Szóval

békésen iszogatom a kávémat, amitől némi erőt várok a folytatásra és a tüsszögőrohamok is alábbhagytak már, így a harmadik barna lötty derekán, tényleg, csak az orrom folyik még, de az nagyon, meg hasogat a fejem és már azt gondolom, ennél nem igazán lehet már rosszabb, majd jön ő, a maga derültségével, gyönyörű mosolyával és kérdez -nem is, inkább kijelent, noha beszéltünk már többször erről, de ő most tudja*, mert erről beszélt a tanárnő és mondja, hogy ő már tudja*, mert egyikőjük részletesen tudósított* róla, szóval hogy hogy kap* egy anyuka babát...
Kihámoztam magam a takarórétegek alól, hogy kezébe nyomhassam azt az alig fél tucat, közülük némelyik ovodásoknak, mások kisiskolásoknak íródott könyvet.
Nincs bűntudatom, magam válogattam őket, most inkább eltemetem magam a takarók óvó melegségébe, majd csak aztán teszek rendet abban a drága, enyhén ködös fejecskében. Csak kérlek, kérlek drága M., addig ne kérdezz többet, inkább olvasd fel nekem és mesélj, vond le a következtetéseket, csak nekem ne kelljen beszélnem, légyszi-légyszi!
Köszönöm!










*Az ő szavai ill. meggyőződése.
A tudósít és a babát kap, az a németből jön.
Neki nem furcsa, csak az én fülemnek. Kijavítom -majdnem mindig.