Nem szeretem

a napokat, mikor házat állítanak. Ilyenkor nem lehet elérni, nem is hívom, nem vonom el a figyelmét.
Túl sok a veszélyforrás amúgy is: a daru, rajta a lebegő, függő falelemek, az emberi hülyeség tévedés a folyton pörgő pakliban. Most meg dönget a szél is, hideg van és hull a hó...
Persze Neki nem kellene az események sűrűjében lennie, nem kellene a falakon, gerendákon ugrálnia, de nem bírja elnézni, ha valamelyik ember nem úgy nyúl a munkához, ahogy ő tenné, így megy, csinálja, emeli, igazítja, mutatja és csavarozza...
Amikor a mi házunk készült, a falállítás első napján, délután kezdték, naná, hogy csepegő esőben a második szintet, a hajópadlót szegezték, a gerendák közé lépett és bordaropogtató módon és kis híján a majdani/jelenlegi konyhánkba zuhant. Ezek után, másnap, öröm volt nézni, a nyolc és fél méteres magasságban a tetőn rohangálni, mert ott is ott kellett lennie, mert ez az ember csak magában bízik és minden egyes háznak ugyanúgy kell készülnie, ugyanolyan lekiismeretes munkával, mint a sajátjának.


...és ha már Róla beszélek: a közelmúltban elcibáltam mindenféle (bel-, bőr-,) gyógyászhoz, hősiesen tűrte és szó nélkül jött, még a terheléses ekg-t is végigtekerte, mert kértem. (120°%-os az emberem!)
Kedden kaptuk meg az utolsó eredményeket, valamennyiünk, valamennyi lelete negatív.