy Vele is álmodtam...




Ha baj van, kissebbek a távolságok, az ember közösséget vállal, ill. érez. Igen.